A július 25-iki custozai csata a háború sorsát már végkép eldöntötte. Ami ezután következett, az már csak utórezgés számba ment.

Kissé különös színben tűnik fel, hogy Radetzky a megverten visszavonuló ellenség hathatós üldözése iránt nem intézkedett; annál feltűnőbb ez, mert hiszen lovassága eddig úgyszólván alig vett tevékenyebb részt a harcokban; ez tehát frissen és teljes erővel rávethette volna magát a komoly ellenállásra nem nagyon képes, bomladozó félben lévő ellenségre. A nagyobb szabású üldözés elmaradása tehát szinte megfejthetetlen talány marad.[1]

A csapatok nagy kimerülése okozta azt is, hogy Radetzkynek nem sikerült párhuzamos üldözés formájában a visszavonuló ellenség elé kerülni és annak útját Milánó felé elállni, illetve elvágni, hanem egy-két napi menettel mindíg mögötte maradt az éppen oly, sőt talán még nagyobb mértékben kimerült olasz hadseregnek. Ennek az elmaradásnak az egyik oka az is volt, hogy Radetzky, ellenfele első, színlelt fegyverszüneti tárgyalásai által magát az előnyomulás folytatásában feltartóztatni engedte.

Károly Albert azzal tisztában volt, hogy a custozzai vereség után hadseregével egyelőre újabb döntő harcba nem bocsájtkozhatik az ellenséggel s a legközelebbi feladat csupán abból állott, valamiképpen lehetővé tenni, hogy a sereg lehetőleg bántatlanul a legközelebbi nagyobb akadály, vagyis az Oglio mögé visszavezettessék, hogy mielőbb ismét rendbeszedhető legyen. Ezt lehetővé teendő, két eszközhöz folyamodott. Hogy Radetzkyt megakadályozza abban, miszerint jelentékeny erőkkel a visszavonuló sereg jobboldalára törjön, Voltához az odairányított Sonnaz-csoport révén megfelelő torlaszt állított. Ez az intézkedése feltétlenül helyes volt, s azzal, amit lehetett, azt el is érte; sőt talán még többet is mint amennyit gondolt, mert Radetzky, a Sonnaz-csoportnak Voltánál tapasztalt szívóssága által félrevezetve, úgy látszik egyideig abban a hiszemben volt, hogy Károly Albert egész erejével abban az irányban támadólag akar előre törni; ezért a tábornagy eredeti tervét és intézkedését megváltoztatva, mindhárom hadtestét Voltához rendelte, és az ebből származó időveszteség megint csak az olaszok javára vált. A másik eszköz a fegyverszünet színlelt felkínálása által alkalmazott csel volt s miután Radetzky világos feje, helyes itélőképessége és bőséges tapasztalata dacára mégis lépre ment, a szárd király ezzel a második eszközzel is teljes mértékben elérte célját.

Károly Albert, ismerve a milánói hangulatot és viszonyokat, nem szívesen vezette oda már is nagy mértékben bomladozó seregét, hanem azzal inkább a Pó mögé szeretett volna kitérni. És ez az érzése is helyes volt, de elvégre mégis engednie kellett a Milánóból szított politikai terrornak; pedig ezt a maga és a még hozzá hű maradt seregrészek nagy veszedelmére, majdnem vesztére tette.

Az eredmény, amelyet Radetzky ebben a hadjáratban elért, kétségkívül remek volt, de teljesen átütőnek és sorsdöntőnek mégsem lehetett nevezni; azzá csak akkor vált volna az, ha Radetzkynek sikerül a piemonti hadsereget visszavonulása közben feltartóztatni, visszavonulási vonalától és hazájától elvágni és lehetőleg teljesen tönkre tenni, vagy legalább is megadásra kényszeríteni. Miután ez nem következett be, Károly Albert a megkötött fegyverszünetet csak elkerülhetetlenné vált szükséges rossznak tekintette s megmaradt hadserege mielőbbi regenerálásában és újból való talpra állításában bizva, a végleges béke megkötésére hajlandóságot nem mutatott. Másrészt azonban a minden dicséreten felül álló osztrák fővezér, a hadjárat folyamán sokszor feje fölé tornyosuló nehézségek és veszélyes helyzetek mellett bátran meg lehetett elégedve és boldognak érezhette magát az elért, még így is igen fényesnek mondható végső eredménnyel.

[1] Kunz id. m. 99. oldalán ezt írja: „Wenn ein Feldherr, wie es Radetzky war, nach einem so etnscheidenden Siege, wie die Österreicher ihn bei Custozza eben erfochten hatten, erst zu später Tagesstunde seine Armee aufbrechen liess, so sind zweifellos gewichtige Gründe dafür massgebend gewesen, welche in der grossen Abspannung und Ermattung der Truppen zu suchen sind.” Ámde a lovasság ez alól kivételt képezett; ezt okvetlenül előre lehetett és kellett volna rendelni.