Nagy Sándor hadtestével, melynek létszáma július végén 9521 embert, 1441 nyerges lovat, 652 hámos lovat és 43 ágyút tett ki, július 31-én az eredeti menettervtől eltérőleg, de bizonyára a főhadiszállás tudtával és beleegyezésével Hadház helyett csak Ujfejértóig jutott, Hadházat pedig csak augusztus 1-én érte el. Itt vette Nagy Sándor Debrecenből Korponay ezredestől a tudósítást, hogy ő rosszul felfegyverzett kis csapatjával az őt nagy erővel megtámadott oroszok elől Debrecenbe visszahúzódni kényszerült s hogy 15.000 orosz nyomában van. Erre Nagy Sándor egy erős lovas csapatot küldött Debrecenbe „azon meghagyással, hogy az Debrecenen túl Ujváros felé tartson s addig menjen előre, míg az ellenséget feltalálja, azzal semmi komoly összeütközésbe ne bocsátkozzék, de vele a folytonos érintkezést megtartani s időről-időre jelentést visszaküldeni igyekezzék,” egyszersmind parancsot adott, hogy a hadtest még aznap este 10 órakor tovább induljon Hadházáról Debrecen felé, végre pedig Görgeynek mindezekről jelentést téve, utóbbinak további utasításait kérte ki. A dolog fontosságára való tekintettel ezt a jelentést maga a hadtest vezérkari főnöke, Pongrácz István alezredes vitte el a sereg főhadiszállására.
Ezalatt a hadtest 10 órakor este útra kelve, hajnali 2 és 3 óra között minden baj nélkül érkezett meg Debrecenbe, ahol az, miután Korponay oszlopa, mely 3280 főnyi gyalogságból – ezek között azonban csak 1110 volt a lőfegyveres – 380 lovasból és 4 ágyúból állott, szintén hozzá csatlakozott, a városi Nagy erdőben ütött tábort.
Rövid pihenő után beérkezett a felderítő lovasság első jelentése, mely szerint ez „az ujvárosi úton egy előrenyomuló ellenséges lovas csapatra bukkant s hogy az nála sokkal erősebb lévén, kénytelen előre Debrecen felé visszahúzódni.” Ugyanekkor érkezett vissza Pongrácz alezredes is Görgey főhadiszállásából az alábbi írásbeli paranccsal: „Az I. hadtest az Ujvárosnak vezető út mindkét oldalán álljon fel és ha ellenség mutatkozik, támadja és verje ezt meg.” Erre Nagy Sándor – miként azt a csatában szintén tevékeny részt vett Máriássy János ezredes elbeszéli – a Mesterházy alatt álló lovasságot magához vevén, azzal előre rohant, meghagyván táborkari főnökének, hogy a hadtestet Debrecennek délnyugati részén az Ujváros felé vezető úton csatarendbe állítsa s az előörsöket jó előre tolja ki.
Míg tehát Nagy Sándor előre rohanván s az ellenséges lovas csapatot visszanyomva, szemlét tartott, addig a hadtest a kijelölt helyen következőleg állott csatarendbe: Máriássy hadosztálya, 3782 ember 21 ágyúval, balszárny gyanánt az úgynevezett Köntösgáttól balra, Bobics hadosztálya, 2923 ember 16 ágyúval, attól jobbra és annak mentén; Korponay hada a tartalék-ágyúteleppel Bobics mögött jobbra hátul tartalék viszonyba került; mindegyik hadosztály 1-1 zászlóaljat előörsi szolgálatra tolt előre. Időközben Nagy Sándor is visszatért szemléjéről s a felállítást a lovasságnak elhelyezésével bevégezte; ez utóbbiból a 8-ik huszár ezred 4 százada a balszárny legszélső részére, ugyanannyi a jobbszárnyra, fenmaradó része pedig a tartalékhoz rendeltetett.
Ezután Nagy Sándor főbbrangú tisztjeit tanácskozásra hívta egybe, mely alkalommal különösen az képezte vita tárgyát, vajjon a Görgey parancsolta támadás megkíséreltessék-e vagy sem. Nagy Sándor Máriássyval a parancs teljesítése mellett emelt szót. Mesterházy ingadozott, Bobics úgy vélekedett, hogyha az ellenség támad, akkor a harcot úgyis el kell fogadni, Korponay és Pongrácz István végre határozottan a támadás mellőzését hozták javaslatba. Ily ellentmondó véleménynyilvánítások mellett végre abban állapodtak meg, hogy a támadás az oroszok ellen elmarad, hogy a hadtest egész nap fegyver alatt marad felállításában és hogy éjjel szép csendesen tovább vonulnak majd. „Az értekezlet után – írja Máriássy – többen Nagy Sándor tábornokkal kilovagoltunk az előörsökhöz s azokat végig nézve, itt az orosz előőrségnek tisztjeivel szóba ereszkedtünk; a ravaszok, midőn elhagyánk őket, meghívtak bennünket délutáni 5 órára orosz theára.”
Az előörsök megszemlélése után Nagy Sándor a tábor feletti parancsnokságot Bobicsnak átadván, ő maga Máriássyval, Pongráczcal és több más tiszttel együtt fél 11 óra tájban a városba ment. Déltájban a nagy vendéglőben egy jó csomó tiszt, közöttük Máriássy és Nagy Sándor is, verődött össze, de alig hogy az ebédhez fogtak, megszólalt az oroszok ágyúja, minek folytán kiki lóhalálában beosztásába sietett.
Paskievits a Csegénél összpontosult csapatokkal augusztus 1-én megindult Ujváros felé és egyidejüleg báró Haynau ama kivánságára, hogy egy különítmény elindítása által a Tisza balpartján a magyar déli haderők oldalát és hátát fenyegesse, Chrulov ezredest 4 dsidásszázaddal, 4 löveggel és 50 kozákkal Madarason át Török-Szent-Miklósra indította, mely különítmény, hogy mindjárt végezzünk vele, még augusztus 1-én Madarast, 2-án pedig Szent-Miklóst érte el s útközben arról értesült, hogy Perczel már július 22-én Szolnokról Szegedre vonult el és hogy az osztrákok részéről is Szolnokon már csak 1 zászlóalj áll, a többi pedig szintén lejebb vonult Szeged felé. Ily körülmények között Chrulov ismét visszafordult és nem sokat törődve azzal, hogy ilyformán Haynau baloldala fedezetlenül marad, augusztus 4-én Ujvárosra, 5-én pedig Debrecenbe érve, a sereg zöméhez csatlakozott.
Augusztus 1-én Ujvárosba érve, Paskievits hirszerzés céljából Hajdu-Böszörmény és Debrecen felé rögtön 1-1 portyázó különítményt rendelt ki; a Böszörmény felé kiküldött osztag sehol sem talált ellenségre, a másik ellenben egy mértföldnyire Ujvárostól magyar csapatokra bukkant. Az erről szóló jelentésre Paskievits herceg Bebutov tábornokot rendelte ki 2 muzulmann századdal és 1 század kaukázusi lovassal kémszemlére Debrecen felé, akitől 2-án hajnalban jelentés érkezett, hogy Debrecennél magyar csapatok állanak, erejök azonban meg nem állapítható.
Az utóbb említett napon reggel az orosz fősereg vonatának visszahagyása után harcrendbe tagozva az alábbi beosztással indult el Ujvárosról Debrecen felé: az úttól jobbra a II-ik, attól balra a III-ik hadtest, mindegyik külső szárnyán saját lovas hadosztályával; a 12. gyalog hadosztály a hozzá beosztott két lovas ezreddel a két hadtestet tartalék viszonyban követte. Így haladt a sereg körülbelül félútig Debrecen felé előre, amidőn aztán a nagy terjedelmü és magasan álló kukoricások miatt újból menetoszlopba kellett sorakoznia, mely időtől kezdve a 3-ik könnyű lovas hadosztály elővédviszonyba rendeltetett. Ez utóbbi a fegyverneki csárdához érve, Debrecen előtt 4 magyar huszár századot és 2 löveget pillantott meg, melyek ellen Offenberg altábornagy egyik lovas ezredét nyomban támadásra rendelte előre; ezt azonban sem a huszárok, sem az előretolt zászlóaljak nem várták be, hanem visszahúzódtak a főállásba, hogy a tüzérség kilövését ne gátolják. A megkezdett ágyútüzelés folytán Offenberg beszűntette a további előnyomulást és a maga részéről is csupán az 5-ik és 6-ik lovas üteget vonultatta fel.
E bevezető ágyúharc alatt érkezett be fél 3 óra tájban a sereg zöme is, melyből az 5-ik gyalog hadosztály első harcvonalban, a 4-ik pedig e mögött tartalék viszonyban vonult fel. Mihelyt aztán a 7-ik és 8-ik hadosztályok is megérkeztek, a 4-ik az 5-ik mellé jobbra szintén az első harcvonalba tolatott, a legszélső jobbszárnyon pedig a 2-ik könnyű lovas hadosztály állott fel.
E felvonulás alatt a magyar tüzérség, úgy az orosz ütegekben, mint a 3-ik könnyű lovas hadosztályban tetemes kárt okozott, úgy hogy ez utóbbi, nemkülönben a Nagy Sándor által támadásra rendelt Máriássy hadosztállyal szemben álló ütegek is kénytelenek voltak az arcvonalból a bal-, utóbbiak pedig a jobbszárnyra hátrább húzódni; hasonlóan nem sikerült az 5-ik gyalog hadosztály egyik dandárának Bobics ellen intézett támadása sem. Erre Paskievits újabb ütegek előrevonása mellett a második harcvonalban álló 7-ik és 8-ik hadosztályt a balszárnyra, Máriássy megkerülésére pedig Glasenap altábornagyot rendelte ki. Utóbbi azonban valahol a nagy kukoricásban annyira eltévedt, hogy már csak döntés után bukkant ki ismét Debrecennél, a Bobics hadosztálynál pedig főkép az ütegek dicséretes működése tartotta fenn az egyensúlyt. Végre délután 5 óra tájban Paskievits a balszárnyon felállított 4 nehéz ütegnek támogató tüze alatt döntő támadást parancsolt a magyarok jobbszárnya és oldala ellen, mi célból a 7-ik és 8-ik hadosztály 1-1 dandárának az első harcvonalban, a másik kettőnek pedig tartalék viszonyban kellett előnyomulnia. A gyalogságtól balra előre a 3-ik könnyű lovas hadosztály és még ezt is túlszárnyalva, a muzulmann lovas ezred és 2 század kaukázusi hegyi lovas törtetett előre. Általános tartalék gyanánt az ujvárosi út mentén a IV. hadtestbeli csapatok maradtak vissza.
Az elrendelt döntő támadás lökeme első sorban az időközben a jobbszárnyra előrevont Korponay különítményt érte, melyet az orosz balszárnyütegek már megelőzőleg jól megdolgoztak volt. Az orosz lovasság egy részének a Nagy erdőnek leple alatt teljesen észrevétlenül sikerült Korponay hátába kerülni és így nem is csoda, hogy a muzulmannok és a kaukázusi hegyi lovasok pokoli lármával végrehajtott rohama oly megdöbbentőleg hatott a különben is nagyobbára csak hiányosan felfegyverzett fölkelő csapatokból álló különítményre, hogy annak mindjárt az első pillanatban széjjelmállott osztagai menten részint a közeli erdőben, részint a városban kerestek menedéket.
Mialatt ezeknek az első menekülőknek sorában a muzulmannok valóságos mészárlást vittek véghez, addig a 3-ik könnyű lovas hadosztály szintén oldalt és hátulról, a 7-ik és 8-ik gyalog hadosztály elsővonalbeli csapatjai pedig előlről az immár jobboldalt fedetlenül álló Bobics hadosztályra vetették magukat, amely az óriási túlerőnek természetesen szintén nem állhatott ellent. Bobics, aki alól még a lovat is kilőtték, megsebesülten követte a legközelebbi szőlőkbe visszahúzódott embereit. Máriássy a jobbszárnyon s középen történteket látva, azonnal felhagyott a további támadólagos előnyomulással és az ellenség által nem igen szorítva kezdette meg hátrálását Derecske felé, miközben Bobics hadosztályából és Korponay különítményéből igen sokakat fölvett.
A feldunai magyar seregnek ez az utolsó csatája felette veszteségteljes volt; a tulajdonképeni I. hadtestnél a halottak száma 2 tiszt és 51 ember, a sebesülteké 6 tiszt és 84 ember, az eltűnteké 7 tiszt és 1266 ember; ehhez Korponay vesztesége legalább 500-600 fő; kitesz összesen mintegy 2000 embert. Azonkívül 8 ágyú leszereltetett, 4 pedig teljesen odaveszett; ez utóbbiakat a muzulmannok szedték el a Debrecen városában keletkezett nagy zürzavar közepette. Legtöbbet veszített Korponay csapatja, amelyből – Máriássy állítása szerint – kevés ember maradt meg ép fővel és testtel, ezeknek legnagyobb része el is fogatott. Máriássy alig vesztett többet 40-50 főnél. Az oroszok vesztesége: halottakban 2 tiszt és 58 ember, sebesültekben 25 tiszt, ezek között Kuprianov, a II. hadtest parancsnoka és 252 ember; a sebesüléseket jobbára ágyúgolyók és gránátok okozták.
A debreceni csatáról Máriássy ezredesnek, akinek abban mint hadosztályparncsnoknak jelentékeny része és szerepe volt, egy eléggé körülményes és igen érdekes leírását bírjuk, melyből az alábbi részleteket vesszük át: „Kijövén a táborba Nagy Sándorral[1] - írj Máriássy – ki hozzám a balszárnyra jött, itt az előörsöket már visszahúzva s ütegeinket működésben találtuk. Előörseink a nagy kukorica miatt az ellenség közeledését csak akkor vették észre, midőn ez lovasságával megrohanta őket. De a meglepetésnek semmi rossz következése nem volt. Nemsokára megszólalt az ágyú seregünk egész első sorában és borzasztó pusztítást kezde űzni az akkor már szemeink előtt fejlődő nagy számú orosz lovasságban. Egy előbb említett dombról Nagy Sándorral együtt néztem az előttünk fejlődő ellenség mozdulatait; első pillanatban nem láttunk csak lovasságot előttünk; az oroszoknak az lévén már Vácnál is látott furcsa szokásuk, a sereg fejlődését egy hosszú lovassor által fedni és így végrehajtani. Sokáig néztük és bámultuk az orosz lovasság valódi hősies magatartását: minden pillanatban láttuk, hogy ágyúink, melyek számra eleinte az ellenségénél sokkal számosabbak valának s ezen napon kitűnően lőttek, egész sorokat töröltek; a rendetlenség azonban eleinte közöttük sehol sem mutatkozott. E borzasztó pusztítás lóban és emberben tartott egy jó félóráig; … akkor tájban veszíté Csányi százados, a vörös sapkás üteg parancsnoka, mindkét lábát ágyúgolyó által; e ritka hős s valódi római jellemű honfi e nyomoru állapotban sem akará elhagyni kedves szeretett ütegét; vérben úszva, tovább is buzdítá fiait és vezénylé ütegét … Mint mondám, Nagy Sándorral együtt fürkésztük az előttünk fejlődő orosz sereg mozdulatait; a hozzánk közel álló nagy sor lovasság ebben némileg gátolt bennünket; de azért mégis annyit tisztán lehete látni, hogy a lovas-sor háta mögött veszteglő ágyúk állottak s a gyalogság nagyszerű bontakozása ment véghez. Ez esetre én Nagy Sándort, ki, fájdalom, nagyon rövidlátású vala, figyelmeztettem, sőt kértem őt, miszerint látva az aránytalan nagy erőt, a hátrálást, míg lehet, elrendelje. E figyelmeztetésem s kérésemre azonban Nagy Sándor e pillanatban mitsem hajtott; ő, ki sokszor hadi mozdulataiban s elhatározásában túlságig óvatos s néha ingadozó vala, e pillanatban ennek ép ellenkezője vala s hátrálásról mit sem akart hallani. Szerencsétlenségünkre ágyúink valahára nagy rendetlenségbe hozták az ellenség lovasságát; e tény Nagy Sándort annyira felhevíté, hogy kérésem dacára, hadosztályomnak, azaz a balszárnynak előnyomulását rendelte el; egy döfést akarván, mint mondá, az ellenség arcán tenni s azután a hátrálást megtenni. E parancsát lelkemre kötvén, ellovagolt tőlem a jobbszárnyhoz, hogy azt, mint mondá, személyesen az ellenségre vezesse … Nagy Sándor távozta után elrendeltem az előnyomulást a lehető legnagyobb óvatossággal, s őszintén megvallom, nagy ellenszenvvel. Az ellenség jobbszárnyát arcon és jobboldalt akarván megtámadni, megindítám zászlóaljaimat balszárnyról előre lépcsőnként (en échellons), a 4 század lovasságot s a legszélső zászlóaljat rendeltem előre azon célból, hogy az ellenséget oldalt fogja; két zászlóalj s egy üteg arcon fogta az ellenséget; a többi részét hadosztályomnak, két zászlóaljat s egy üteget, visszatartám tartalékul. Az indulás lépcsőnként történvén, jó idő mult el, míg az egész hadosztály mozgásba jött; alig haladtunk pár száz lépést előre, midőn a hadtest jobbszárnyának háta mögött borzasztó rivalgás és kiabálás történt, mely minden vezényszó nélkül megállítá menetünket; oda tekintvén, egy roppant nagy tömeg ellenséges lovast pillantánk meg, kik mint a mennykő az égből, az erdőből kirohanva, tartalékunk oldalába s hátába törtek. Szerencsétlenségünkre itt Korponay ezredes csatája, egy úgyszólván fegyvertelen, csal lándzsákkal ellátott fiatal zászlóalj lévén, ez szétugrasztott és irgalmatlanul lekaszaboltatott; a látvány, mely erre szemeinknek mutatkozott, borzasztó és seregünk eddig látszólag kedvező állapota valóban szomorú s a kétségbeeséshez közel vala. Tartalékunk, azt világosan láttam, veszve volt; egyetlen reményem Bobics hadosztályának zászlóaljaiba helyeztem, remélvén, hogy megfordulván, egy jól célzott tüzeléssel vagy lelkes rohammal sikerülend nekik a veszendő tartalékot a tökéletes megsemmisüléstől megmenteni. E reményem csakhamar füstbe ment; a rivalgás és ordítás után nemsokára támadólag indult meg az ellenség arca; a lovasság, mely eddig testével fedte serege mozdulatait, s mely, mint mondám, már nagyon is megingatottnak látszott, részben előre küldetett, részben, mint az ellen jobbszárnyán, félretolatott; erre Bobics hadosztályát több zászlóalj megrohanta előlről, míg hátában ugyanazon lovasság tömege tört, mely tartalékunkat csak úgy futtában letiporta és lekaszabolta. Pár perc mulva az egész jobbszárnynál tökéletes zürzavar vala látható; az én hadosztályomnak egy ideig, míg az ellenséges lovasság félre – s az annak háta mögött készen tartott ágyúütegek előre tolattak, nyugta volt; mely időben tisztán látván a veszélyt, melyben jobbszárnyunk forgott, segítségére a mellettem levő két zászlóaljat a rohanó ellenséges gyalogságnak oldalába akartam küldeni; e szándékomat azonban csakhamar meghiusította az ellenség, ki e pillanatban lovassággal és ütegeinknél négyszerte számosabb tüzérséggel megtámadott, s különösen utóbbival oly borzasztó pusztítást kezde űzni mind ütegeimben, mind pedig zászlóaljaimban, hogy azoknak megmentéséről kelle gondoskodnom. E pillanatban vesztünk kikerülhetetlennek látszott. – Ily körülmények között, látván, hogy a jobbszárny tökéletesen tönkre tétetett, nem maradt egyéb hátra, mint megmenteni azt, mi még megmenthető vala, t. i. hadosztályomat. – Az állás, melyben e percben valék, excentrikus visszavonulásra kényszerített; e visszavonulás neme nagy előnyünkre vált, és nemcsak a hadosztályomnak, de a szétszórt jobbszárnyunknak megmentésére is szolgált azáltal, hogy együtt maradva, annak oltalma lehetett … A visszavonulás, dacára a roppant ágyútüznek s az orosz lovasság részéről történt többszöri támadásnak, jó rendben és lassan történt; zászlóaljaimat, ütegeimet és az itt levő lovasságot, különösen azok derék parancsnokait illő, hogy dicséretesen megemlítsem e helyen … a szőlőkből temérdek megmenekült honvéd csatlakozott hadosztályomhoz s ezek között kellemes meglepetésünkre Nagy Sándor tábornok is. Nemsokára azután, miután a menekültek összeszedettek s előre küldettek, a visszavonulás itt is a végső hátvédnél megkezdődött. Az ellenség lovassága csak a kukorica-földekig üldözött bennünket; itt azonban, kivéve egyes cserkeszt, megszűnt minden üldözés s a hadosztály a szétvert jobbszárny romjaival rendesen és nyugodtan folytathatta a visszavonulást Derecske felé … Az oroszok szétvervén seregünk jobbszárnyát, az üldözéssel nem sokat gondoltak és nemsokára azt egészen abban hagyták, csak egy lovas csapat űzte egy darabig lovasságunkat és a jobbszárny ágyúit a városon keresztül Derecske felé; huszáraink azonban, bár többször szétverettek, mégis megmentették nagyobb részét ágyúinknak és társzekereinknek … Tagadhatatlan, hogy hibák történtek az napon mind Nagy Sándor tábornok, mind mások részéről is; hiba volt a csatahelynek választása; hiba volt, a csatát, mikor még lehetett, félbe nem szakítani; igen nagy hiba volt az erdőre oly kevés gondot fordítani.”
Máriássy jelentését némileg kiegészíti, különösen a jobbszárnyon történteket illetőleg, a Görgey főhadiszállásán összeállított alábbi ütközetjelentés kivonata: „… Délután 1 3/4 órakor támad az ellenség zöme. Balszárnyunk helyt áll – utóbb előre nyomul; az ellenség hátrálni kénytelen; a cserkeszek rohamát két század Coburg-huszár visszaveri. Ekkor innen a balszárnyról 2 század császár-huszárunk átküldetik a jobbszárnyunkra; erre az ellenség 12 század dsidást és cserkeszt indít ezek ellen a maga balszárnyára és 3 gyalog zászlóaljjal rohanva beveszi a téglavető kemencéket, a császár-huszárokat erős gránátlövésekkel szétrobbantja és ezzel az egész magyar harcvonalt kettészakítja … Máriássy a maga Coburg-huszárjainak védelme alatt a városon kívül a derecskei útra hátrál … Bobics ezredes alól, aki a centrumban tökéletes odaadással küzd, kilövik a lovát; 7 ágyúját leszerelik s őt a városon keresztül menekülni kényszerítik. A szabolcsi guerillák a téglavetőkben részint lekaszaboltatnak, részint fogságba esnek. Szélső jobbszárnyunk Amsberg őrnagy alatt az erdőn és városon keresztül menekszik a hogy tud … A hadtestet csak Várad-Püspökiben lehetett szerbe-számba szedni. Vesztesége 2000 ember halott és sebesült és 5 ágyú, melyek közül kettő 12-fontos. De a megmentett ágyúink közül is 11 darab leszereltetett az ellenség által.”
Befejezett csata után Paskievits hadait Debrecen köré gyülekeztette; a hátráló ellenség üldözésével nem sokat gondolt, sőt az azzal megbízott lovasság azt nemsokára teljesen abba is hagyta. Ennek köszönhető, hogy Nagy Sándor hadteste a teljes felbomlást elkerülte. A megvert magyar had még 3-án a Berettyó mögé Berettyó-Ujfaluig húzódott vissza, honnan 4-ike folyamán Nagyváradra hátrált.
Görgey másik két hadtestével a csata napján Vámos-Pércsen volt, ahol dacára annak, hogy a debreceni ágyúzást meghallotta, 3-ika reggelig maradt, amidőn Nagy Sándor jelentésének vétele után Nagy-Létára, innen pedig rövid déli pihenő után Kis-Marjára folytatta hátrálását; majd meggyzőződvén arról, hogy a részben kiszáradt Berettyó védővonalul nem alkalmas, még a 4-ikére hajló éjjel Biharba vonult, ahol értésére esett, hogy az oroszok első őrjáratai csak 3-án este jelentek meg Berettyó-Ujfalu előtt s így egész 4-ikét Biharban töltötte s csak 5-én reggel indult el Nagyváradra, ahol Nagy Sándor hadtestével egyesült.
E helyen egyszersmind felemlítendőnek tartjuk, hogy Szemere és gróf Batthyány Kázmér augusztus 1-én a kormányzó megbízásából Nyír-Adonyba a főhadiszállásra érkeztek, hogy Görgey közlései nyomán utóbbival az oroszokkal felveendő alkudozások tárgyában a szükségeseket megbeszéljék.
Mindenesetre feltűnő, kivált utólag tekintve a dolgot, hogy a kormány csak egy pillanatig is komolyan hihette, hogy az oroszok szövetségeseik háta mögött hajlandók lehessenek valamely külön békeszerződésre lépni a magyarokkal. Ez azonban akkor korántsem látszott oly nagy képtelenségnek, miután szinte köztudomású volt, hogy az orosz és osztrák táborok és vezérek között meglehetősen nagy meghasonlás létezett, ami mindjárt kezdetben abból keletkezett, hogy az osztrák kormány vagy éppen nem, vagy csak igen rosszul teljesítette ama kötelezettségét, mikép az orosz sereg élelmezéséről gondoskodni fog. A meghasonlás másik ok ama versengésből származott, hogy mindegyik fél önmagát tekinté Magyarország meghódításában főtényezőnek, a másikat pedig csak segélyezőnek és mindennemű érintkezésük alkalmával ennek megfelelőleg bántak is egymással. Egy másik feltűnő körülmény volt, hogy az oroszok, amerre csak jártak, igen kiméletesen bántak a néppel, tisztjeik pedig igen gyakran majdnem mondhatni barátságosan közlekedtek a magyar tisztekkel, ahogyan az például Máriássy leírása szerint többek között közvetlenül a debreceni csata előtt is történt. Ezt látva, tudva, a kormány túlságos hiszékenység és ábrándozás nélkül is könnyen föltehette, hogy az orosz parancsnokok által kezdeményezett alkudozásoknak mégis komoly a háttere.
Görgey, a két minisztert, talán hogy velük nagy uri hatalmát éreztesse, gyöngélkedés ürügye alatt augusztus 1-én nem, csak 2-án este Vámos-Pércsen fogadta, de most már tekintve, hogy Rüdigerhez intézett levele válasz nélkül maradt, kevés reményt fűzött az alkudozások sikeréhez, aminek különben csattanós bizonyítékául augusztus 5-én Biharban Miloradovits orosz hadnagynak megjelenése is szolgált, aki Paskievits meghagyásából a Görgey által Sassnak és Chrulovnak viszontajándékul küldött pisztolypárokat vissza hozta, kijelentvén, hogy a herceg nem találta illőnek, hogy tábornokai és tisztjei az Oroszország és Ausztria között fennálló szövetségre való tekintettel az utóbbi hatalom ellenségeitől ajándékokat fogadjanak el. Erre viszont Görgey is kijelenté, hogy ily körülmények között ő sem tarthatja meg az említett két orosz tiszt által neki az ő ajándékát megelőzőleg felajánlott pisztolyokat s felkérte ennélfogva Miloradovits hadnagyot, hogy azokat vinné vissza magával Sass és Chrulov számára. Az orosz hadnagy erre, - Görgey előadása szerint – az ajándékcseréről és annak mikénti keletkezéséről úgy látszik mit sem tudván, kijelentette, hogy ilyenformán a dolog nem egyezik meg az ő fogalmaival a tisztességről, minek folytán ő saját felelősségére ismét csak az imént magával hozott pisztolyokat viszi vissza.
A Görgey táborában időző miniszterek Paskievitsnek, visszautasító üzenete dacára, az említet hadnaggyal egy az alkudozások megkezdését célzó levelet továbbítottak, melyet másnap, augusztus 6-án, egy második levél is követett, amelyben Görgey tanácsára nem kevesebbet, mint Szent István koronáját ajánlották fel az orosz cárnak. Ezt a levelet Pöltenberg tábornok, Beniczky Lajos ezredes és gróf Bethlen József százados vitte el Paskievits főhadiszállására, aki azonban a küldöttséget nem is fogadta, hanem a főhadiszállás parancsnoka által kijelentette Pöltenberg előtt, hogy az orosz hadsereg azért jött Magyarországra, hogy segítségére legyen Ausztriának a fölkelés elnyomásában; ha pedig a fölkelő sereg vezérei magukat a törvényes hatalomnak alávetni szándékoznának, forduljanak az osztrák főparancsnokhoz, csakis ez lévén jogosítva a dologban eljárni[2]. E kijelentés után Pöltenberg, a hadjáratot tárgyaló orosz hivatalos munka adatai szerint, a főhadiszállás parancsnokával folytatott beszélgetés közben kijelentette volna, hogy a magyarok hajlandók lennének az orosz csapatok előtt a fegyvert lerakni, ellenben az osztrákokkal semminemü alkudozásokba sem bocsátkoznak s készek ellenük a végletekig küzdeni. A fegyverlerakás említése mindenesetre különösnek tűnik és arra enged következtetni, hogy Görgey táborában máris foglalkoztak ezzel az eszmével.
Említésre méltó továbbá, hogy Görgey vezérkari főnöke, Bayer ezredes Vámos-Pércsen a közte és a főparancsnok között már Komáromban keletkezett és azóta ismételten megújuló differenciák miatt, mihez az is hozzájárult, hogy Bayer kivált az utolsó időben gyakran kelleténél mélyebben nézett a kancsó fenekére, - elbocsáttatását kérte s helyét a főhadiszálláson, a hadoszlopának feloszlatása után különben is oda beosztva volt Görgey Ármin foglalta el.
De térjünk vissza a hadműveletekhez. a Nagyváradtól kezdve egy oszlopban továbbvonuló sereg elővédjét képező I. hadtest augusztus 6-án Gyapjun át, ahol déli pihenőt tartott, szakadó esőben Nagy-Szalontáig menetelt. Augusztus 7-én az I. hadtest Nagy-Szalontáról Nagy-Zeréndre, a sereg zöme pedig a főhadiszállással Nagy-Szalontára menetelt; itt vette Görgey Aulich hadügyminisztertől az értesítést, hogy Dembinski feladta szőregi állását, és hogy parancsot kapott, hogy Aradra húzódjék vissza. Egyszersmind felszólította Görgeyt, hogy menetét lehetőleg úgy rendezze be, miszerint seregének legalább egy része augusztus 9-én Aradra érjen. Ehhez képest tette meg Görgey intézkedéseit a további menetre nézve, melyek szerint Nagy Sándornak 8-án Simándra, 9-én pedig Aradra kellett vonulnia, míg a III. és VII. hadtesteknek őt ugyanazon úton menetállomásonként kellett követniök, úgy hogy a sereg 10-én teljesen együtt legyen Aradon, ahova Görgey már 9-ike folyamán előresietett.
Paskievits a debreceni csata után élelmezési nehézségekre való tekintettel seregének további előnyomulását egyelőre ismét beszüntette, ami Görgeynek alkalmat adott, hogy teljesen nyugton keresse az egyesülést Dembinski seregével. Hogy Görgey mozdulatairól értesülések nélkül ne maradjon, a herceg két 2-2 kozák századból álló portyázó különítményt alakított, melyeknek egyikét Chrulov ezredes alatt Derecskére, másikat pedig Melnikov ezredes alatt Nagy-Létára tolta előre, meghagyván nekik, hogy járőreiket Nagyvárad felé egészen a Berettyóig járassák.
Ezalatt a Tokaj felé útban levő Cseodajev altábornagy[3] július 31-én Körömre ért, honnan augusztus 2-án Szerencsre, 3-án pedig Tarcalra menetelt, ahol a magával hozott haddal Osten-Sacken parancsnoksága alá lépett. Augusztus 4-én Cseodajev parancsot kapott, hogy Tokajban 1 zászlóaljat 4 löveggel, Tállyán és Hidas-Németiben 1-1 gyalog századot hagyjon hátra, Miskolcra szintén 1 zászlóaljat küldjön, a hadtestéhez tartozó többi csapatokkal pedig, valamint az Osten-Sacken által ezenfelül rendelkezésére bocsátandó 6 zászlóaljjal Debrecenbe, a sereg zöméhez induljon. Osten-Sacken továbbra is a Felső-Tisza mentén maradó csapatok feletti parancsnokságot tartotta meg. Ilyenformán az összeköttetés Tokajon át Kassával biztosítva lévén, Kannabich tábornok egyidejüleg utasítást nyert, hogy a csegei hidat szedje fel s a hidanyaggal, valamint az ott összpontosult vonattal és csapatokkal szintén Debrecenbe induljon. E városban Paskievits augusztus 6-án az ott kivívott győzelem örömére hálaadó tábori isteni tiszteletet tartatott.
A következő napon arra a hirre, hogy Görgey Nagyváradot odahagyta és Arad felé vonult, a herceg Rüdiger hadtestét a 2-ik könnyű lovas hadosztály zömével útnak indította Nagyvárad felé; a lovassági zöm augusztus 7-én délután 3 órakor indult el Debrecenből, hogy még ugyanaznap Derecskéig, elővédje pedig Berettyó-Ujfaluig jusson.
A III. hadtest elvonulása után Paskievits Bébutov herceg parancsnoksága alatt augusztus 8-án Kis-Pércsre 1 dsidás ezredből, a muzulmann lovas ezredből és 4 lövegből alkotott új elővédet tolt előre, mialatt a sereg zöme Debrecen tájékán lehetőleg kényelmesen helyezkedett el.
E napon Rüdiger elővéde Nagyváradot, lovassági zöme Bors helységet, Chrulov portyázó különítménye Bereg-Böszörményt, Melnikové pedig Mező-Telegdet érte el. Rüdiger főhadiszállását Ártándra tette át, ahol délelőtt 3/4 11 órakor ismert küldetéséből kifolyólag Pöltenberg jelent meg nála a deputáció másik két társával.
Augusztus 9-én Rüdiger hadtestének gyalogsága Mezőkeresztesig, lovasságának zöme Nagyváradig, a 15-ik és 46-ik kozák ezred Madarászig s az Albert főherceg dsidás ezred 6 löveggel Kötegyánig jutott.
Augusztus 10-én a két kozák ezred Kis-Jenőig, a dsidás ezred Nagy-Zeréndre tolatott előre; a lovasság zöm Nagy-Szalontára, a gyalogság Nagyváradra jutott. Melnikov ezredes e napon Bucsáig nyomult előre s miután az ottani erődházat földig lerombolta, újból Mező-Telegdre húzódott vissza.
Augusztus 11-én Rüdiger kozákjai Simándig, a dsidások Kis-Jenőig, a lovasság zöme Nagy-Zeréndig, a gyalogság pedig, melyből 3 zászlóalj 8 ágyúval Kannabich tábornok alatt Nagyvárad helyőrségeül maradt vissza, Nagy-Szalontáig nyomult előre.
Paskievits a sereg zömével még mindig Debrecennél állott s miután augusztus 9-én, tehát jó későn, arról értesült, hogy az osztrák sereg zöme Makónál áll,[4] parancsot küldött Rüdigernek, hogy lovasságával a Fekete-Kőrösnél, gyalogságával pedig Nagy-Szalontánál állapodjék meg s onnan figyelje meg az ellenség mozdulatait.
A további előnyomulás Nagy-Szalontáról Arad felé csak abban az esetben volt folytatandó, ha biztos hir érkezik, hogy Görgey Aradot is elhagyta, vagy ha azt Haynau határozottan kivánná, feltéve, hogy ő maga is Arad felé tart. Azon esetre, ha Görgey Aradról az osztrák sereg megtámadására indulna, ez esetben – így szólott Paskievitsnek mindenesetre kissé különös utasítása – Rüdiger csak lovasságával tűntessen Arad felé, gyalogságát pedig csak szükség esetén vezesse előre. Minden esetre azonban felette óvatosan járjon el s fontolja meg, hogy a hadsereg zöme igen messze áll a III. hadtest mögött, minek folytán az 5. és 12. gyaloghadosztályok csak augusztus 14-ikére érkezhetnének Nagyváradra. Ha pedig Haynau nem vonulna Arad felé, úgy Rüdiger semmi szín alatt se induljon előleges engedély nélkül arra felé útba.
E parancs dacára Rüdiger a helyzetnek igen helyes felismerése folytán elhatározta, hogy legalább némileg mégis előbbre nyomul, meg lévén győződve róla, hogy már puszta megjelenése Arad előtt is kiváló hatással leend az ott időző magyarokra. Bár Paskievits az előterjesztést elfogadta, újból lelkére kötötte alparancsnokának, hogy gyalogságával semmi esetre se merészkedjék a Kőrösön túl előnyomulni. Mikorára ez a parancs beérkezett, Rüdiger gyalogságát már Nagy-Zeréndig, lovasságát pedig Kis-Jenőig tolta volt előre; a vett meghagyás folytán tehát a gyalogság és lovasság zömének további előnyomulását beszűntette, elővédjét ellenben Simándig, kozákjait pedig Uj-Szent-Annáig tolta előre.
Eközben augusztus 12-én Cseodajev is megérkezett Debrecenbe, Paskievits pedig arra a hirre, hogy a Tisza felső folyása mentén, kivált Bereg- és Ungmegyékben magyar portyázó csapatok cirkálnak, melyek esetleg utánszállító vonalait is veszélyeztethetik, egy erősebb portyázó különítménynek ideirányítását határozta el. E célra Karlovits altábornagyot szemelte ki a herceg, kinek a 4-ik gyalog hadosztály 2-ik dandárának 7 zászlóaljával, 2 könnyű üteggel, 4 dsidás századdal, 25 kozákkal és 1 árkász századdal augusztus 14-én Debrecenből elindulva, Nagy-Kállón és Naményon át Munkácsra kellett nyomulnia, hogy onnan a magyarok által megszállva tartott munkácsi erődnek szemmeltartása mellett, különböző irányokban kiküldendő apróbb portyázó különítmények által a magyar portyázó csapatokat s fölkelt népet lefegyverezze. Ennek megtörténte után Karlovitsnak a munkácsi erőd megkerülésével Kassára kellett bevonulnia.
Karlovits különítményének elindulása napján Paskievits Debrecennél álló serege zömével is meg akarta kezdeni a további előnyomulást Nagyvárad felé, erre azonban, mint később látni fogjuk, már nem igen volt szükség.
[1] T. i. a megzavart ebédről.
[2] A francia nyelven adott válasz következőleg hangzott: „Monsieur le Maréchal Prince de Varsovie me charge de vous informer, Monsieur, que la destination de son armée est uniquement de combattre, et que si vous desirez traiter de votre soummission à votre Souverain légitime, il faut, que vous vous adressiez au commendant en chef de l’armée autrichienne, qui seul a des pouvoirs necessaires à cet effet.”
[3] Lásd e kötet 226. oldalán.
[4] Azaz, hogy 4-én ott állott, mert a jelentés vettemezése napján már a temesvári döntő csata vívatott.