Napoleon 1814. évi, első döntő legyőzetése folytán az említett év április 6.-án mint tudjuk, lemondott trónjáról, mely alkalommal a nagy sebzett oroszlán Elba szigetét kapta szuverén hercegség gyanánt. Ezt a nagy horderejű tényt hamarosan az úgynevezett első párisi béke követte, melyet a Napleon ellen szövetkezett hatalmak 1814. május 30.-án kötöttek XVIII. Lajos francia királlyal. E békeszerződés utolsó cikkének értelmében mindazok a hatalmak, melyek Napoleon ellen folytatott háborúban részt vettek, követeiket az 1814 szeptember havában megnyílt bécsi kongresszusra küldték, hogy ott a politikai és területi viszonyokat részletesen megbeszéljék és rendezzék. Olaszországra nézve ezúttal abban állapodtak meg, hogy újból a francia forradalom előtti állapotokat állítják helyre s hogy a legitim uralkodó családok ismét visszakapják trónjaikat. Ilyenformán Ausztria visszakapta egész Lombardiát s a velencei királyságot, Friault, Isztriát és Dalmáciát. Utóbbira nézve megjegyzendő, hogy annak értelmisége arra törekedett, hogy a tartomány Magyarországhoz csatoltassék, de Metternich ezt meghiusította.

A kongresszus még javában tárgyalt, amikor 1815 március 6.-án hire érkezett Bécsbe, hogy Napoleon titokban elhagyta Elba szigetét, majd utóbb, hogy újabb hadsereg élén Páris felé nyomul előre. E válságos pillanatban a kongresszus tagjai elhatározták, hogy együtt maradnak és egyben a Napoleonnal 1814. április 11.-én kötött szerződést semmisnek nyilvánították. A hadi ügyeket és a szükséges előkészületek megtételét külön bizottságra bízták, a diplomaták pedig a politikai kérdések gyors elintézésére törekedtek.[1]

Ámde Napoleon meglepően és váratlanul megújított diadalmenete, mint tudjuk,[2] nem soká tartot és a nagy császár 1815. évi waterlooi végleges legyőzetése után a Franciaországba nyomuló szövetségesek 1815 november 20.-án az előbbinél jóval szigorúbb feltételeket tartalmazó úgynevezett második párisi békét kötötték meg ugyancsak XVIII. Lajossal.[3] Sőt újabb meglepetéseknek és háborús bonyodalmaknak elejét veendők, ezt megelőzően, szeptember 25.-én I. Sándor orosz cár, I Ferenc osztrák császár és III. Frigyes Vilmos porosz király az úgynevezett Szent-Szövetséget (Sainte Alliance) kötötték meg, amelyben a nevezett uralkodók örök békét és testvéri szövetséget kötve, megfogadták, hogy népeiket ezentúl a keresztény szeretet és igazságosság szellemében fogják kormányozni. Ennek a Szent Szövetségnek a gondolata az orosz cártól eredt, aki azt valóban ideális értelemben fogta fel. Ámde Metternichnek, Ausztria kancellárjának, aki a három leghatalmasabb európai urlakodó hatalmi érdekszövetségével minden szabadabb, alkotmányos mozgalmat már csirájában elfojtani igyekezett, csakhamar sikerült ebbe az ideális s a népek boldogságát szívén viselő paktumba erősen reakciós és szabadságellenes szellemet becsempészni. A Szent-Szövetséghez az angol király, a pápa és a török szultán kivételével, csakhamar Európa összes uralkodói csatlakoztak.[4] Csakhogy ez a Szent-Szövetség az eleinte fennen hirdetett szent célok helyett a legönzőbb célok elérését igyekezett megvalósítani s így a népek százezrei, kik az előző háborúkban életüket és vérüket fölszabadításukért áldozták fel, végeredményben nem népszabadságot nyertek jutalmul, amint azt megálmodták, hanem megalázó szolgaság szakadt rájuk, mely sok tekintetben még súlyosabb és lealázóbb volt annál, amelyet Napoleon önkénye rájuk kényszerített. De minél nagyobb volt a népekre gyakorolt nyomás, ezek annál nagyobb elszántsággal küzdöttek, hogy vágyaikat, eszméiket végre mégis diadalra juttassák. E vágyakban, eszmékben főleg két főtörekvés jutott kifejezésre; ezek egyike oda gravitált, hogy az államhatalomban megfelelő módon a népnek összessége részt vegyen, illetőleg, hogy abban a fontosságához mérten képviselve legyen, a másik pedig a népeknek nemzeti önállóságra és egyesülésre való törekvésében nyilvánult meg. Ez új, úgynevezett liberális eszmék szóvivői Európaszerte kivált a polgári elemeket unszolták és buzdították, biztatták a közszabadságon alapuló reformok kierőszakálására. E törekvéseket ott, ahol nem nemzeti aspirációkkal karöltve és kapcsolatosan léptek fel, az abszolut hatalom kezelői eleinte elég könnyen meg tudták fékezni, de az 1848. évi általános fellángolás végre mégis meghozta a szabadelvű intézmények győzelmét, főleg lassanként a korlátlan hatalmukra féltékeny kormányok is arra a meggyőződésre jutottak, hogy további rideg elzárkózásuk és ellenszegülésük amúgy is céltalan volna. Ehhez képest, nagyrészt külső nyomás és befolyások által siettetve, az abszolut kormányforma majdnem egész Európában alktományos kormányformává változott át, a viszonyokhoz képest többé-kevésbbé kifejezett szabadelvű jelleggel és irányzattal.

Ausztriában a mindenható Metternichet az 1815. évi nagy sikerek túlságosan elkábították; ezek hatása alatt ő bírta rá I. Ferenc császárt a könyörtelen abszolutizmus bevezetésére. De ez nem gátolhatta meg, hogy a birodalom belsejében, kivált annak magyar, olasz, cseh és lengyel részeiben, nemzeti aspirációk éledjenek fel, melyek 1848-ban elementáris erővel robbantak ki. A francia februáriusi forradalom eszméi ugyanis csakhamar Austzriában is termékeny talajra találtak, amiből hamarosan véres háborúk keletkeztek, amelyeket csak az erők megfeszítése mellett, sőt részben csak idegen segítség igénybevételével lehetett eredménnyel befejezni.

A német tartományokban a szabadságharcok által kezdeményezett és magas fokra emelt nemzeti érzület a politikai viszonyoknak 1816-ban történt rendezése által nem nyert kellő kielégítést. Sem a szövetséges állam (Bundesstaat) megalkotása nem volt képes az egységes, erős Németországra vágyódó hazafiak kivánságát kielégíteni, sem az egyes államokban a korábbi politikai állapotokhoz való visszatérés nem volt alkalmas arra, hogy a művelt középosztálynak ama vágya, miszerint a politikában tevékeny részt vehessen, kielégítést nyerjen. Az a fanyar tudat, hogy a politikai remények nem teljesültek, gyorsan növekvő elkedvetlenedést okozott, mely gyakran hangos, a kormányokat bizalmatlansággal eltöltő s végre rendőri intézkedésekkel korlátok közé szorított kifakadásokban nyert kifejezést. Az elégületlenség hova-tovább oly magas fokra hágott, hogy egyes közép- és kis államok 1818–1820 között szükségesnek látták alkotmányszerű állapotok létesítését; ezek azonban részben nem feleltek meg a kivánalmaknak, részben pedig kivitel közben sok tekintetben korlátozásokat szenvedtek. A franciaországi júliusi forradalmaknak visszahatása Németországra abban nyilvánult meg, hogy az nagyban fokozta a művelt köröknek a kormányok ellen táplált elégületlenségét, minek folytán egyes erőszakoskodások és fölkelések keletkeztek, minek következménye a reakcionárius eszközökhöz való visszatérés lett, amelyeket nagyobbára mérséklet nélkül alkalmaztak. Az 1848-ban Párisban kitört forradalom végre Németország különböző részeiben az elégületlenséget teljes forradalmi kitöréssé változtatta át. A zendülést leverték ugyan, de azért végeredményben hova-tovább mégis az alkotmányos kormányforma tett biztos alapra szert.

Itt kell még röviden megemlékeznünk a németországi egyesülési törekvésekről is. A német fejedelmek különválási hajlamai, a német kis államok ama félelme, hogy valamely központi hatalom felszívja őket, nemkülönben a német középállamoknak ama félelme, hogy teljes szuverénitásukat elvesztik s végül a két leghatalmasabb német állam, vagyis az Ausztria és Poroszország között fennálló féltékenység lehetetlenné tette, hogy 1815-ben egy teljesen egységes Németország alakuljon ki. De ellene voltak ennek az európai nagyhatalmak is, melyek már cssak azért sem egyezhettek bele, hogy Európa szívében egy egységes, hatalmas Németország keletkezzék, mivel ez véget vetett volna a német ügyekbe való beavatkozásuk lehetőségének. Mindazonáltal a politikai egyesülésnek, a német központi hatalom létesítésének és a közös érdekek előmozdításának vágya mindig nagyobb és általánosabb lett. Az erre vonatkozó vitatkozások közben két különböző tábor keletkezett; az egyik, az úgynevezett nagy német párt, Ausztriával kapcsolatos és ennek vezetése alatt álló egységes Németországot kivánt, a másik, a kis német párt ellenben, Ausztria kizárásával, porosz vezetés mellett akarta az egységes Németországot megalakítani. Eleinte az osztrák befolyás dominált a német ügyekben, ámde Poroszország ellenagitációja folytán – 1834-ben a német vámszerődésben (Zollverein und Zollparlament) kereskedelempolitikai tekintetben megtörtént a német egyesülés Ausztria kizárásával. Az 1848. évi események hatása alatt a politikai egyesülést a nép kezdeményezéséből akarták keresztülvinni. Ecélból a Majna melletti Frankfurtban önhatalmúlag összeült előzetes parlament össze is hívta a német nemzeti gyülekezetet, mely meg is szavazta az ideiglenes központi hatalom létesítését János főherceggel mint kormányzóval az élén, csakhogy ennek nem volt meg a kellő hatalma, hogy szavának érvényt is szerezzen. Tekintve, hogy sem Ausztria, sem Poroszország nem akart önként lemondani a németországi vezető szerepről, az ellentét a parlamentben a nagy és kis német párt között folyton nagyobbodott. Poroszország visszautasította ugyan a kis német párt részéről neki felajánlt német örökös császári méltóságot, de azért mégis azon fáradozott, hogy Ausztria kizárásával egy szűkebbkörű szövetséges állam alakítassék. Ez majdnem háborús bonyodalmat idézett elő Ausztria és Poroszország között, melynek azonban az olmützi egyezmény elejét vette. Végre 1851-ben újból a régi viszony állott helyre.

Franciaországban a Bourbonok visszatérésével a kihirdetett alkotmány dacára a kormányzás sokban hasonlított a nagy forradalom előtti időben gyakorlotthoz. A politikai szabadságok egyes korlátozásai és X. Károlynak ama törekvései, hogy a korlátlan egyeduralmat újból helyreállítsa, a nép elégületlenségét nyilt lázadássá fokozta (júliusi forradalom), mely a Bourbonok elüzésével és Orléansi Lajos Fülöp hercegnek főkormányzóvá, majd a franciák királyává való megválasztásával végződött. A polgár-királynak békés és kivált az anyagi jólét emelését szem előtt tartó kormányzása sok rokonszenvre talált, annál is inkább, mivel Algier meghódítása által a fegyverdicsöség vágya is kellő kielégítést nyert. A király mindannak dacára nélkülözte a népszerűséget és az elűzött Bourbonok hívei, továbbá a Bonapartisták, nemkülönben a köztársasági párt 1848 február havában Párisban a nyilt lázadást (februáriusi forradalom) és az Orléánsok elűzését erőszakolták ki, mire Franciaország, miután a republikánus párt felülkerekedett, köztársasággá lett.

Oroszország közreműködése Napoleon tönkretételében a cári birodalomnak messzemenő befolyást biztosított. Közép-Európa ügyeire, mely befolyás a Szent-Szövetség megkötése által még nagyobbra nőtt. Birodalma belsejében I. Sándor cár különféle üdvös intézkedések révén a nyugateurópai kulturához való közeledést segítette elő s másrészt azon is fáradozott, hogy a lengyeleket meglehetősen messzemenően autonómia engedélyezése révén sorsukkal kibékítse, ami azonban sehogy se sikerült. Ellenkezőleg, a cár engedékenysége folytán a lengyelek körében messzemenő felforgató eszmék kaptak lábra. I. Sándor utóda, I. Miklós sok tekintetben eltért fivérének kormányzási módjától. Erőteljes fellépése által a birodalom belsejében minden idegen elemnek megoroszítását kísérelte meg; Ázsiában eszközölt hóditásai révén megnagyobbította Oroszországot, 1828–1829-ben Törökország ellen viselt háborúja által pedig a Balkán félsziget sorsára igyekezett befolyást biztosítani. Nemsokára e háború befejezése után a lengyelek elégedetlensége Varsóban és a lengyel királyságban nyilt lázadásban tört ki. Oroszországnak 1831-ben csak jelentékeny erők latbavetésével sikerült Lengyelországot ismét hatalma alá hajtani s ezzel a lengyel királyság önállósága véget ért.

Oroszországgal kapcsolatban kell az úgynevezett keleti kérdésről is néhány szót szólanunk, mely a török birodalomnak a XVIII. század utolsó harmadában (1774.) bekövetkezett hanyatlásával kapcsolatban jutott felszínre. Ezt a kérdést Oroszország vetett fel, melynek uralkodói magukat a régi bizánci (konstantinápolyi) császárok jogutódinak tekintve, a Balkán államok keresztény népeinek a török iga alóli felszabadítását s a töröknek Eruópából való kiűzetését tűzték ki feladatuknak. Az oroszokat e tervükben eleinte egyik európai nagyhatalom sem gátolta, sőt II. Katalin cárnő még Ausztria uralkodóját, II. József császárt is megnyerte az európai török birodalom feloszlatására vonatkozó tervének. E terv azonban nem sikerült, mert kitudódván, felkeltette a többi nyugati nagyhatalmak (Franciaország, Anglia, Poroszország), sőt még Olaszország féltékenységét is. Utóbb Ausztria is belátta tévedését és szintén a terv ellenőzinek sorába lépett. De mindez nem volt képes Oroszországot meggátolni abban, hogy továbbra is minden eszközzel kitüzött céljának elérését szorgalmazza. A cári birodalomnak jelentékeny területnagyobbodása Kis-Ázsiában, a Kaukázusban, valamint a Balkán-félszigeten önálló, nemzetiség és vallás tekintetében az Oroszországgal rokon államok alakulása, melyek fölött a cár a fővédnöki tisztséget gyakorolta, egytől-egyig az orosz diplomácia nagyarányú sikereit jelentik Oroszország ama szívós törekvésének útján, hogy az európai török uralomnak véget vetve, annak helyét ő maga foglalja el. A török államéletnek a XIX. század elején bomlásnak indult folyamatát elsősorban a szerbek aknázták ki, maguknak némi önállóságot szerezvén. Azután kitört a görögök 1821–1829. évi szabadságharca, majd Mehemed Ali egyiptomi alkirály 1830–1840. évi függetlenségi törekvései következtek. E mozgalmak révén az illető államok mindenekelőtt messzemenő autonómiájukat, sőt egyesek teljes függetlenségüket vívták ki. Törökországnak a követelt görök engedményekkel szemben tanúsított makacs ellenállása az 1828/29. évi orosz-török háborúra vezetett, melyben Törökország legyőzetvén, Kis-Ázsiában Oroszországnak területeket kellett átengednie s egyúttal hozzá kellett járulnia a görög királyság megalapításához.[5]

Törökország rohamos hanyatlása folytán a keresztény alattvalók ügyeinek a nagyhatalmak sürgős kivánságára megkísérelt rendezése, bár e tekintetben számtalan kísérlet történt, kivihetetlennek bizonyult, ami viszont Oroszországnak folyton alkalmul szolgált, hogy Törökország belügyeibe beleavatkozzék. Ez a beavatkozás 1853-ban annyira fokozódott, hogy most már Oroszország azzal a követeléssel állott elő, hogy számára az a jog, miszerint Törökország valamennyi görög-keleti alattvalói fölött védnöki tisztséget gyakoroljon, elismertessék és biztosíttasék. Ebből az 1853–1856. évi krimi háború keletkezett, amelyben Törökországot az orosz követelés visszautasításában tulajdonképpen egész Európa támogatta. A háborúnak Oroszroszágra nézve kedvezőtlen kimenetele a cárt a Törökország elleni agresszív politikának kedvezőbb időpontra való elhalasztására késztette. Ezúttal főleg Anglia és Franciaország mentette meg a török birodalmat a végső bukástól. Viszont a törökre ráparancsolt ama kötelezettség, hogy a birodalomban a keresztények és mohamedánok egyenjogúsítását keresztülvigyék, mindössze néhány utóbb kivihetetlennek bizonyult reform-tervezet megalkotásához vezetett s így a kérdés gyökeres megoldására nem nyilt semmiféle kilátás.

Nagybrittania belsőleg az irhoniak (féniek)[6] örökös elégedetlensége dacára békésen tovább fejlődött és a fényes anyagi viszonyok jelentékeny súlyt és befolyást biztosítottak neki még szárazföldi ügyekben is, melyekben, erejének lehető kimélése mellett, érdekeit majdnem mindig érvényesíteni tudta. Az ebben az időszakban támadt európai bonyodalmakban Anglia csak a krimi háborúban vett ténylegesen részt Oroszország ellen, de azért az összes egyenetlenségeket a maga javára tudta kihasználni. Ép így sikerült neki kiterjedt gyarmatbirtokait folytonos, kivált majdnem teljesen védtelen népek ellen viselt háborúk által, minden világrészben megnagyobbítania.

Németalföldön Belgiumnak és Hollandiának a berlini kongresszus által elhatározott egy állammá való egyesítése Belgiumban folyton növekvő elégületlenséget szított, mely 1830-ban a júliusi forradalom alkalmával Brüsszelben is fölkelést okozott. A nagyhatalmak beleegyeztek Belgium teljes önállósításába, mire ez önálló királyságnak kiáltotta ki magát, melyet aztán a hatalmak semlegesenek nyilvánították. Az ezzel a megoldással elégdetlenkedő hollandusokat erővel kényszerítették, hogy az új királyságot elismerjék. Azóta mindkét ország belső ügyei békés úton tovább fejlődnek s így anyagi jólétük jelentékenyen előrehaladhatott.

Olaszországban szintén igen régi keletű volt az egyesülésre való törekvés, de azt az olasz birtokokra vágyó külföldi fejedelmek következetesen meghiusították. A XVIII. században Olaszország, Modena, az egyházi állam és a köztársaságok kivételével, a Lotharingiai, Bourbon- és Savoyai-házak közt volt fölosztva, Napoleon bukása után a bécsi kongresszuson Felső-Olaszországot a Ticinoig Ausztriához, a Ticinotól nyugatra pedig a szárd királysághoz csatolták. Dél-Olaszországban a nápolyi királyság, Közép-Olaszországban az egyházi állam, továbbá Toscana és Modena újra föléledtek, Parma és Lucca hercegségeket pedig újonnan alakították. Mindezekben a tartományokban a francia uralomnak legtöbb újítását és vívmányát félreértették és kivált Nápolyban és Szardiniában teljes szigorral és határtalan önkényeskedéssel a régi állapotokat állították helyre. Az általános elégedetlenség mindenekelőtt Nápolyban, majd 1820-ban Piemontban fölkeléseket idézett elő, amelyeket azonban Ausztria a Szent-Szövetség megbizásából fegyveres hatalommal levert. Ez az erélyes fellépés az olasz mozgalom vezetőit a legközelebbi időre megfélelmlítette ugyan, de legkevésbbé sem vetett véget azok titkos aknamunkájának, amelyeket főleg a Carbonari néven alakult szövetségek terjesztettek országszerte.[7] A fölkelések 1830-tól 1833-ig a félsziget különböző városaiban és kerületeiben megismétlődtek, de azokat Ausztriának ismételt katonai beavatkozásával mindannyiszor sikerült elnyomnia s így a korábbi viszonyokat ismét helyreállította.[8]

[1] Klüber, Übersicht der diplomatischen Verhandlungen des Wiener Kongresses. – U. a., Akten des Wiener Kongresses in den jahrren 1814 und 1815. – Lagarde, F$tes et souvenirs du Congr#s de Vienne. – Flassan, Histoire du Congr#s de Vienne. – Comte Angeberg, Le Congres de Vienne et les traités de 1815. – Polovtzoff, Correspondance diplomatique des ambassadeurs et ministres de Russie en France et de France en Russie 1814–1816. – Rinieri, Correspondenza dei Cardianali Consalvi et Pacca nel tempo del Congresso di Vienna 1814–1815.

[2] Lásd a XX. r. 437. oldalán.

[3] Lásd a XX. r. 441. oldalán.

[4] Mühlenbeck, Étude sur les origines de la Sainte-Alliance.

[5] Az említett hadjáratok rövid összefoglaló leírását lásd Rónai Horváth Jenő Az újabbkori hadviselés történelme, 333–374. oldalán.

[6] Féniek (angolul fenians) egy 1800 táján keletkezett ír politikai szövetséget jelent, melynek célja Írországot az angol uralom alól felszabadítani. – (Rutherford, Secret history of the Fenian conspiracy. – O'Ledry Recollections of Fenians and Fenianism.)

[7] Carbonari tulajdonképpen annyit jelent, mint szénégetők. Ez a nagyon elterjedt titkos politikai társaság már a franciák és Murat nápolyi uralmának idején keletkezett s ezért vette fel a Carbonari elnevezést, mert szertartásait a szénégetőktől kölcsönözte. A Carbonarik eleinte csak az idegen kényurak elűzetésére, később pedig a korlátlan monarchikus hatalom megbuktatására törekedtek. A Bourbonok visszatérése után Franciaországban is alakultak charbonnerie elnevezés alatt hasonló titkos társaságok. (Révai Nagy Lexikona, IV. 275. – Bartholdy, Denkschriften über die geheimen Gesellschaften im mittäglichen Italien. – Greco, Il tentativo dei Carbonari di Calabria citeriore. – Saint-Edme, Constitution et organisation des Carbonari. – Vaulabelle, Histoire des deux restaurations. – Charles No, Les Carbonari.)

[8] Az e fejezetben foglaltakat lásd bővebben Breit József, Az egyetemes hadtörténet mvázlata, II, 176–192. oldalán.