Erdélyben junius közepe óta, amidőn – mint tudjuk – az Innsbrukcban Ferdinánd császár elé járult balázsfalvi oláh és az uniót ellenző szász küldöttség kissé lehűtött reményekkel tért vissza hazájába, egyelőre csak titokban folyt a magyarok elleni lázítás munkája s csak akkor pattant ki nyiltan a hamu alatt lappangó parázs első tűzszikrája, midőn szeptember elején Erdély területén is végrehajtani kezdték a kormány intézkedése értelmében az ujoncozási törvényt. A nagyszebeni szászok voltak az elsők, akik e tekintetben az engedelmességet megtagadták; ezek példája csakhamar átragadt Brassóra majd a többi szász városra s lassacskán az agitátorok fáradságot nem ismerő áskálódása és izgatásai folytán, az egész oláhságra is. A tényleges lázadás azonban csak akkor tört ki egész rettenetes valójában, amidőn Jellacsics betörésével kapcsolatban az erdélyi katonai hatóságok is ellenségeink pártjára állottak. E tekintetben csattanó bizonyíték az épen Bécsből visszatért Urban Károlynak, a 2-ik oláh határőrezred alezredesének Naszódról szeptember 14-én több megyei hatósághoz intézett levele, melyben kijelenti, hogy az ország mintegy 50 falujából parasztküldöttségek jöttek hozzá elégedetlenségüket kifejezvén a jelen helyzettel s hogy annak orvoslását ő tőle várják. Ennélfogva ő kötelességének tartotta a császártól kierőszakolt engedményeket és Magyarország tényleges elszakadását a monarchiától meg nem történtnek nyilvánítani. Egyébként, úgymond, a magyar miniszterium bitorolt hatalom, melynek nem kell engedelmeskedni. Erdélynek Magyarországhoz kapcsolása az oláhok beleegyezése nélkül történt, így tehát érvénytelen és megsemmisítendő. Az erdélyiek nem kötelesek ujoncokat állítani, mivel a magyar országgyülés nélkülözi a törvényes alapot és az összeírási törvényt ő felsége nem szentesítette. Ő tehát a monarchia és a dinasztia érdekében fogta kezébe a császári zászlót, hogy fegyverrel kényszerítse a magyarokat további törvényellenes eljárásuk abbanhagyására, szóval, hogy az osztrák monarchiát a megsemmisüléstől megmentse és hiszi, hogy minden jó gondolkozásu ember a régi jog e zászlója köré fog seregleni és a túlkapások elnyomásában segíteni fogja stb. stb. És hogy a magát hivatlanul népvezérré föltolt alezredes szóbeli igéretét mihamarabb tettel is beváltsa, azonnal körútra indult, hogy a vidéki oláhságot I. Ferdinánd császár iránti hűségre eskesse, a fiatalságot pedig zászlói alá besorozza. E tette által Urban hivei körében oly hirnévre tett szert, hogy csakhamar Erdély egész keleti részéből búcsújárók módjára sereglettek össze Naszódon az oláhok ezrei, hogy szolgálatukat és hódolatukat Urban előtt bemutassák. E szerint a siker óriásinak volt mondható s így nem csoda, hogy Riebel József, az I. oláh határőrezred őrnagya, hasonló dicsőség után vágyódva, az Erdély nyugati részében lakó oláhokat hasonló célból Hátszegre csődítette össze.
Báró Vay Miklós királyi biztos a fenti üzelmekre nézve Erdély főhadparancsnokához, báró Puchner Antal altábornagyhoz kérdést intézvén, attól azt a választ nyerte, miszerint a dolgot szigorú vizsgálat tárgyává teendi s a törvényes rendet, ha kell fegyverhatalomal is helyreállítandja és e nyilatkozat őszinteségében aligha van okunk kételkedni. Hogy utóbb az altábornagy nézete más irányba tereltetett, azon az alábbi rendelet olvasása után nem igen csodálkozhatunk.
„Puchner báró altábornagy ő excellenciájának, Erdélyország főparancsnokának.
Bécs, 1848. október 2-án.
„Excellenciád a hirlapok által talán már értesült róla, hogy Magyarországon az uralkodó párt a törvényes útat most már végképen elhagyta és nyilt fölkelésben van ő felsége legfelsőbb parancsai ellen, úgy hogy még gróf Lamberget, az ellenségeskedések beszűntetésére leküldött királyi biztost is a legkegyetlenebbül legyilkolták Pesten. Itt most a monarchia épségben maradása forogván kérdésben, a törvényes állapotot fegyveres kézzel szükséges helyreállítani. Midőn e végből minden Magyarországgal határos katonai parancsnokságok rendelkezése alatt álló csapatait mozgósítom, hogy e célra közreműködjem és a horvát bán hadműveleteit támogassam, ezennel megbízom excellenciádat, hogy a két oláh határőrezredből 3 zászlóaljat tüstént mozgósítson és egy német lovasezreddel együtt egy tábornok vezénylete alatt Magyarországra Nagy-Várad felé indítson. Ezenfölül a két oláh ezrednél a harmadik zászlóalj azonal fölállítandó. Az események rohamos változásánál fogva nem vagyok abban a helyzetben, hogy azt a pontot, amely felé e dandárnak működnie kell, már most kijelölöm és Nagyváradot csak azért neveztem meg, hogy az ottani, noha nem nagy jelentőségű erőd ne essék a fölkelők kezeibe, ha a forradalmi kormány netalán Debrecenbe vagy Nagyváradra kivánná székhelyét átteni. E tekintetben tehát szabad kezet engedek excellenciádnak, hogy a Bánságban parancsnokoló tábornokkal és Glaeser altábornaggyal Nagyváradon saját belátása és a körülmények szerint intézkedjék. Előbbit egyszersmind oda útasítottam, hogy a Schwarzenberg dsidás-ezredet és mindazokat a csapatokat, amelyeket alkalmazhat, csatolja az erdélyországi hadoszlophoz. Hogy képes legyen excellenciáid a Magyarországra induló csapatokhoz egy üteget csatolni, állíttason össze egyet és vásároljon hozzá alkalmas lovakat. Ha hiányoznék önnek e vásárláshoz a pénz, fölhatalmazom önt, hogy nyugta mellett alkalmas forrásból fölvehesse. A magyar nminiszteriumnak a csapatokra vonatkozó minden netaláni parancsait ezentúlra érvényteleneknek tekintse, ennélfogva, annak új nemzeti csapatok alakítására és népfölkelésre vonatkozó minden rendeletét lehetőleg akadályoztassa meg és mindenütt, ahová a mi csapataink jönnek, fegyerezzék le a nemzetőrséget. Az eképen Magyarországra indítandó csapatoknak, a Magyarország területére lépés napjától teljes békezsoldjukon kívül, ingyenes hadi illeték fog kiszolgáltatni. A történtekről kérem azonnali jelentését. Egyébiránt valamennyi csapatparancsnok útasítást vett a horvát bánnal, báró Jellacsics altábornaggyal való érintkezésre és felkeresésére, valamint az ő parancsai teljesítésére is, mire nézve egy császári manifesztum fog kiadatni.
Gróf Latour s. k.
altábornagy.”
Nagyon természetes, hogy báró Puchner e rendelet vételétől kezdve, annak szellemében akarván eljárni, mindjobban a szászok és oláhok pártjára állt.
Utóbbiak szeptember 16-án Balázsfalva környékén újból nagyszámmal tanácskozásra összegyülvén, kivánságaikat újabb pontozatokba foglalták össze, melyek lényegükben a következőket tartalmazták: A román nép sem az uniót, sem a magyar miniszteriumot el nem ismeri, csak ő felségétől és a császári miniszteriumtól akar függeni. Továbbá egy nagy nép- és nemzetgyülés megtartását és az erdélyi országgyülés kihirdetését kívánja, melyen a román, szász és magyar nemzet követei az illető népszám arányai szerint jelenjenek meg, ez pedig Erdélyben 1848-ban körülbelül a következő képet mutatta: oláh 1,000.000, székely 400.000, magyar 300.000, szász 200.000, egyéb vegyes lakosság 50.000 lélek. Végül kívánja a gyülekezet, hogy a rend teljes helyreállításáig a román, szász és magyar nemzetből néparány szerint igazgató kormánytanács alakíttassék, mely bécsi útasítások szerint járjon el.
Az esetre, ha ezen kivánságok kedvező elitézését nem nyernének, a nép vezetői és bujtogatói maguk között titokban a Magyarország elleni irtó háború megkezdését határozták el, hogy így aztán erőszakkal szerezzenek érvényt kivánságaiknak.
Egyben egy úgynevezett „román békeltető bizottság”-ot alakitottak s ezt kormányhatalommal felruházva, feladatává tették, hogy Erdélyt katonailag, a római birodalom mintájára átszervezze, ami megtörténvén, a tartomány területe 22 praefecturára osztatott fel. Ezek mindegyike átlag 100 községet foglalt magában s 10 tribunátusra oszlott.
A mintegy 195.000 fegyveressel előirányzott hadsereg, összhangzásban a praefecturák számával, 22 légióra osztatott; 1–1 légió 10–12.000 embert számlált.
A békéltetőbizottság elnökévé Saguna András gör.-keleti nem egyesült püspököt választották meg, mellette a mozgalom lelke és vezetője és bizottság alelnöke gyanánt Barnutiu Simon, volt balázsfalvi tanár szerepelt. A komité többi tagjai közül kivált Laureani, Belecescu, Cipariu, Mikesiu s Branu fejtettek ki kiváló tevékenységet. A praefectek közül leghirhedtebbek lettek: Mikás Ferenc, Axente Sever, Janku Ábrahám stb.
A már kivivottnak hitt sikeren felbuzdúlva, a békéltető bizottság hatalmát még jobban kiterjeszteni akarván, az úgynevezett nagy Dáko-Románia megalkotását határozta el, mely Erdéllyel a központban, Bukovina, a magyar Bánság és Oláhország hozzácsatolása által keletkezett volna. Ez a terv azonban mindvégig csak pium desiderium maradt. Ellenben az emisszáriusok által felbujtogatott Edély csakhamar a legvérfagyasztóbb kegyetlenségek szinhelye lőn.
A zászlók alá sereglett oláhság gyülekezésére október hó 12-ike jelöltetett ki; a felkelt nép egy része Urbanhoz Szász-Régenbe, más része Riebelhez Hátszegre, harmadika Jankuhoz Musinára, negyedike pedig a békéltetőbizottság rendelkezésére Balázsfalvára rendeltetett. Az utóbbi nyomban meg is kezdé működését, azonban nem a rendes hadviselés, hanem a rablások, gyilkolások és gyújtogatások terén. Már október 13-án Gyárfás Elek szolgabíró és Dobay Zsigmond vörösegyházi földbirtokos, utóbbi két szép hajadon leányával együtt esnek az oláhok kegyetlen vad szenvedélyének áldozatul. Még borzasztóbb volt ennél az október 15-iki kis-enyedi vérengzés, ahol az oda menekült mintegy 400 magyar közül mintegy 140-en, közöttük nők és gyermekek, kegyetlenül lemészároltattak.
Az első rémtettek hirére a hazafias érzelmű székelység a teendők megvitatására október 16-ára Agyagfalvára, ahol az már századok óta szokta volt nemzeti gyűléseit tartani, tanácskozásra hivta össze a hiveket, amelyen határozatilag kimondták, hogy:
1. A szász és román néphez békéltető szózatot intéznek és fölkérik: ne izgasson az únió ellen, viseltessék hűséggel az alkotmányos kormány iránt s hagyja békén magyar honfitársait. Ellenesetben a székely nemzet fegyverrel lesz kénytelen Erdély megzavart nyugalmát helyreállítani.
2. A határ-őrszolgálat, az országgyülés 1848. szeptember 19-iki határozatáhioz képest, egyszer s mindenkorra megszűnik.
3. A szebeni főhadparancsnokságtól semmiféle rendeletet nem fogadnak el többé.
4. Az egész székelység az 1848: XXII. tv.-c. értelmében nemzetőr csapatokká alakul.
5. Az idegen katonaság távolíttassék el Erdélyből, a városokba székely őrség helyezendő.
Ezután a székelység hadalakulása került szóba s a vezértanács ajánlatára a gyülés közmegegyezéssel kimondja, hogy minden székely 19–40 év közt személyválogatás nélkül azonnal táborba szállni köteles. Az ekként nyert fegyveres erőből, a székely huszár ezreden kívüli, a 4 széknek megfelelőleg 4 egyenként 4000–4000 emberből álló dandár alakíttatott. A csik-gyergyói dandárnak Droschner, a háromszékinek Dónáth, az udvarhelyszékinek Betzmann, a mármarosszékinek pedig gróf Lázár Dénes lett a parancsnoka. Fővezérré Sombory Sándor huszárezredest, aki főhadiszállását Marosvásárhelyen ütötte fel, kiáltották ki s melléje nemzeti kormánybiztos gyanánt Berzenczey Lászlót választották meg.
Viszonválaszul a székelyek határozatára Erdély katonaik parancsnoka, Puchner altábornagy október 18-ikáról keltezve, a következő nyilatkozatot bocsátotta ki:
„Felhívás Erdély összes hatóságaihoz és lakóihoz.
„Miután Magyarország nádora és a miniszterium hivatalaikról lemondottak, s azóta egy ármányos párttöredék az új miniszterium alakulását folyvást akadályozza: ma tulajdonkép nincs Magyarországnak törvényes kormánya.
„A budapesti képviselőház V. Ferdinánd király szentséges nevét álnokul felhasználva, Kossuth Lajos elnöksége alatt állítólagos kir. biztosok, érvénytelen kiáltványok és semmis rendeletek útján az igért szabadság és egyenlőség helyett valóságos rémuralmat léptetett életbe itten Erdélyben is.
„Ő felsége f. évi október 3-ikáról és 4-ikéről kelt kiáltványai által ezen erőszakos hatalmaskodást és törvényellenes kormányzatot megsemmisítvén; – azt törvényesnek elismerni, vagy tekinteni immár nekünk se szabad.
„Mindamellett ez az ál-kormány ijesztgetésekkel, fenyegetéssel, sőt véres kivégzésekkel tovább garázdálkodik; s terrorizmusát még a cs. kir. hadseregre is ki akarja terjeszteni s Ő felsége vitéz katonáit úgy a hadparancsnokságokat s minden más katonai hivatalt a császár és király iránt tartozó hűség megszegésére csábítja.
„Ugyanezen pártkormány a hirlapok útján azt az álhirt is terjeszti, mintha a népek szabadsáa és alkotmánya veszélyeztetve volna; nevezetesen, hogy a román nemzet által a magyar és székely népfaj elnyomása céloztatnék; holott mindez merőben alaptalan, ő felsége atyai szándokával homlokegyenest ellenkező koholmány.
„Ezen álhirek által előidézett bomlásnak, de különösen a nagyfejedelmeség nemzetségei közt folyvást fokozódó ingerültségnek véget vetendő, – miután magam is meggyőződtem, hogy Erdély lakóinak nagy többsége a budapesti törvénytelen kormányt kifejezetten megutálta s fejedelméhez való hű ragaszkodásában a hont bitor uralmától és ez által a polgárháborútól elhatározottan meg akarja menteni, – Ő felsége október 3-ikáról kibocsátott manifesztuma következtében, mely szerint Magyarországot és melléktartományait hadi törvények alá rendeli: jelen felhivásommal felséges császárunk és királyunk nevében, míg a veszély napjai tartanak s a törvényes állapot helyre nem áll, ez ország kormányát kezembe veszem; oly megjegyzéssel azonban, hogy minden rendelkezésemre álló eszközzel és erővel a rend, csend és közbiztonság fentartására fogok törekedni.
„Ezen ország felséges fejedelme nevében ezennel ünnepélyesen felhivatnak tehát az összes világi és egyházi hatóságok, hogy ezen rendeletemnek pontosan s minden ellenszegülés nélkül engedelmeskedni s velem együtt a közrend és a közbiztonság felett őrködni kötelmüknek ismerjék.
„Az önkéntes-csapatok, bármi legyen a nevük, a mai nappal föloszlattatnak; a toborzás és ujoncozás betiltatik; a fennálló nemzetőrségek pedig a császári és királyi hadi kormányzat parancsai alá helyeztetnek. Az úgynevezett kormánybiztosok, akiket a budapesti törvénytelen uralom küldött Erdélybe, további működésüktől eltiltatnak; s ha ezen rendeletnek ellenszegülve, továbbra is működni merészkednének: közönséges kémek módjára haditörvényszék elé fognak állíttatni.
„Ami pedig benneteket illet, ezen Nagyfejedelemség nemzetei és lakosai, – akik uralkodótokhoz és a felséges császári családhoz minden álszineskedéstől menten rendületlen hűséggel ragaszkodtok, – hozzátok ime, ez a szavam:
„Életetek egyik emlékezetes pillanatja érkezett el, midőn hűségteket és ragaszkodástokat nemcsk szóval, de tettel is tanusíthatjátok legkegyesebb földi uratok iránt, akinek mint egy szerető apának, szivén fekszik minden népének jóléte és boldogsága. Tanusíthatjátok pedig hűségteket azáltal, ha – minden nemzetnek szabadságát és egyenlőségét egyaránt védelmezve – a budapesti erőszakos kormány terrorizmussá vált kényuralmával szembeszállani és megküzdeni elég bátrak lesztek.
„Sokan és erősek vagytok! Talpra tehát, az elsőtől az utolsóig; egy mindnyájáért és mindnyájan egyért helytállva. Veletek harcol a szent igazság, mely az itélet mérlegét kezében tartó Nemezis és az oltalmazó Gondviselés védpajzsa alatt soha sem enyészhetik el.
„Egyesüljetek valamennyien a császári királyi hű és vitéz hadsereggel, amely sorsotokban szintén osztozik; fogadjátok el azt vezérül. A hadsereget követve, prancsaimra hallgatva, s a törvényes hatóságok rendeleteinek hiven engedelmeskedvem, a közös egyetértésben erőt, ebben pedig biztos védelmeteket találhatjátok föl. Egyedül csakis az vezethet benneteket azon szabadság birtokába, melyet Isten segedelmével, mindnyájunk számára kivivni akarunk.
„Bizalommal számítok az igazság és a hon minden igazlelkü barátjára, akiket ezennel felséges császárunk és királyunk nevében ünnepélyesen fel is hivok, hogy nekem szent törekvésemben: e hon békéje és rendje föntartásában, úgyszintén az alkotmányos szabadság és minden nemzet egyenlőségének biztosításában segítőkezet nyújtsanak.
„Éljenek alkotmányos császárunk és királyunk, Ferdinánd!
„Éljenek az osztrák birodalomnak testvériségét és békességét akaró hű népei!
Nagy-Szeben, 1848. október 18-án.
Báró Puchner Antal,
császári kir. tábornok-helytartó, főparancsnok.
Ugyane napon Puchner az Erdélyben szállásoló csapatokhoz is intézett egy hasonló tartalmú kiáltványt, melynek végszavi következőleg hangzottak: „Vitéz csapatok, sorakozzatok a szeretett császár zászlói alatt, melyeket csak életünkkel ragadhatnak el és bármit hozzon is a legközelebbi jövő, mi vérünket, életünket adjuk uralkodónkért és az összmonarchia alkotmányos szabadságáért.”
Az e kiáltványokban foglaltak által a szászok és oláhok elbizakodottsága és vakmerősége még inkább fokozódott, úgy hogy ez csakhamar oly kegyetlen vad mészárlássá fajult el, minőt csak a középkor története ismer. A legvéresebb drámák Alsó-Fehér-megyének északnyugati részében játszódtak le, ahol a hivei által havasi királynak nevezett Janku, aki rendes tanyáját Tópánfalván ütötte fel, valóságos vérfürdőket rendezett. Mellőznünk kell az egyes vérfagyasztó esetek részletesebb leirását, miután az messze túlhaladná e munka keretét, de hogy az olvasó legalább halvány fogalmat nyerjen az itteni vérengzésekről és rémtettekről, felemlítjük többek között, hogy például Boros-Bocsárdon Székás gazdatisztet és Péterfy tanárt az oláhok ekébe fogták s addig hajszolták és ütlegelték a szerencsétleneket, míg végre holtan össze nem rogytak; Fejérváron Mégai órásmestert elevenen megsütötték; Baranyay Károly földbirtokosnak, neje és leánya szemeláttára fűrészelték le karjait és fejét, mely utóbbit a szerencsétlen hitves póznára tűzve, gyalog kénytelen Balázsfalvára vinni stb. stb.; mind oly szörnyű rémtettek ezek, melyek az embernek lelkét és szivét csak undorral és utálattal tölthetik el azok elkövetői ellen. Hát még a zalathnai mészárlás, ahol az október 24-ikére virradó éjjelen nem kevesebb mint 640 férfi, asszony és ártatlan gyermek a legkegyetlenebb kinzások közepette lehelte ki lelkét!
Az igazság kedvéért azonban nem hallgathatjuk el, hogy a székelyek sem hagyták megtorlás nélkül az oláhok e vad garázdálkodását, hanem bejárván a szomszédos oláhlakta völgyeket és helységeket, sok helyütt a bosszú által vezéreltetve, szintén kegyetlenül bántak el az ellenszegülőkkel s különösen Szász-Régen, Máriavár és Mézváron hagytak vissza véres nyomokat.
De hagyjuk félbe e vérfagyasztó szörnytettek további elősorolásáts e legirtózatosabb fajháború helyett lássuk inkább az erdélyi rendes katonaság műveleteit.
Puchner kiáltványai folytán Erdély két táborra szakadt; az egyik oldalon a székelyek és magyarok, a másikon a császári királyi hadsereg az oláhokkal és szászokkal állottak.
Puchner hadereje október közepe táján a következő csapatrészekből állott:
| A Bianchi gácsországi 63. sorezred 2 zászlóalja | 2080 ember. | |
| A Sivkovics gácsországi sorezred. 1 zászlóalja | 900 ember. | |
| A Károly Ferdinánd fhceg 51. s.-e. 3 zászlóalja | 1600 ember. | |
| A Turszky lovag 62. sorezred 1 zászlóalja | 550 ember. | |
| A Leiningen gróf 31 sorezred 1 zászlóalja | 500 ember. | |
| A báró Uracca erdélyi gránátos zlj. | 500 ember | |
| Az 5. tábori tüzér-ezred 1 százada | 180 ember | |
| A savoyai herceg 5. drag. ezred 6 százada | 580 lovas. | |
| A Miksa Ferdinánd fhg. 3 könnyü lov.-ezr. 8 százada | 720 lovas. | |
| Az 1. és 2. oláh határőrvidéki ezred | 4000 ember. | |
| A székely huszárezred 2 százada | 150 lovas | |
| 2 hatfontos és 1 háromfontos üteg 6 ágyúval | ||
| Összesen: | 11.410 ember, | |
| ezek között | 1450 lovas. |
Ehhez járult még a Bukovinából szintén Erdélybe betört Wardener dandár, továbbá a szász nemzetőrség és a szász és oláh népfölkelés, összesen állítólag 150.000 ember, melyből azonban állandóan váltakozva csak 800-1000 ember működött közre a rendes csapatok körében segélyhozólag.
A várak közül Puchner kezében voltak: Gyulafehérvár és Déva, továbbá az ideiglenesen megerősített Szeben és Brassó, nemkülönben a falakkal körülvett Beszterce, Segesvár, Medgyes, Szász-Régen és Szász-Sebes s végül Fogaras vára a Vöröstoronynál emelt erőddel.
Hogy a fent elősorolt és úgy számra mint állományra gyenge csapatrészek minél előbb kiegészíttessenek, Puchner október 23-án szabad toborzás megkezdését rendelte el és azonnal hozzáfogott kisded seregének harckész állapotba helyezéséhez és a még hiányzó élelmezési és egyéb felszerelési cikkekkel való ellátásához.
Ezzel szemben a magyarok részén állott:
A két föloszlatott székely határőr ezredből alakult 8 zászlóalj magyar rendes sorgyalogság: 12. és 14. valamint még 2 ujonnan felállítandó honvédzászlóalj, több nemzetőr zászlóalj Nagy-Enyedről, Tordáról, Szamos-Ujvárról, Kolozsvárról stb., továbbá 1 bihari és 1 szabolcsi nemzetőrzászlóalj, 4 század székely-huszár, 2 osztály Mátyás-huszár és 2 üteg tüzérség. Ehhez járult még mintegy 10.000 népfölkelő.
Tekintve, hogy a székelyek szervezése csak a téli hadjárat folyamán fejeztetett be, a magyar haderő létszáma október közepe táján, a nemzetőrség és népfölkelés leszámításával, mindössze 4000 gyalogosból, 1300 lovasból és 16 ágyúból állította.
A rendes magyar hadak hadművelete október 23-án egy a Maros és Aranyos összefolyásánál, Vajdaszeg és Nagylak között összegyült mintegy 5000 főnyi oláh tábor szétveretésével vette kezdetét, micélból báró Bánffy János két honvéd gyalog századdal, gróf Bethlen Gergely két újonnan alakult Mátyás-huszár századdal és Csuatak főhadnagy egy század székely huszárral egyesült a közös akcióra, mely oly fényesen sikerült, hogy a maréknyi magyar had előtt megfutamlott oláhok közül százakra ment az áldozatok száma. Hasonló siker koronázta a derék kis hadnak október 25-én Nagy-Enyed tájékán Janku és Axente alatt két csoportban, majd pedig 28-án a Gyulafehérvár és Balázsfalva között táborozó oláhok ellen intézett támadása is, akik mindkét helyen rendetlen futásnak eredve, a közeli erdőkben kerestek menedéket.
A magyarokkal egyidejüleg az Agyagfalváról megindult székely tábor is megkezdte működését s a marosszéki dandár gróf Lázár Dénes vezénylete alatt október 24-én egyszerre 3 oldalról támadta meg az oláhoknak a Maros völgyében Radnót tájékán erődített és elsáncolt táborát, mely alkalommal az utóbbiak közül mintegy 190-en elestek, 100-nál többen pedig foglyul estek.
Ámde ez időtájt a császári hadsereg is megmozdult, mely nagyban véve két főrészre oszlott. Az egyik rész Puchner saját vezérlete alatt, aki főhadiszállását Nagy-Szebenben ütötte fel, a támadó mozdulatok megkezdése idején 13 zászlóaljból és 15 lovas századból állt s Gedeon, Castiglione, Jovics és Kalliány tábornokok alatt 4 dandárra tagozódott; a másik másik rész a Bukovinából az országba betört Wardener tábornok és Urban alezredes alatt Beszterce vidékén összpontosult s 8 2/3 zászlóaljat és 1 lovas századot számlált.
A támadó mozdulatokat Urban kezdte meg, ki már október 22-én Szász-Régenig jutott s innen lassan tovább haladt Marosvásárhely felé.
A radnóti győzelem folytán nekibátorodott székelyek Urban előnyomulásáról értesülvén, elhatározták, hogy a támadást nem várják be, hanem szintén támadólag eléje mennek az osztrák hadnak, mindek folytán október 29-én Sárospatak tájékán ütközetre került a dolog Urban előcsapatai és Betzmann székely dandára között, mely utóbbi oly erőteljes rohammal ment neki az ellenségnek, hogy Urban csapatait egyelőre Vajda Szent-Ivánig vezette vissza.
Miután részben még a délután folyamán, részben csak másnap Betzmann erősbítésére a Droschmann dandár is megérkezett, a két dandár október 31-én egyesülten ütött Urbanra, aki 2000 emberrel és 3 ágyúval még mindig Vajda-Szt.-Ivánt tartotta megszállva. A hadiszerencse ezúttal is a székely fegyvereknek kedvezett s a császári sereg rövid harc után követve a győzelemittas székelyek által, Szász-Réen felé menekült. Utóbbiak másnap, november 1-én az üldözést megújítandók, újból előre törtek, de ekkor már a császáriak Szász-Régent önként odahagyták.
Erre a székely had megbízásából Berzenczey kormánybiztos a várost önkéntes megadásra szólítja fel s egyúttal felhivja, hogy a székely hadat 24 órai élelemmel lássa el. Ámde a szászok, bizva abban, hogy Urban mihamar erősbödve fölszabadításukra visszafordul, hosszú lére eresztik a tárgyalásokat, mialatt a napok óta úgyszólván étlen-szomjan csatározó székely tábor zúgolódni kezd, majd türelmét végkép elvesztve, haragos dühvel a városra veti magát s azt kiméletlenül fosztogatni kezdi; e közben tűz támad s a város nagy része porrá ég.
Ez a nap a neki vadult székely had magatartásában szinte hihetetlen fordulópontot képez, fegyelme eltünt, harcikedve pedig mintha hideg vizzel öntötték volna le, egyszerre lelohadt. Az egyes csapatrészek zsákmánnyal megrakodva és többé se szép szóra, se fenyegetésre nem hallgatva, feltartóztatlanul erdős-bérces otthonukba tértek vissza. A felbomlott sereg maradványait, mintegy 2000 embert Sombori Marosvásárhelyre vezette vissza.
Puchner Urban első kudarcának hirére annak támogatása céljából azonnal útnak indítja a 4000 emberből álló és 12 ágyúval ellátott Gedeon dandárt. Ez november 5-én Marosvásárhely alá érve, itt már csak a székely had roncsaira talált; ezekre rövid ideig tartó ágyúzás is megtette hatásá, úgyhogy a székely vitézek mihamar a szélrózsa minden irányában elszéledvén, Gedeon minden nehézség nélkül elfoglalhatta Marosvásárhelyt.
A székely csapat felbomlásával az erdélyi magyarság ügye percről-percre kétségbeejtőbbé vált. Kolozsvárnál volt ugyan még Baldacci Manó ezredes alatt egy maroknyi honvéd csapat, de ez eddig is tétlenül maradván, a csorbát most már ki nem köszörülhette. Különben volt rá Puchnernek gondja, hogy minél előbb ennek a kis csapatnak is szárnyát szegje; a főhadikormányzó terve értelmében Kolozsvár ellen 3 oszlopnak kellett támadólag előnyomulnia: az Urbannal időközben egyesült Wandenernek Besztercéről, Gedeonnak Marosvásárhelyről, az oláh népfölkelés által jelentékenyen erősbödött Kalliánynak pedig Nagy-Szebenből; a 3 oszlopnak november 15-én kellett Kolozsvár alatt egyesülnie.
A fenyegető veszély hirére Baldacci november 12-én összeszedvén a 11-ik honvéd zászlóaljból, 6 század nemzetőrségből, 2 század Kossuth huszárból, 1 század vadászból, néhány száz lándzsásból s 6 ágyúból, összesen mintegy 3–4000 emberből álló kis hadát, megindult a Szamos mentén fölfelé Szamos-Ujvár felé, melyet hir szerint Urban ép akkor szállott meg.
Urban a magyarok közeledésének hirére november 13-án a város körül fekvő magaslatokat szállotta meg, ahonnan az ellene támadásra indult ellenséget oly élénk ágyú- és puskatüzzel fogadta, hogy ez utóbbi rövid csatározás után meglehetősen rendetlenségben húzódott vissza Kolozsvárra. Urban, amennyiben a koncentrikus támadás Kolozsvár ellen csak november 16-ára volt tervbe véve, nem igen üldözte Baldaccit, hanem a Wandener által parancsnokolt főcsapatot bevárva, csak másnap nyomult tovább előre Bonchidáig, november 15-én pedig egészen Apahidáig.
A megvert magyar hadak visszavonulása s a hir, hogy az ellenség nemcsak a Szamos völgyén, hanem délkelet felől is tetemes erővel közeledik a főváros felé, Kolozsvárott élénk konsternációt keltett; a városi és hadi tanács november 16-án egész nap tárgyalt, anélkül, hogy megállapodásra jutott volna s végre is az izgatottság annyira erőt vett a népen, hogy Vay kormánybiztost a sereg vezérével, Baldaccival együtt letartóztatta s mindkettőt őrizet alatt a városházára vitette, honnan azok csakis Czetz őrnagy, táborkari főnök közbenjárására helyeztettek ismét szabad lábra.
Ezalat a hevenyében újból rendezkedett magyar csapatok a város előtt táborozó osztrák sereg megtámadására vezettetnek, honnan csakhamar az a jelentés érkezik, miszerint a 11-ik honvéd zászlóalj Urbant szuronyrohammal megtámadván, megfutamította. A kedvező hir városszerte leírhatatlan lelkesedést szült, ámde csakhamar megcsappant az öröm, amennyiben Urban tartalékait előrevezetve, a támadásra indult magyarokat Kolozsvárra veri vissza. Erre a városi és hadi tanács annyira megrémül, hogy lemond minden további ellenállásról s a város feladását határozza el.
Ebből kifolyólag gróf Mikó Imre és Grois Gusztáv még azon éjjel az ellenséges táborba mennek s Válaszúton felkeresik Wardener tábornokot főhadiszállásán, hogy vele a város meghódolása iránt a tárgyalásokat megindítsák.
Az egyezség november 17-én virradatkor létre is jön s szószerinti szövegében következőleg hangzik:
Egyezmény.
Kolozsvár szabad királyi város lakosai és a felső-erdélyi cs. kir. hadsereg közt, mely az utóbbi parancsnokának Apahidán 1848. november 17-én reggel négy órakor kelt ellennyilatkozata mellett köttetett.
1. A nemzetőrség leteszi fegyvereit és ideiglenes megőrzés végett a cs. kir. hadseregnek adja át, meghagyatván a törvény értelmében az a joga, hogy ha a nyugalom és a rend (melyet eddig a nemzetőrség nem veszélyeztetett) helyre áll, újra szervezkedhessék s így visszakapja fegyvereit.
2. Hadi járandóságról ezúttal nincsen szó, mert annak kivetése teljesen Puchner báró altábornagy, parancsnokoló tábornoktól függ.
3. A városba bevonult cs. kir. csapatok ellátása, mint eddig, a törvényesen előirt módon történik.
4. A lefegyverezett és fogva tartott cs. kir. csapatok szabadlábra helyeztessenek; s ha ez még nem történt volna meg, ez iránt haladéktalanul intézkedjenek. Ezek, valamint a fegyverrel ellátott cs. kir. csapatok a Szamosfalva felől jövő hadtest elébe mennek s ezzel együtt vonulnak be a városba.
5. A rendről s a vagyon- és személybiztosságról az alulirt parancsnokok kezeskednek; minden rablási kisérlet ellen katonai erővel lépnek föl és a bűnösöket átadják a törvénynek.
6. A cs. kir. csapatokon kivül semmiféle más katonaság nem tűretik meg a városban és annak környékén; s ha ilyenre akadnának, ellenségek tekintetik és ehhez képest bánnak el vele.
7. A városba és annak határába csakis cs. kir. csapatok vonulnak be.
Mind ennek hiteléül két sajátkezüleg aláirt irat-példányt állítottunk ki.
Kelt Válaszúton, 1848. november 17-én.
Gróf Mikó Imre s. k. Báró Sardener Ágost s. k.
Grois Gusztáv s. k. Urban s. k.
Kolozsvár város bírái. alezredes, a 2-ik román
ezred parancsnoka.
A megvert magyar hadak romjai a kapitulációt be sem várva, rendetlen futással iparkodtak a magyar határ felé tért nyerni, míg végre Bánffy-Hunyad tájékán Czetz őrnagynak a csapatkötelékeket nagyjából újból helyreállítania sikerült. Bánffy-Hunyadon és környékén csapatjaink november 25-ig maradtak táborban, amidőn azokat Czetz őrnagy egészen a csucsai szorosig vezette vissza, hogy a rosszul öltözködött s élelmezéssel csak gyengén ellátott hadakkal a rendkívül kedvezőtlen időjárás dacára ott várja be a hadakozásra kedvezőbb időt s a hadműveletekben netán beálló szerencsésebb fordulatot.
A császári sereg részéről a fentebb közölt egyezmény értelmében november 17-én Urban, 18-án pedig Wardener vonult be Kolozsvárra, hol velük, két nap mulva a műveleteivel kisslé elkésett Kalliány is egyesült. Innen Puchner mielőbb a csucsai szoroson át Nagyváradra szándékozott előnyomulni. E célból azonban előbb összes haderejét összpontosítani kellett; ez, valamint az a körülmény, hogy Windischgrätz herceg sem kezdette még meg egyelőre Magyarország ellen tervezett nagyszabású hadműveleteit, okozta, hogy a császáriak részéről Erdélyben is csak december közepe táján vétettek fel újból a komolyabb hadműveletek. A mondott időpontig csupán Urbannak volt még egy az eddigieknél is szerencsésebb kimenetelü kalandja.
A kővárvidéki oláh rendzavarások megfékezésére Katona Miklós őrnagy alatt október végén szatmármegyei önkéntes nemzetőrökből és honvédekből egy nagyobb had alakult, mely a zavargóknak szétűzése után Nagy-Bányáról Magyar-Láposon át Deés felé nyomult előre s ezt – miután ereje 28 század szatmári nemzetőrre, 2 század szatmári önkéntesre, 1 század ugocsai s 1 század szabolcsi önkéntes gyalogosra, 140 Vilmos huszárra, 2 század lovas önkéntesre, 80 főnyi bécsi légionistára s 17 ágyúra, összesen mintegy 5000 főre felszaporodott –, november 21-én meg is szállotta.
Ez az eléggé tekintélyes haderő szétverésére Puchner Urbant rendelte ki 2300 főnyi gyalogsággal, 150 lovassal s 5 ágyúval Kolozsvárról. November 25-én történt meg a két had között az összeütközés Deéstől délre, mely alkalommal a szamosujvári úton felállítva volt magyar csapatok egyrésze az első három ágyúlövés elhangzása után csúfondárosan megfutamodott. Erre Katona Miklós serege többi még harcba sem bocsátkozott részeinek is visszavonulást parancsolt, mely Nagy-Bányáig egyhúzamban folytatott rendetlen futássá fajult el.
A magyarokat ide is követő Urban november 30-án Nagybánya megtámadását határozta el, ami azonban a sereg által cserbenhagyott város önkéntes meghódolása folytán fölöslegessé vált. Ily szerencsés viszonyok között Urban még tovább nyugat felé szándékozott előnyomulni, hogy ezáltal Szatmár és Mármaros megyék oláhjait is magához vonja, szerencsére azonban Puchner parancsa újból visszaszólította őt Kolozsvárra.
E szerint most már egész Erdély a császáriak kezébe esett s Bemnek, a szabadság lánglelkü idegen nemzetiségü bajnokának juttatta a sors a különös szerencsét, hogy e vadregényes tartományt rövid idő alatt a rendelkezésére bocsátott vajmi korlátolt eszközök dacára újból a magyarság kezére juttassa vissza.