Jellacsics hadtestének zöme április 3-án, mint tudjuk, Tápió-Bicskét, a Sternberg és Rastić dandárok pedig Tápió-Szelét érték el. 4-én reggel a hadtest folytatta menetét és a zömmel déltájban Tápió-Szecső–Kókáig ért. Az ezt 15 klmnyi távolságra követő Sternberg és Rastić dandárok közül az előbbi reggel 10 óra felé ért Tápió-Bicskére, honnan a szecsői úton a hadtest vonatának vége még látható volt. Ekkor Sternberg a banderialis huszárok visszahagyása után, dandárának többi 8 századjával kémszemlére indult Nagy-Káta felé, de miután a nagy Tápió folyóig semmi gyanusat sem vett észre (!) abrakolás céljából dandárának hosszabb pihenőt adott.

Ekközben Rastić is elérte Tápió-Bicskét s szintén egy órányi pihenőt rendelt. Midőn ennek eltelte után éppen a továbbindulásra az előkészületek folyamatban voltak, egyszerre csak váratlanul, mint derült kék égből a villámcsapás, a helységtől keletre fekvő magaslatokon megszólal a magyarok tüzérsége.

Klapka ugyanis reggel 6 órakor Jászberényből indulva, elővédjével d. e. 10 óra felé Nagy-Kátára ért, mely helység előtt parasztoktól arról értesült, miszerint a bán hadteste az elmult éjjel Bicske körül táborozott, ahol vonatának egy része gyenge fedezet alatt még most is áll. E hirre Klapka azonnal támadásra határozza el magát s annak végrehajtásával a hadtest elővédjét képező Dipold dandárt bízza meg. A Bobics dandárnak 4 Kóburg huszár századdal az előbbit támadólag követnie kellett, míg a hadtest fenmaradó része a Nagy-Tápió mellett tartalék viszonyban maradt vissza. Szándékáról Klapka úgy Görgeyt, mint Damjanicsot azonnal tudomásba helyezte.

A Dipold dandár előnyomulása közben a Nagy-Tápió hidját megszállatlanul találván, azon lehetőleg gyorsan átkelt és dandárát csakhamar a Bicskére vezető út mentén a homokbuckákon felfejlődtette. Ekkor vette csak észre Rastić a fenyegető veszélyt s csapatjával azonnal fegyvert fogatott. Hogy intézkedései számára és dandárának kifejlődéséhez a szükséges időt nyerje, legelőbb is a 6 század banderiális huszárt indította támadásra, majd hatfontos ütegét a legelébb felkészült ogulin–szluini határőr-zászlóaljjal a helységtől mintegy 1000 lépésnyire északnyugatra egy kimagasló dombra rendelte, hogy a tüzérségnek legalább türhető kilövése legyen.

Ezalatt a Dipold dandár a banderiális huszárokat visszavetve, egészen a helység közelébe jutott, sőt annak egyes osztagai be is hatoltak a faluba, amely látszólag meg sem volt szállva ellenséges csapatok által. Ekkor Rastić két ottoćani zászlóalját rejtekükből szuronyrohamra indítja, mely elől a meglepett s a helységben gyorsan rendetlenségbe jutott Dipold dandár a közeli erdőben keres menedéket. Időközben a Bobics dandár is megjelenik, de a nagy zürzavarban ez sem találja fel magát s a két ellenséges zászlóalj ezt is szuronyrohammal veti vissza; most aztán a magyarok sorában óriási zavar és rendetlenség támad, mindenki a Tápió hidja felé rohan vissza, magával ragadva a hátullevő intakt osztagokat is.

Ily kritikus helyzetben Klapka, hogy csapatjait a végleges megsemmisüléstől megmentse, a bicskei út mentén még 4 Kóburg huszár századot dob az üldözők elébe, kiket azonban az ottoćaniak szintén szuronnyal (!) késztettek a hátrálásra.

A Kóburg huszároktól jobbra Sebő alezredes a Császár huszárokkal vonult fel, ahol néhány század horvát banderiális huszárt talált magával szemben. Sebő hosszas fontolgatás nélkül támadásra indul, mely alkalommal a horvát huszárok parancsnokával, Riedesel gróf őrnaggyal valóságos párviadalt vív, melyben Sebő oly hatalmas vágást mér ellenfele fejére, hogy ez holtan bukik le lováról. Erre a vezetőjüktől megfosztott horvátok a magyarok által üldöztetve, hátrálni kezdenek. Sebő egy ideig utánuk iramodik, de ellenséges ágyú és gyalogsági tüzbe kerülve, s mivel most már a Sternberg dandár is megjelent a harc szinhelyén, visszafordulni s a hidon át menekülni kénytelen.

Most már mi sem állotta az ellenség útját, hogy előbb a magaslatokat, majd a Tápió hidját is hatalmába ejtse. Ez alkalommal 10 ágyú és 4 lőszerkocsi a győzők kezébe került s a magyarok közül 2 tiszt és 123 ember foglyul esett. Csak kevés híja, hogy Klapka maga is hasonló sorsra nem jutott, mert a hidról leszoríttatván, a Tápió jobb partján Tápió-Szele felé ellovagolva volt kénytelen magának átjárót keresni s így csak késő este juthatott el Nagy-Kátára, ahol újból hadtestére talált.

Alig, hogy az ellenség a Tápió hidját megszállotta, a magyarok részén egyszerre kedvező fordulat állott be. Az I. hadtestet követő Damjanics ugyanis Nagy-Kátára érve, a Wisocki hadosztállyal éppen táborba szállni készült, midőn Tápió-Bicske felől az ágyúzást meghallotta. Erre az említett hadosztályt rögtön fegyverbe szólította s azzal Nagy-Kátától délnyugatra felvevő állást foglaltatott. Időközben – délután félkettőre járhatott az idő – megérkezett Görgey is kiséretével Jászberényből s a már elveszettnek hitt ütközet vezetését átvevén, parancsot adott, hogy a Wisocki hadosztály azonnal nyomuljon előre s foglalja vissza a hidat, mialatt a visszatóduló I. hadtestbeli csapatok is Wisocki támogatására újból előre rendeltettek.

A nyert parancs folytán Damjanics mindenekelőtt a Freudenreich és Philippovsky századosok parancsnoksága alatt álló két üteget vonultatta fel az úttól balra s ezek jól célzott lövések által a híd előtt állást foglalt ellenséges lovagló üteget mihamarabb állásának elhagyására kényszerítették. Nemsokára megjelentek a híres vörös sapkások, a 3. és 9. honvéd zászlóaljak is, melyek a 19. gyalog ezred vitéz 3. zászlóalja által követve, rövid tűzharc után rohamra indultak, mely elől az ellenséges gyalogság még idejekorán a Tápió tulsó partjára húzódott vissza, hogy a hidat onnan vegye pusztító tüze alá; ezen a lelkes Földváry Károly őrnagy 3. honvéd zászlóaljával éppen átkelni készült, midőn a szintén jelenlevő 9. zászlóalj emberei Kiss Pál alezredes alatt a 3. zászlóalj elsőbbsége ellen tiltakozva, előre törtek, mely nemes versengés által a hidon pillanatnyi fennakadás támadt. Ennek Földváry azzal a szerencsés ötlettel vetett végett, hogy kezébe kapván a 9. honvéd zászlóalj zászlaját, „nos, egyesülten előre!” kiáltással a leghevesebb golyózápor közepette rohant át vitézeivel a hidon s az annak torkolata előtt álló ellenséget visszanyomva, megvetette lábát a Tápió tulsó partján.

A 3. zászlóaljat Kiss Pál alatt nyomban a 9. követte, majd Leiningen gróf alezredes alatt a Wisocki hadosztály fenmaradó része. Még további támogatásul a I. hadtestnek visszarendelt részei szolgáltak s így a korábban szenvedett csorba gyorsan ismét ki volt köszörülve.

Rastič dandárait a Tápió-Bicske előtt elterülő homokdombokon gyűjtötte össze, melyeken mindaddig hősies ellenállást fejtett ki, mígnem a Wisocki hadosztály összes csapatjai átkeltek a hídon. Ekkor a túlerőnek engedve, megkezdte visszavonulását Tápió-Bicskén át, melyet maga mögött felgyújtatott, hogy a magyarok utánnyomulását késleltesse. A Bicskétől nyugatra elterülő magaslatokon Rastič csapatjainak egy részével újból állást foglalt, hogy a zömnek visszavonulását Tápió-Ság felé annál jobban biztosíthassa.

A magyar tüzérség csak kerülő úton juthatván a Tápió-Bicske mögötti magaslatokra, a visszavonulását feltartóztatlanul folytató ellenségben nagy kárt már nem igen tehetett s így d.u. 5 óra felé a tulajdonképeni harc befejezést nyert.

A fenforgó körülmények között Görgey Rastičot már csak lovasság által üldöztette, mi célból Nagy Sándor ezredes a Ferdinánd főherceg és Hannover huszár ezreddel rendeltetett ki. Ez azonban a helyett, hogy az ellenséget nyomban követte volna, Isten a megmondhatója mi okból, Pánd felé, tehát egész ellenkező irányba csapott át s csak később követte egyideig, de ekkor is lanyhán a visszavonuló császáriakat.

Ezalatt az I. és III. hadtest a Tápió-Bicskétől délnyugatra elterülő magaslatokon gyülekezett, ahol aztán táborba is szálltak. A II. hadtest ugyanaznap Nagy-Kátára ért; itt ütötte fel Görgey is főhadiszállását.

A Sternberg és Rastič dandárok este 8 órára Szecsőre értek, ahol a bán hadtestének zöméhez csatlakoztak.

A tápió-bicskei ütközet a magyaroknak körülbelül 800 emberükbe – nagyobbára eltűntek – és 10 ágyújokba került, utóbbiak közül azonban 6 részben beszögezve újból visszakerült. Az osztrákok veszteségét sehol sem találtam kimutatva, de bizonyára jóval kevesebb a magyarokénál.

A végeredményben a magyarok javára eldölt tápió-bicskei ütközet hatalmas lépéssel vitte ugyan előbbre a magyar fővezérlet tervét a sikeres megvalósulás stádiumához, másrészt azonban könnyen ártalmára is lehetett az ügynek, amennyiben a megkerülő mozdulatot az ellenségnek időnek előtte elárulhatta. Valóban különös szerencse, hogy a bán két utóvéd dandárának kudarcát, mintegy elpalástolni akarván, jelentésében úgy tüntette fel a dolgot, mintha a kemény tusában ők maradtak volna a győztesek s csak önszántukból csatlakoznának hadtestének Szecső és Kóka körül álló zöméhez, a magyarok erejéről s előnyomulási irányáról pedig, mint alább látni fogjuk, vajmi kevés biztosat hozott előljáró főparancsnokának tudomására.

Az első jelentést a tápió-bicskei ütkezetről Windischgrätz, mint már előre jeleztük, ép akkor kapta kézhez, midőn a bánnak az 5-ére szóló parancsot kiadni szándékozott. Ez a jelentés szószerinti fordításban következőleg hangzik.

„Utóvédemet, a Rastič dandárt, az ellenség egy órával ezelőtt megtámadta. Úgy látszik, hogy az említett dandár a Sternberg dandártól, mely hozzám közelebb áll, különvált. Az erős ágyútüz Tápió-Bicske irányából hallható. Ennélfogva kénytelen vagyok a további jelentéseket és eseményeket bevárandó, hadtestemmel Szecső és Kóka között megállani. Szecső, 1849. április 4-én d. u. 2 óra.”

Ezt nemsokára a következő jelentés követte:

„A Rastič és Sternberg dandárok felvétele céljából itt maradok a Szecső és Kóka közötti állásban. Előbbi kemény harcot vívott s az ellenségtől több ágyút foglalt el, melyek közül nekem 4 darabot már be is küldött. Ezeket az ottocani zászlóaljak kerítették kézre, melyek nagy vitézséget tanusítottak; a banderiális huszárok is győzelmesen (?) támadták meg az ellenséget, miközben azonban a vitéz Riedesel báró őrnagy és Gyurkovic százados hősi halált lelt. Dél felől az ellenség által nagy mértékben veszélyeztetve vagyok. További magatartásom iránt parancsokat kérek. Szecső, 1849. ápr. 4-én, d. u. 4 óra.”

E jelentésekből mindent, csak éppen azt nem lehetett kivenni, amire Windischgrätnek égető szüksége lett volna, hogy hol, mennyi és miféle ellenség áll s hogy előnyomulását előreláthatólag mily irányban fogja tovább folytatni?

Válaszában a herceg ama reményének adott kifejezést, hogy talán sikerülni fog a Rastič és Sternberg dandárok által a bár csak igen nagy feláldozás árán visszavert ellenséget a hadtest egy részével üldözőbe venni.” Egyúttal a herceg újból felszólította a bánt, izenné meg neki, vajjon a másnap általa Hatvan felé intézendő támadásnál az I. hadtest közreműködhetik-e vagy sem?

A kért válasz végre másnap, 5-én d. e. fél tízkor érkezett be s következőleg hangzott: „Miután Hercegséged feladatomat: Fénszarunál a Zagyván átkelni és nyomatékkal az ellenség oldala és háta ellen mőködni, döntő horderejűnek tartja, ennélfogva hadtestemmel haladék nélkül elindulok, hogy magas parancsának eleget tegyek. Ennek folytán nem vagyok abban a helyzetben, hogy Pest védelmére közvetlen befolyást gyakoroljak. Nagy-Kátán tegnap reggel az ellenség erős volt. Rastič tábornok azt állítja, hogy dandára tegnap 10.000 emberrel állott szemben. A sötétség beálltával az ellenség mindennemü üldözéssel felhagyott. Előörsei innen egy mrfldnyire Tápió-Bicske felé állnak. Hogy oszlopaival menetét mily irányban folytatja vagy esetleg az éj folyamán folytatta, arról eddigelé tudomást szereznem nem sikerült.”

Ez a jelentés világos bizonyítéka annak, hogy 5-én sem a herceg, sem a bán, de még maga Rastič is alig sejtette, hogy a mult napi harc Tápió-Bicskénél a kerülő mozdulatot tevő magyar sereg zömével vívatott.