Az 1848. évi hadjárat oly körülmények között fejeződött be, hogy a hadakozó felek mindegyike meg lehetett róla győződve, hogy az igazi vélgeges döntés még csak ezután következik. Ezért mindkét fél elismerésre méltó buzgalommal igyekezett az újabb mérkőzésre felkészülni. Ez az igyekezet egyrészt erkölcsi és szellemi, másrészt anyagi téren nyilvánult meg. Ami az első szempontot illeti, e tekintetben a Radetzkyt magukénak valló osztrákok óriási előnyben voltak és az újabbkori hadtörténelem, a napoleoni és moltkei időszaktől eltekintve, valóban kevés oly hadjáratot mutat fel, amelyben az erkölcsi és szellemi főlény, egyrészt a csapatok hadratermettsége és másrészt a vezető lángesze és minden nehézséget legyőzni tudó akaratereje révén az erkölcsi és szellemi főlény már kezdettől fogva oly nagymértékben és szinte kirívóan az egyik félhez szegődött volna, mint ahogyan azt az 1849. évi hadjáratban az osztrákok javára kifejezésre jutva látjuk. Nagyon jól tudták, érezték az olaszok s miután saját honfitársaik között egyetlen olyan embert sem ismertek, aki zsenialitás tekintetében Radetzkyt még csak meg is közelítette volna, a messze idegenben néztek körül, de ott sem tudtak megfelelő emberre találni. Az e téren fennálló nagy külömbséget ennélfogva kiegyenlíteniök nem sikerült. Nem maradt tehát más hátra, mint hogy ezt a ki nem küszöbölhető hátrányt az anyagi téren, a hadsereg kiegészítése körül kifejtendő munkásság és elérendő eredmények révén igyekezzenek a lehetőséghez képest paralizálni. És el kell ismernünk, hogy e téren az olaszok mindent, sőt még többet is tettek, mint amennyi jónak és célszerűnek látszott. Ennek bebizonyítására nem kell egyebet tennünk, mint az 1848-ban és 1849-ben talpra állított piemonti seregek létszámát egymással szembeállítani. Az 1848. évi hadjárat elején az olasz sereg létszáma kitett: 59 zászlóaljban, 30 lovasszázadban és 11 ütegben 33.440 lőfegyverest, 2680 lovast és 88 löveget, kereken 45.000 főnyi élelmezési állománnyal, míg az 1849. év elején már 122 zászlóalj, 44 lovasszázad és 20 üteg, vagyis 71.000 lőfegyveres, 4850 lovas, és 156 löveg állott rendelkezésükre, mely csapatok élelmezési állománya 100.000 embert tett ki.

Igaz, hogy a fegyverszünet alatt Radetzky is szaporította hadseregét, de a fenti óriási arányhoz képest csak igen kis mértékben, 1848 elején ugyanis a tábornagy 61 zászlóalj, 36 lovasszázad és 108 löveg, vagyis 50.000 lőfegyveres és 4000 lovas fölött rendelkezett és hadseregének élelmezési állománya akkor 70.000 embert tett ki, míg 1849-ban a mozgó hadműveleteket már 73 zászlóaljjal, 46 lovasszázaddal és 226 löveggel, vagyis 55.000 lőfegyveressel és 4900 lovassal kezdhette meg, mely csapatoknak élelmezési állománya 73.400 emberre rúgott. A lőfegyveresekben és lovasokban, valamint az élelmezési állományban számottevő különbség alig mutatkozik, csak tüzérségének állományát emelte jóval többre, mint a lövegállomány kétszeresére. És ezt nagyon okosan tette, mert hiszen tudjuk, hogy az az 1848-iki harcokban igen sokszor valóban döntő szerepet játszott. Erre való tekintettel egyébként a piemontiak is, ha nem is olyan arányban, de szintén jelentékenyek szaporították lövegeik számát 88-ról 156-ra. Az osztrákoknál az ennek megfelelő számok 108 és 226.

A hadtest-kötelékek elejtése az olaszoknál szintén arra vall, hogy ők nem találtak maguk között olyan embereket, akikra hadtesterejű seregtestek vezetését megnyugvással rábízhatták volna. E tekintetben ugyanis az 1848-iki tapasztalatok elég szomorúak voltak.