1. számú melléklet.

Perczel Görgeynek visszavonulás folytán a Vértes mögé, mint már előbb említettük, a maga részéről is szükségesnek vélte a visszavonulás folytatását; de ép midőn Moórról hadával Söred felé tovább indulni készült, kapta kézhez Kossuthnak alábbi levelét:

„Pest, dec. 29-én délben 1 órakor, 1848.

Édes Móricom! Időnyerés végett nem irok külön; hanem küldöm azt, amit Görgeynek irtam, párban.[1]

„Csak egység és egyesség az Istenért! A haza nagy veszélyben van. Az örökös retiráda lehangolta a sereg szellemét, – egy támadásnak, egy győzelemnek kell okvetlenül történni, még az eldöntő csata előtt! Szekulicsot magadnál tartod? Vagy küld Pestre; ha ide küldöd: úgy két nap alatt felszereljük, s innét megyen előre, mint rezerva s kivüle még vagy öt zászlóalj, azon 3500 emberen kívül, mit holnap Bicskére küldök. Valami győzelmecskét, édes Móricom! Különben az örökös retiráda lever minden bátorságot a nemzetben. Isten áldjon meg! Hived

Kossuth Lajos”

Perczel e kivánságnak engedve, még azon nap, december 29-én éjjel a moóri magaslatokon, a Sárkány felől jövő út mindkét oldalán helyezkedett el hadával, mely a feldunai seregből magához vont kis különítményt beleszámítva, a következő elemekből állott: gyalogság: 1 pesti önkéntes zászlóalj, továbbá a 35., 47., 48.és 50. számú honvéd zászlóaljak; lovasság: a 4. huszár-ezred 1, az 1. huszár ezred 2, a 9. huszár ezred 3 és az 5. huszár ezred 1/2 százada; tüzérség 11/2 hatfontos, 1/3 egyfontos és 1/3 tizfontos gyalog üteg és 1 lovagló üteg; utászok: 1 század; összesen: 5 1/6 zászlóalj gyalogos és 730 lovas.

Jellacsics hadtestével a kiadott menetterv szerint december 29-én Mező-Eőrsre érkezett s miután itt csapatjai számára kellő számú szállásokat nem talált, a rendkívüli hideg időjárásra való tekintettel azok egy részét, a Gramont dandárt a Ferenc József dragonyos ezreddel és a banderiális huszárokkal Kis-Bérig tolta előre s ide tette át egyúttal saját főhadiszállását is. A hadtesthez újból csatlakozott Ottinger dandár pedig Ászáron, Kis-Bér és Mező-Eőrs között szállásoltatott el.

A következő napon, 30-án, Jellacsics pihenőt szándékozott tartani, de midőn Kis-Béren arról értesült, hogy Perczel állítólag 8000 emberrel ép az nap reggel hagyta el a helységet visszavonulásban Moór felé, arra határozta el magát, hogy 30-án korán reggel elindulva, a magyarokat követni fogja. A korai elindulás és a szétszórt elhelyezés okozta, hogy az említett napon a menetoszlop erősen szakadozottá vált; az elővédet a banderiális huszárok alkották, ezt követte a Gramont dandár, ezt majdnem egy mérföldnyi távolságra az Ottinger dandár, a legvégén pedig ugyanoly távolságra hátramaradva, a Hartlieb hadosztály menetelt.

Az él a Sárkány és Moór közötti erdőből kibontakozván ott Perczel előcsapataira bukkant, melyeket könnyü szerrel a főállásba, Moóron inen mintegy 3000 lépésnyire szemben az erdővel, vetett vissza. Perczel erre ágyútűzzel felelt, ami arra birta a bánt, hogy a Gramont dandárt Ottinger és Hartlieb beérkeztéig az erdőben fedve visszatartsa. Délelőtt 10 óra tájban megékezett az Ottinger dandár, mire Jellacsics az erdő szélére az ágyútűz viszonzása céljából három üteget rendelt, kettőt az úttól jobba, egyet attól balra; az előbbiek fedezésére az 5. vadász- és a 2. gradiskai zlj, az utóbbi fedezésére az 5. vadász- és a 2. gradiskai zlj, az utóbbi fedezésére az 5.vadász- és a 2. gradiskai zlj, az utóbbi fedezésére pedig a 3-ik licai zászlóalj rendeltetett ki. Az ütegek tüze alatt Ottinger is kibujt az erdőből s a Wallmoden vérteseket az úttól jobbra, a Hardegg vérteseket pedig attól balra tartalék viszonyban kissé visszatartva támadásra indította. A Wallmoden vértesek egyik osztálya sebes iramodással az egyik magyar ütegre veti magát, de általa kartácsokkal fogadtatván s azonkívül az üteg fedezetét képező huszárok által is oldalba fogva, csakhamar súlyos veszteséggel menekülni kénytelen; ekkor azonban közbe veti magát a lovas dandár többi része, majd a gyalogság egyes osztagai is és huszárjainkat visszavetve, az ezek mögött álló egyik gyalog zászlóaljra rohannak, azt villámgyorsan széjjelverik s az egyik magyar üteget elfoglalják.

Ezek után a magyar had többé nem volt tartható; ész nélkül rohant mindenki, amerre csak tudott, s bár az ellenség hathatósan nem is üldözött, a magyarok részéről mégis 4–500 halott és sebesült maradt a csatatéren, mintegy 1000-en pedig foglyul estek. A felbomlás oly nagymérvű volt, hogy Perczel csak másnap volt képes megvert hadainak romjait összeszedni, jó része pedig csak Buda alatt verődött újból nagy nehezen össze.

A megfutamlók egy részét Karger ezredes dandára vette fel, amely Csákvárról azzal a szándékkal indult el az ütközet napján Moór felé, hogy Perczelt segélyezze, de mikorára Csákberénybe ért, az ütközet sorsa már el volt döntve.

[1] A hivatkozott levél kivonatát lásd a 177. oldalon.