Mindkét fél hadjárati célja most is ugyanaz volt, mint 1848-ban s így ehhez különösebb megjegyezni valónk nincsen, ellenben a hadműveleti tervek tekintetében elsősorban feltűnő, hogy míg Károly Albert illetve Chrzanowski a magukét egészen téves feltételezésekből kiindulva, teljesen ferde alapon állapítják meg, addig az élesszemű Radetzky kristálytisztán ítéli meg a helyzetet és már kezdettől fogva tisztában van ellenfeleinek szándékával és a móddal, ahogyan ők azt keresztülvinni akarják, ami természetesen már magában véve megbecsülhetetlen előnyt jelentett. Károly Albert a mult évihez képest jelentékenyen megnövekedett haderejének imponáló hatásában bízva, nem tudott mást ellenfeléről feltételezni, mint hogy az a meginduló gőzhenger elől épúgy, mint 1848-ban tette, sietve fog valamelyik folyó vagy a várnégyszög védőszárnyai mögé húzódni s így eleinte feltétlenül védőleg viselkedni, de ez a zseniális Radetzkynek eszeágában sem volt: neki a fentebb emlitett okokból gyors döntésre volt szüksége, ezt pedig nem védelem, hanem csakis határozott és energikus támadás révén érhette el. Igy történt aztán, amint azt az események megmutatták, hogy a felek nemsokára szerepet cseréltek, amennyiben a védekezésre kényszerítettnek hitt Radetzkyből a legerélyesebb támadó lett, a nagy garral előretörő Károly Albert pedig a hadműveletek megindulása után nyomban kétségbeesett védővé változott át.

Az olaszok által eredetileg tervezett támadás formája a hadászati áttörés képét mutatja, kombinálva az ellenség mindkét oldala ellen intézendő melléktámadásokkal. Eszmének ez ugyan nem volt éppen rossz, főleg ha mindvégig minden összevágott volna, ámde tudjuk, hogy a jobboldali mellékcsoport már kezdettől fogva egészen mást tesz, mint amit megparancsoltak neki.

Radetzky támadási eszméje a színlelt visszavonulással kombinált és az ellenség megtévesztésére alapított egyszerű hadászati megkerülés képét mutatja, amelyet a fővezér remek intézkedése és rendelkezései nyomán a seregtestek, illetve csapatok anélkül, hogy azt az ellenség időnek előtte észre vette volna, pompásan hajtották végre. Ilyenformán a hadjárat kiinduló helyzetének kialakulása és megalapozása szintén teljes mértékben az osztrákok előnyére illetve az olaszok hátrányára sült el és bátran mondhatjuk, hogy ily kezdet mellett a hadjárat sorsa már a tulajdonképpeni hadműveletek megkezdése előtt úgyszólván el volt döntve.

Érdemes még felemlíteni és rámutatni, hogy a fegyverszünet felmondása és a háború tulajdonképpeni kitörése között eltelt 8 nap alatt az olasz főcsoportnál és a baloldali mellékcsoportnál alig történik valami, a jobboldali mellékcsoport ellenben önkényűleg olyasmit követ el, ami a saját helyzetet nagymértékben megrosszabbította, az osztrákokét ellenben Cavanak aránylag meglehetősen gyengén történt megszállvahagyásával, igen nagy mértékben elősegítette és megkönnyítette, már csak azért is, mert ezáltal a paviai Ticinón való, ellenséges erős ellenhatás mellett nem épen könnyű átkelési műveletet meglehetősen egyszerű problémává tette. Ilyenformán az olaszok a tulajdonképpeni hadműveletek megindításáig még rendelkezésre álló 8 napot nagyobbára tétlenkedve, meglehetősen gyengén használták ki, míg az ellenfél részén ez alatt az idő alatt megfeszített tevékenység és oly óriási munka folyik, mely a vezetőknek, elsősorban magának a fővezérnek, mint nemkülönben a csapatoknak is egyaránt becsületére válik.

A Ramorinonak adott és ismételten megváltoztatott utasítás már kezdettől fogva arra engedett következtetést, hogy a piemonti főhadiszálláson most is az a nagyfokú határozatlanság és kapkodás járja, mint ahogyan azt az 1848. évi hadjárat folyamán állandóan észlelni alkalmunk volt.