1. számú melléklet.

A szerencsétlenül végződött második szent-tamási ostrom arra birta az ország kormányát, miszerint a Perczel vádja következtében[1] a főparancsnokságról lemondott Bechtold altábornagy helyére Mészáros hadügyminisztert küldje le a déli hadsereg szinterére, aki azzal a reménnyel kecsegtette magát, hogy a szerbekre egy elhatározó csapást mérve, ezáltal a délvidéken nagyobb hadak jelenlétét nélkülözhetővé teszi, minek folytán déli hadseregünk nagyobb része a Drávához lesz küldhető, ahol Jellacsics betörésének bekövetkezte már csak napok kérdése volt.

Szent-Tamás harmadik ostromának tervét Klauzál őrnagy, kit Mészáros táborkari főnökévé nevezett ki, készítette. Ez a terv, több heti munkának műve, 46 egész ív papirra terjedt s számos tervrajz melléklettel volt ellátva, ami már magában véve is amellett bizonyít, hogy az a gyakorlati kivitelben sikerre nem igen számíthatott.

Az ostrom végrehajtása a kormány ismételt sürgetésére szeptember hó 21-ére tüzetett ki. Mészárosnak ezidőtájt 8 sorezredbeli, ugyannnyi honvéd zászlóalj, 2 huszárezred és 8 üteg állott rendelkezésére, összesen mintegy 14.000 gyalogos és 2000 lovas főnyi létszámmal. Ebből a támadás keresztülvitelében mindössze 9000 gyalogos és 1500 lovas vett részt. A nemzetőrségből, mely számra nézve majdnem kétszer akkora volt, mint a rendes csapatok, csak az Ó-Becsén elhelyezett osztagok vettek részt az ostromban, de ezek is csupán a főtámadást támogatandók, indíttattak Fach ezredes parancsnoksága alatt Turia felé.

Klauzál terve szerint az elsáncolt tábor a feléje több irányból előnyomuló hadoszlopok egyidejű és meglepő támadása által volt beveendő, mi célból az egyes oszlopok szeptember 21-én éjfél után szép csillagos és holdvilágos éjszakán egy-egy vezérkari tisztnek kalauzolása mellett indultak útnak, azok egynémelyike azonban csakhamar eltévedt útjában, minek folytán a támadás keresztülviteléhez csak jóval napkelte után lehetett hozzá fogni. A vezetőség intézkedése szerint a lovasság Éder és Kolowrat alatt az ellenség kitörését meggátlandó, a római sáncok irányában működött, egy zászlóalj, melynek védelme alatt a város bombákkal volt lövetendő, a hidfő megvételére rendeltetett ki, a csatorna bal partján pedig Bakonyi és Aulich oszlopai nyomultak előre a hátában is erősen elsáncolt tábor ellen. Legelsőnek Bakonyi oszlopa csapott össze az ellenséggel, melynek a szőlőkbe előretolva volt előőrseit csakhamar visszaverte; Bakonyi erre a sáncok ostromához fogott, de minden siker nélkül. Ezalatt Aulich 2 zászlóaljával a város előtti erdő árkaiba befészkelt ellenség részéről olyannyira makacs ellenállásra talált, hogy a támadás sikerében nem bizván, oszlopának mihamar visszavonulást parancsolt. Ehhez járul még, hogy a bevezető harcok alatt huszárjaink ismételt rohamai dacára a védőrség támogatására mintegy 3000 sajkás kerületbeli szerb gyalogos a hidfőhöz s onnan a városba juthatott.

Mészáros erről értesülvén, egész seregének visszavonulást parancsolt s azt eredeti táborába vezette vissza. Szemtanuk állítása szerint az ostromló sereg tisztjeiben és legénységében egyaránt az egész nap folyamán igen lanyha volt a harci kedv, ami nagyrészt annak az általános elterjedt hitnek volt tulajdonítandó, hogy Jellacsics csakis az udvarnak beleegyezésével törhetett be az országba s így a cs. kir. hadseregbeli tisztekben az a meggyőződés kezdett gyökeret verni, miszerint az ő és legénységük működése a szerbek ellen sem lehet az udvari körök inyére.

A magyarok vesztesége mindössze 20–30 halottból állott, a szerbeké pedig talán még ennyire sem rúgott.

Szent-Tamás sikertelen harmadik ostroma után úgy a Bácskában, mint a Bánátban lankadozni kezdett a harc heve; úgy tűnik, mintha mindkét fél egyidőre kérdő pillantást vetett volna Jellacsics betörésének szintere felé, hogy annak szerencsés vagy szerencsétlen kimeneteléhez szabja a maga további magatartását is; mindkét fél ösztönszerüen érezte, hogy a bán betörése folytán a döntés súlypontja a Dunán túlra helyezkedet át. Ennek érzetében támadt már ekkor Kossuthnak az a feltétlenül helyes gondolata, hogy a délvidéken mint alárendeltebb jelentőségü hadiszinhelyen halogatóan vivandó hadműveletek alatt, minden rendelkezésére álló erejét a délvidéken felszabaduló haderőkkel együtt a mindenesetre veszélyesebb ellenség ellen hozza alkalmazásba. Sőt Windischgrätznek seregösszpontosításai Bécs körül azzal a kifejezett szándékkal, hogy a császárvárossal végezvén, Magyarországba törjön, még inkább szólt Kossuth tervének helyessége, illetve annak szüksége mellett, hogy minden nélkülözhető haderő a felső Duna mentén összpontosíttassék.

Viszont a szerb vezérférfiaknak, de kivált Mayerhoffer belgrádi konzulnak, aki immár azon fáradozott, hogy az eddig kiválóan nemzetiségi érdekből fegyvert ragadt szerb csapatokból a császári érdekek mellett küzdő császári segélyhadakat alkosson, micélból mindenekelőtt Stratimirovicsot, a szerb érdekek leglelkesebb bajnokát iparkodott láb alól eltenni – törekvése oda irányult, hogy Jellacsics támdó fellépésével egyidejüleg a szerbek is egész erejüknek latbavetésével szintén támadólag lépjenek fel Szeged irányában, ami a bán működése számára is kétségtelenül hathatós támogatást jelentett volna.

Ámde a szerbek támadó mozdulata különféle akadályok miatt csak október közepe táján vehette kezdetét azzal a tervszerü szándékkal, hogy, Ó-és Török-Becsét megtámadva, majd Nagy-Kikindát elfoglalva, a bécsi és bánsági magyar haderők közötti összeköttetést megszakítsák s hogy ezután a temesvári őrséggel kezet fogva, a bánsági magyar sereget minden oldalról körülvegyék és elnyomják.

A harc a kieszelt terv értelmében Török-Becsénél kezdődöütt, ahol Csuha alezredes alatt a Turszky-ezred félszázada, 600 csongrádmegyei és 2–300 helybeli nemzetőr szállásolt.

A mintegy 3000 főnyi s 8 ágyuval ellátott szerb támadó had október 13-án váratlanul és oly hevesen rohanta meg Török-Becsét, hogy a magyar védőrség csakhamar a város belsejében készült sáncok és torlaszok mögé volt kénytelen visszahúzódni. A szerbek látván, hogy a jól védett sáncok ellen mit sem tehetnek, néhány meghiusult roham után, a több eredményt igérő rabláshoz és gyujtogatáshoz fogtak; ez egyszer azonban vesztükre, mert a helybeli nemzetőrség vagyonát ekként veszélyben látván, bosszúvágytól égve rohant ki a torlaszok mögül s a vásárhelyi nemzetőrség által támogatva, oly elszántan vetett rá magát a rablás és fosztogatásra indult szerb tömegekre, hogy azok számos halott hátrahagyásával a városból kivonulni kényszerültek. E pillanatban jelent meg Damjanics, kit egy csapat honvéddel, egy huszár osztaggal és két ágyúval az Ó-Becsén parancsnokoló Fach ezredes a szerb támadás hirére a Tiszán át Franyovára küldött. Damjanics segélyhadának beérkezte a szerbek visszavonulását rendetlen futássá fokozta, mialatt azok mintegy 200 embert vesztettek. A feldühödt nemzetőrök ezután a város szerb lakosait rohanták meg s közülök számos ártatlant is lelőttek vagy kifosztottak. A mieink vesztesége állítólag alig rugott többre 20 halottnál és sebesültnél.

Ugyane napon egy a tiszaföldvári táborból kiindult szerb csapat Ó-Becsét támadta meg, ahol Fach ezredesnek, miután Damjanics alatt az előbb említett segélyt a török-becseieknek elküldötte, még 7 század honvéd gyalogos, 2 század Ferdinánd huszár s majdnem 200-nyi nezetőrség és felkelt nép maradt rendelkezésére. A szerbek makacs harc után innen is visszaverettek s huszárjaink által a Ferenccsatornáig üzetve, itt is érzékeny veszteséget szenvedtek.

Egy nappal később, október 14-én, egy másik szerb had váratlanul Kikinda előtt termett, ahol Nagy Sándor alezredes alatt csak gyenge nemzetőr csapat szállásolt. Nagy Sándor a szekereken érkezett ellenség által meglepetvén, a városból kivonulni kényszerült; a szerbek erre a közelben fekvő községekbe rándultak, hogy azok szerb népességét szintén fegyverre szólítsák. Nagy Sándor ezt az alkalmat felhasználva, kisded csapatával ezeket az egyes szerb tömegeket sikerrel nyugtalanítani kezdé, minek folytán ezek pár nap mulva, a becsei kettős vereség és a Becskerek felől jövő magyar segélyhadak közeledtének hirére, szekereiken ép oly gyorsan, amint jöttek volt, visszatakarodtak a Temes melletti táborukba.

A leirt szerb támadásoknak október 15-én egy igen sajnálatos esemény lett a következménye. Szegednek különben békés alsóbb osztályu népe azon álhirre, miszeint a város felé nagy szerb csapat azon szándékal van útban, hogy azt Kikinda, valamint Török- és Ó-Becséhez hasonlóan kifosztogassa, fegyvert ragadt s véletlenül éppen a város felé tartó szerb marhahajcsárok közül 13-at felkoncolt, majd vak dühébena Szegeden nagyobb számmal lakó szerb kereskedőkre vetette magát s azokat részben kifosztotta, részben pedig könyörtelenül felkoncolta. A városban csak kis számban jelenlevő rendes katonaság és nemzetőrség csak másnap volt képes a nekidühödt népet lefegyverezni és a rendet újból helyreállítani.

A becsei és kikindai kudarcok folytán a szerbek hajlandóbbak lettek a Kossuth által már előbb megpendített békekötésre, aki most már, csakhogy a szerb harctéren alkalmazott hadakat a Windischgrätz-cel immár kikerülhetetlenné vált hadjárat részére megnyerje, kész volt a szerbeknek a biztosítandó béke fejében minden engedményt megadni, ami az ország feldarabolása nélkül egyáltalában megadható volt. Mindazonáltal a békekötés reménye csakhamar füstbe ment, miután a tárgyalások felvételéről értesült bécsi körök minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a szerb vezérférfiakat saját pártjukon megtartsák, minek folytán a szerbek a béketárgyalásokat csakugyan félbe is szakították és a különben az alkudozások folyama alatt sem igen szünetelt készülődéseket még erélyesebben folytatták; így többek között még jobban megerősítették a tomasováci hidfőt a Temes folyón, a becskerek–pancsovai úton, továbbá Strázsát (Lagerdorf) a közép-, és Ördöghidját az alsó Karason, Palánka és Grebenac között.

A kölcsönöcs erőelosztás november elején a következő volt:

Magyarok: A Bánságban levő csapatok felett a főparancsnokság Kiss Ernő tábornok kezében volt, aki főhadiszállását Nagy-Becskereken ütötte volt fel. Kiss hadteste a Vetter és a Damjanics hadosztályokra és Nagy Sándor és Máriássy hadoszlopokra tagozódott.

A Vetter hadosztály Nagy-Becskereken a bánsági vonal jobb szárnyát képezte s 6 zászlóalj, 9 lovas századból és 30 ágyuból állott; ellenben a balszárnyon, Versecen és Fehértemplomnál álló Damjanics hadosztály 5 zászlóaljat, 3 lovas századot és 30 ágyut számlált. E vonal háta mögött, annak biztosítására az aradi és temesvári várőrségek ellen, a két hadoszlop állott föl és pedig Máriássy hadoszlopának, mely nevezettnek szabadcsapatából, 2 új honvéd zászlóaljból, mintegy 200 lovasból és 8 ágyuból, összesen körülbelül 5000 emberből állott, Aradot kellett körülfognia és ha lehet, bevennie. Ellenben Nagy Sándor hadoszlopa Temesvár elzárására volt hivatva s állott 2 század gyalogosból, 2 század lovasságból és 3–4000 főnyi nemeztőrségből.

A bánsági haderők összege mintegy 22.000 emberre tehető.

A Bácskában Bakonyi tábornok, decembertől kezdve pedig Eszterházy vitte a főparancsnokságot. Ez a hadtest 3 hadosztály 4 zászlóalj, 2 lovas századdal és 12 ágyuval Ó- és Török-Becsénél a bal szárnyat képezte; az 5 zászlóalj, 6 lovas század és 18 ágyuból álló Eszterházy hadosztály Verbásznál és Kis-Kérnél a centrumot képezte s végre Szabó hadosztálya legszélsőbb jobb szárny gyanánt Ó-Kéren át Ujvidék felé állott fel s állománya 5 zászlóalj, 8 lovas század és 12 ágyu.

A Bácskában levő e csapatok létszáma 15.000 főre tehető.

Ezenkívül rendelkezésre állott még Pétervárad várőrsége és a hidfő őrsége a bal parton, mindössze 4 zászlóalj és 2 lovas század Blagoevics tábornok parancsnoksága alatt.

Ez erők hozzászámításával a magyarok összes ereje a déli harctéren körülbelül 40.000 emberre és 100 ágyura tehető.

Szerbek: A Bánságban az Ördög hidja, Strázsa (Lagerdorf), Károlyfalva Alibunárral, Tomasovac és Pancsova képezték a szerbek főbb táborait. E táborokban összesen mintegy 12.000 gyalogos, 500 lovas és 80 ágyu volt elhelyezve; ehez hozzászámítandó még a temesvári várőrség, mely 4000 gyalogosból s 1000 lovasból, – valamint a végvidéki rendes had, mely körülbelül 4000 fegyveresből állott.

A bánsági összes haderők Temesvár parancsnokától, Rukavina altábornagytól vették rendeleteiket.

A Bácskában és Szerémségben Suplikac volt a főparancsnok. Főbb táborai Titelnél, a római sáncoknál, Szireghnél, Tiszaföldvárnál, Turiánál és Szent-Tamásnál valának. Az említett táborok állománya körülbelül 9–10.000 fegyveresre tehető. Ezenfelül a Duna jobb partján, Zimonynál, Karlovic (Karlóca) és Kamenica-nál még vagy 6000 ember állott, ezek között legfeljebb 200 lovas.

E szerint a bács–bánsági szerb–osztrák haderők összege 37–38.000 emberre és majdnem 200 ágyúra tehető. E létszámnak mintegy negyedrészét a törökországi szerviánok alkották.

A szerbekkel megindított békealkudások alatt a becskereki magyar tábor, ahol a hadak feletti parancsnokságot Kiss Ernő tábornok távolléte alatt Vetter tábornok vette át, úgyszolván teljes tétlenségbe merült. Annál nagyobb volt a sürgés-forgás a verseci táborban, ahol november elején Damjanics vette át a főparancsnokságot, mely alkalommal a tábor létszámát a magával hozott 3-ik honvéd zászlóalj három századával, 370 lovas nemzetőrrel és 2 ágyuval szaporította, melyhez pár nap mulva még 450 vásárhelyi lovas és 400 csongrádi gyalog nemzetőr járult. Az újonnan kinevezett főparancsnok, miután táborában rövid idő alatt vas fegyelmet és rendet teremtett, már néhány nap mulva, november 9-én, a 9-ik honvéd zászlóaljnak két s a 3-iknak egy századával, továbbá 1/2 század Württemberg-huszárral s Rózsa Sándor önkéntes csapatával Strázsa (Lagerdorf) megvételére indult, honnan a szerbek a Versec és Fehértemplom közötti összeköttetést megnehezítették. Felemlítésre méltó, de különben általánosan ismeretes, miszerint Rózsa Sándor akkoron a szegedi pusztákon üzött rablásairól hirhedt egyéniség volt, aki a szabadságharc kezdetén a honvédelmi bizottmánytól bünbocsánat feltétele alatt engedélyt kért egy fegyveres csapat alakítására. Kossuth Rózsának az engedélyt többek ellenmondása dacára végre megadta, bünbocsánatát hadi érdemeitől tevén függővé. Ennek folytán Rózsa Sándor rablótársaiból, nemkülönben csongrád- és csanádmegyei csikósokból és pásztorokból csakhamar egy 100 főnyi csapatot állított össze, valamennyi lóháton s amellett mindmegannyi erős, bátor és szép hetyke legény, mindegyik 1–1 tipusa a valódi magyar bicskás betyárnak. Az érdekes csapat fegyverzete a becskereki táborban, ahova bevonult, kiegészíttetvén, Rózsa nyalka huszárjai a verseci táborba küldettek, ahol éppen nagyjában készülődtek a strázsai expedicióra, hol a szerbek 2 várdában 3 ágyu és 1200 jól felfegyverzett ember fölött rendelkeztek. A strázsai védőrség a magyarok közeledtének hirére erős ágyuzást kezdett, melyet azonban a mi tüzérségünk csakhamar elnémított. Erre aztán kézifegyvertusára került a dolog, melyben kivált a sapkájuk szinéről vörös sapkásoknak nevezett 9-ik zászlóaljbeli honvédek és Rózsa Sándor néhány derék vitézével tüntették ki magukat. A szerbek makacs ellenállás után végre mégis engedni kényszerültek a magyarok határozott heves rohamainak és hátrálásuk közben a Karas folyó felé, a magyar huszárok által üldöztetve, érzékeny veszteséget szenvedtek. Hiteles adatok szerint Strázsa körül 673 szerb hullája temettetett el, nem is számítva a Karas folyóba fultakat, kiknek hulláját a viz Palánka tájékán vetette partra. A Versecre vitt foglyok száma a 70-et közelítette meg; azonkívül 2 ágyu és 1 lőszerkocsi, továbbá Rózsa Sándor által sok szarvasmarha, ló és juh ejtetett zsákmányul, aki e tényével fogadalma dacára méltán gyanut ébresztett rablási hajlamainak még további fennállására nézve. A tábor kézrekerítése után maga a helység felgyujtatott, a sáncok és várdák pedig leromboltattak. A mondottakhoz képest a magyarok vesztesége elenyészően csekélynek mondható; alig rugott az többre 20–30 halottnál és sebesültnél. A strázsai ütközetből kifolyólag Damjanicsnak Vetter tábornokkal élénk szóváltása volt, amennyiben ez utóbbi erősen elitélte a Strázsánál elkövetett kegyetlenségeket s szemére vetette Damjanicsnak, hogy ezeket tudva eltűrte. A két tábornok között e perctől fogva a legfeszültebb viszony keletkezett, ami a később köztük felmerült számtalan surlódás kútforrása lőn.

A strázsai ütközet után a Bánság délkeleti részében az apróbb összeütközések és portyázások úgyszólván napirenden voltak. Ebből kifolyólag a bányakerületet fenyegető veszély meggátlása vétett Asbóth Lajos őrnagy Oravicán szervezett mintegy 600 főnyi csapatával Bogsánnak vette útját, mely helységet a temesvári császári csapatok egy különítménye már november eleje óta elfoglalva tartott. Asbóth közeledtének hirére a császáriak sietve kitakarodtak a helységből, melyet Asbóth azonnal megszállt. Bogsán visszafoglalása céljából Appel tábornok Prebul helységben hevenyében négy század végvidéki katonaságot s mintegy 2000 oláh fölkelőt zászlaja alá gyüjtvén, Asbóthot Bogsán feladására szólította fel, amit azonban ez megtagadott. Erre Appel november 15.-én támadni kezdett, de Asbóth oly vitézül védte magát, hogy az ellenség este felé, 29 halottat és sebesültet vesztvén, a város alól visszavonult; Asbóth vesztesége 15 halottból és sebesültből állott.

A következő napon Resicabányán került összeütközésre a dolog, melyet azonban Székhelyi kapitány a gyári munkások támogatásával szintén sikerrel védett.

Néhány nappal a strázsai ütközet után Asbóth Ezeres oláh helység megfenyítésére, mely a császáriak által szított oláh fölkelésnek állandó gyülhelyéül és tanányául szolgált, Rózsa Sándort küldte ki. Ez aztán a maga módja szerint pusztitva, gyilkolva és rabolva végzett a szegény községgel, úgy hogy kegyetlenségei az egész környékbeli népet a legnagyobb riadalomba ejtették. Rózsa Sándor szabad csapatát e véres ténykedése után a kormány feloszlatta.

Ezek után az állapot a Bánságnak e részében még tarthatlanabbá lőn; a császári és a helyenként fölkelt oláh hadak majdnem nap-nap mellett tüztek össze Asbóthnak Bogsánból különféle irányokban kiküldött osztályaival. Az ekként széjjelforgácsolt magyar hadak döntő eredményt sehol sem érhettek el, minek folytán a bizalom Asbóth iránt annyira megrendült, hogy helyébe a kormány Bobics kapitányt nevezte ki. Eredmény dolgában azonban ez sem volt szerencsésebb elődjénél, olyannyira, hogy december vége felé kénytelen volt az egész bányakerületet feladni és csekély hadával Versecre visszahúzódni.

Ezt megelőzőleg Vetter, ki a Pesten távollevő Kiss Ernőt a főparancsnokságban helyettesítette, november végén általános támadást határozott a szerbeknek bánsági táborai ellen. E terv értelmében a legszélsőbb balszárnyon Maderspach alezredesnek Fehértemplomból az Ördöghidja ellen, a középen Kiss Pál őrnagynak Versecről Alibunár ellen, a jobb szárnyon pedig a főhadoszlopnak Vetter személyes vezetése alatt Nagy-Becskerekről Tomasovác ellen kellett előnyomulnia; az egyöntetü és egyidejü végrehajtás napjául november 30-ika tüzetett ki. Felesleges soká bizonyítgatni, hogy ez a nagyképü vállalat a nagy térbeli kiterjedések és az erők szétforgácsolása folytán már csírájában hordá halála magvát, főkép, ha hosszávesszük, hogy az egyes hadoszlopok részéről maga a kivitel is az egy Maderspachét kivéve, vajmi lanyhán hajtatott végre!

Utóbbinak 5 gyalog, 3/4 lovas század és 5 ágyuból, tehát alig valamivel több mint 1000 emberből álló hadoszlopa november 30-án reggeli 4 órakor indult el Fehértemplomból Palánka felé. A város elé érve, Maderspch különben is gyenge hadoszlopát három részre osztotta. A balszárny oszlopnak Ó-Palánka megszállását tette feladatává, a középnek egyenesen a hid ellen kellett előnyomulnia s végül a jobb szárnyoszlopot, melynek az Ördög-hidján felül kellett a Karason átkelnie, az ellenség hátába irányította. Megjegyzendő, miszerint az Ördög-hidja el volt torlaszolva s a mögött a Karas jobb partján mintegy 2500 szerb állott 7 ágyuval.

Maderspach középső oszlopa a sürü köd leple alatt reggel 7 óra tájban váratlanul és észrevétlenül a hid előtt termett s azt az ellenség ágyutüze dacára hatalmába ejtette. Ezután a jobbszárny és részben a bal szárnyoszlop támogatásával a szerbek elsáncolt táborával vétetett fel a harc, melyből vitézeink harmadfél órai harc után szuronyt szegezve üzték ki a nagyobbára a Duna mentén Pancsovára futott, részben a folyamon át Szerbiába menekült ellenséget; 3 ágyu, 8 császári lőszerszekér s 2000-nél több ágyutöltény esett a győzők kezébe, akik azonnal a sáncok lerombolásához és a tábor feldúlásához fogtak. A magyarok részén a bátorlelkü Maderspachon kivül, különösen Abancourt lengyel hadnagy, Sándor kapitány, továbbá Jekelfalusy és Keresztesy hadnagyok tüntették ki magukat.

A Kiss Pál őrnagy vezénylete alatt Versecről Alibunár felé előnyomuló hadoszlop már Nikolince-nél egy erősebb szerb csapatra talált, melyet szerencsésen vissza is szorított. Kiss Pál ezután Károlyfalva irányában tovább folytatván előnyomulását, észrevette, hogy Alibunár felől egy nálánál erősebb ellenséges oszlop közeledik, minek folytán jobbnak látta hadoszlopával még harcbaszállás előtt kereket oldalni s így minden eredmény nélkül tért vissza kiinduló pontjára, Versecre.

A Tomasovac ellen szándékolt főtámadást Vetter állítólag a nagy köd miatt még csak meg sem kísérelte.

A bánsági főtámadással egyidejüleg, Vetter ajánlatára bácskai hadainknak is támadólag kellett előnyomulniok, mihez képest Komlósy őrnagy meg is indult Ó-Becséről a szerbek földvári tábora ellen s a Kálvária hegyen emelt sáncokat hatalmába is ejtette, a város előtt azonban makacs ellenállásra találván, a rossz időjárás miatt amúgy is elkedvetlenedett hadoszlopát bekövetkezett döntés előtt Ó-Becsére vezette vissza.

Hasonlóan járt a szintén november 30-án Verbászból Szent-Tamás ellen előnyomuló hadoszlopunk, valamint az Ó-Kérről a szireghi szerb tábor ellen támadásra indult 8-ik honvédzászlóalj is; utóbbit az ellenség visszaverte, előbbi pedig pár órai gyenge ágyuzás után önszántából hagyott föl a sikerre kilátást nem nyujtó hadakozással.

Kiss Ernő tábornok, miután Becskerekre visszatért, a szenvedett csorbát kiköszörülendő, már december első napjaiban döntő támadás végrehajtását határozta el Tomasovac ellen, melyet a szerbek a november 30-iki támadás után jelentékenyen megerősítettek s Knicsanin alatt mintegy 3000 határőrből, 500 törökországi szerbből álló és 15 ágyúval ellátott védőrséggel láttak el.

Kiss tábornok a támadás végrehajtására december 4-ike folyamán Écskán, Zsigmondfalván és Lázárföldön mintegy 10.000 főnyi csapatot gyüjtött össze, amely másnap korán reggel 3 oszlopban volt Tomasovac ellen előnyomulandó, és pedig mint középső hadoszlop 3 zászlóalj, 4 lovas század és 6 ágyú hajnali 2 órakor Zsigmondfalváról elindulva, egyenesen a hidfő ellen; az előbbihez hasonló erejű balszárnyoszlop Lázárföldről Botosnak s innen a Temes jobb partján a hidfő jobb oldala ellen volt irányítva; végül pedig az 5 zászlóaljat, 3 lovas századot és 18 ágyút számláló jobb szárny, illetve főhadoszlop Écskáról éjfélkor elindulva, Orlovátra irányíttatott, ahol a Temes folyón hidat kellett vernie, hogy aztán két részre oszolva, azok egyike a folyó jobb partján a hidfő baloldala ellen működjék, míg a folyón átkelt rész magát az elsáncolt várost támadja meg bal oldalról és hátulról. Valamint az eddigi műveleteknél, úgy ez alkalommal is a mesterkélt oszlopalakítás és az ebből keletkező erőelforgácsolás okozta, hogy a vállalat a tekintélyes túlerő dacára sem sikerült. Kiss ugyanis elég jókor csatarendbe állította temes jobbparti erejét, a határozott támadással azonban a Tomasovachátába küldött oszlop közreműködéséig várni akart. Ámde az Orlovát tájékán elrendelt hidverés az előleges számítás szerint reggeli 7 óra helyett éppen 5 órával később készült el s így Kiss déltájban türelmét vesztve, a nála levő 24 ágyút felvonultatta s azokból a hidfőt lövetni kezdé. Kellő tüzérségi előkészítés után, délután 3 órától kezdve két ízben is rohamra indult, melyet azonban a szerbek mindannyiszor fényesen visszavertek. Csak ezután érkezett a város alá, a valahára elkészült hidon keresztül, a megkerülő oszlop, mely a sáncokon kívüli városzrészt megrohamozván, felgyújtotta; midőn azonban ez az oszlop a sáncokra ért, meglepetésére azt látta, hogy a tulsó parton a harc már végkép elnémult s hogy ennek folytán egymaga áll az ellenség által üldöztetve, útja a hidon át elvágassék, a harcot félbeszakítva, önként visszavonult Orlovát felé. Este 6 óra tájban Kiss megvert seregét az écskai országút mentén gyülekeztette s elég jó rendben régi táborhelyére vezette vissza. Vesztesége sebesültekben körülbelül 250 főre, a szerbeké ellenben jóval kevesebbre rúgott.

A tomasovaci vereség a magyarok táborában igen élénk lehangoltságot idézett elő és a közelégületlenség a szenvedett kudarcért kivált a vezetőséget, annak célszerütlen intézkedései miatt tette felelőssé. Ennek folytán Kiss Ernő erősen szükségét érezte, hogy a szenvedett csorbát mielőbb kiköszörülje. A kieszelt terv szerint Damjanicsnak, miután a Tomasovactól keletre fekvő vidéket az ellenségtől megtisztította, hátulról kellett a nevezett elsáncolt helyet megtámadnia, mialatt Kiss Becskerek felől a Temes jobb partján nyomult előre a hidfő ellen.

A kölcsönös megállapodás szerint Damjanics december 12-én Gergely őrnagyot 9 század gyalogsággal, 1 huszár századdal és 4 ágyúval Zichyfalváról egyenesen Alibunár felé irányította mialatt ő maga 12 század gyalogsággal 11/2 század huszárral és 9 ágyúval Versecről Károlyfalva felé vette útját. E helység előtt a szerbek Damjanicsot élénk ágyúzással fogadták, de állásukból csakhamar kiveretvén, Alibunárra húzódtak vissza. Damjanics követte őket az említett helység felé, ahol időközben Gergely őrnagy már kemény tusába keveredett volt az ellenséggel. A két tüz közé került szerbek jó ideig makacsul védték magukat, de végre d. u. 1 óra tájban ágyúik elnémulni kényszerültek; a puskaharc mindazonáltal még néhány óráig folyt, míg végre a szerbek vezére, Joannovics, látván, hogy csapatai a magyarok elszánt szuronyrohamait nem birják ki, sáncait elhagyván, vert hadával Pancsova felé menekült, huszárjaink által csak kis távolságra üldöztetve, miután az előnyomulás még aznap Tomasovac felé volt folytatandó. A szerbeknek egy másik tekintélyes része Supplikac alatt Dobrica felé vette útját. A szerbek vesztesége igen jelentékeny volt, halottjaik és sebesültjeik száma, kiknek nagyobb részét kocsikon magukkal vitték tovább, állítólag az 500-at meghaladta. Azonkívül 2 ágyú 2 lőszerszekérrel, 9 mozsár, 300 puska és 2 zászló esett a győzők kezébe. A magyarok vesztesége állítólag mindössze 100 főre rúgott.

Damjanics az egyesült két hadoszloppal még 12-ike folyamán Iláncsig, a következő napon pedig Jarkovacig nyomult előre, amelyet fáradt csapatjaival csak este felé szállhatott meg. Itt vette Damjanics Kiss Ernőnek ama parancsát, hogy december 14-én hadával Jarkovacon és Margiticán maradt, nem is sokat törődve a biztonsági rendszbályokkal, miután az említett helységek lakosai Damjanics katonáit előzékenyen fogadták. Ennek folytán Kiss Ernő is elhalasztotta támadó előnyomulását Tomasovac ellen s december 14-én csapatjaival Botoson maradt.

Knicsanin, a tomasovaci tábor fővezére, az őt fenyegető veszélyről értesülvén, elhatározta, miszerint a fenyegető kettős támadást megelőzve, a következő éjjel Damjanicsot Jarkovacon meglepően megtámadja, mely tervéről a helység lakosságát is értesítette. Terve kiviteléhez Knicsanin a Supplikac alatt az alibunári ütközet után Dobrica felé menekülteket is magához vonta, miáltal 20 ágyús hadoszlopa mintegy 6000 fő erejüvé vált.

Damjanics a jarkovaciak szinlelt barátsága által félrevezetve, fáradt s a megelőző két napi szabad táborozás alatt elcsigázott csapatait a rendkívül hideg időjárásra való tekintettel a december 14-ikéről 15-ikére hajló éjjel a lakosságnál szállásolta el, mely ravasz csalárdsággal a honvédeket még meg is vendégelte. Éjfél után 1 órakor egyszerre váratlan puskaropogás s mindjárt rá ágyúlövések moraja riasztja fel a mély álomba merült s rútul rászedett vitézeinket, akik lázas sietséggel fegyvert ragadnak s tőlük telhetőleg tömörülni igyekeznek. Ámde a fegyveres ellenséggel egyidejüleg a helység lakossága is kezet emel a még imént annyi szinlelt bartásággal elhalmozott vendégeire, mely körülmény a honvédek sorakozását még jobban megnehezítette. A szintén álmából felvert Damjanicsnak első gondja volt tüzérségének és ezzel kapcsolatban lőszer- és podgyászszekereinek megmentése, melyeket azonnal a Berzava csatorna hidjához indította el, de az éji lövöldözéstől megriadt lovak több szekeret felfordítván, még jobban növelték a zavart és rendetlenséget.

Ezalatt a helység déli részében elszállásolva volt 9-ik honvéd- és az egyik Wasa-zászlóalj Kiss Pál őrnagy hidegvérüsége és dicséretes lélekjelenléte által befolyásolva, mihamar legalább nagyjából csatarendbe áll s szuronnyal tör magának útat az ellenség által erősen elállt utcán keresztül Dobrica felé. A magyar hadak másik részét Damjanics iparkodott a helység északi szélén sorakoztatni, mi célból szintén szuronnyal kellett magának útat nyitnia. Még növelte e helyütt a helyzet borzasztóságát az a körülmény, hogy az elvadult lovak 7 ágyút a hozzátartozó löszerszekerekkel együtt a Berzavába fordítottak, melyeket Freudenreich tüzérkapitány csak nagy üggyel-bajjal tudott ismét kivonszoltatni. Pirkadó hajnalig folyt a borzalmas harc és mészárlás a falu belsejében, reggeli szürkületkor aztán Damjanich tüzérségének kartácsai által támogatva, harcrendbe állított vitézeivel a hidon át ismét a faluba nyomul be s házról-házra, utcáról-utcára tör magának útat a dobricai kijárat felé, ahol Kiss Pál és Aschermann zászlóaljaival egyesül, kik 5 óra hosszat a helység körüli tanyákban sikeresen tartották magukat az ellenük harcoló túlnyomó ellenséggel szemben. Damjanics megjelenése Kiss Pál és Aschermann embereibe új erőt és lelkesedést önt s az ekkép ismét egyesült hadak ellenállhatatlanul az ellenségre vetik magukat, mely Knicsaninnak egy erőteljes ellenlökeme dacára csakhamar Dobrica, majd Pancsova felé visszavonulni kénytelen, élénken üldöztetve huszárjaink által. Erre Damjanics újból a helység ellen fordul, melyet a bosszútól lihegő csapatjai csakhamar kiraboltak és felgyujtottak. Ezáltal saját szállása is széjjel romboltatván, Damjanics este felé csapatjait a Temesen át Szárcsára vezette, ahol Kiss és Vetter hadoszlopaival egyesült.

A magyarok jarkovaci győzelme e szerint tökéletes volt ugyan, de elég drágán lett megvásárolva, miután majdnem 300 dicső honvéd lelte halálát a borzalmas éjjeli harc alatt. Az ellenség vesztesége állítólag nagyobb volt, sőt egyesek szerint 8–900 főre becsülik a szerbeknek holtakban és sebesültekben szenvedett veszteségét.

A december 14-én Botoson maradt Kiss Ernő 15-én reggel ágyúszót hallván, azonnal elindult Tomasovac felé, melyet nagy meglepetésére az ellenség által odahagyva, sáncait üresen s minden hadi szereitől megfosztva talált. Kapva az alkalmon, az erődítvényeket azonnal leromboltatta s azután Damjanics-csal egyesülendő, Szárcsára vonult el.

A szerbek két leghatalmasabb bánsági táborának, Alibunárnak és Tomasovacnak megvétele oly kedvezőre fordítá a bánsági magyar sereg helyzetét, hogy a kivivott eredmény gyors és kellő kihasználása mellett nem nehéz dolog lett volna a délvidéki ellenség ellenállását teljesen megtörni. E célból – nehogy a szerbeknek idő engedtessék, hogy magukat újból összeszedjék – hosszas tétovázás nélkül a győztes sereggel azonnal Pancsova ellen kellett volna fordulni, melynek megvétele után a császáriak által védett Arad és Temesvár meghódoltatása a rendelkezésre álló összes erőnek latbavetésével nem nagyon nehéz feladatnak lett volna tekinthető.

Ámde Kiss tábornok értesülvén a temesvári védőrségnek a bánsági bányakerületben ez idő tájt eszközölt portyázásairól, előbb az előbb említett várral akart leszámolni, mi célból hadait Csákováig vezette előre. A magyar hadak elnyomulásának hirére a császári csapatok sietve visszahúzódtak Temesvárra, mire Kiss tábornok is további előnyomulását beszüntetve, hadait a becskereki táborba vezette vissza, honnan csapatjai által unszolva, december végső napjaiban még egy támadó mozdulatot tett Pancsova ellen, melyre később még visszatérünk, előbb azonban az Arad és Temesvár körül történteket kell pótlólag felemlítenünk.

Az említett két várnak védőrsége az október 3-iki királyi manifesztum következtében egészen nyiltan a szerbek pártjára állott s Berger altábornagy, Aradvár parancsnoka, már október 4-én bezárta a kaput a magyarok előtt, a város lakosait pedig felszólította, fegyverezzék le nemzetőreiket s távolítsák el Máriássynak alakulófélben levő szabadcsapatát, ami megtagadtatván, Berger október 7-én több óra hosszáig bombáztatta a várost. Ezalatt Temesvár parancsnoka, Rukavina altábornagy a magyar hadak gyengítése céljából az egész környékre szóval és tettel kiterjeszté munkálkodását; így többek között október hava folyamán egy-egy erősebb császári különítményt oly feladattal küldött ki Lugosra és Csákovára, hogy az alakulófélben levő honvéd- és nemeztőrcsapatokat lefegyverezze s a lakosságot a császári parancs iránti feltétlen engedelmességre bírja, ami tényleg sikerült is.

Aradvárosa bombáztatásának hirére a honvédelmi bizottmány meghagyta Máriássy őrnagynak, miszerint a rendelkezésére nagyobbára nemzetőrökből álló 5500 emberrel a várost körülzárja. Máriássy feladatát végrehajtandó, csapatosztályát két részre osztá s az egyiket saját vezénylete alatt Pécskán át, a másikat pedig Zurics, a debreceni nemzetőrök őrnagya alatt Lippán át irányította Uj-Arad felé, hogy az ottani ellenséget egyszerre két oldalról lepje meg. Mindkét oszlop tervszerüleg október 19-én indult el a kijelölt irányban. Berger altábornagy a magyar hadak előnyomulásáról értesülvén, az Uj-Arad körül Blomberg ezredes parancsnoksága alatt elhelyezve volt dsidások támogatására gyalogsága nélkülözhető részét is kiküldé. Október 21-én Máriássy, nemsokára a Maroson való átkelése után Pécska közelében, Zurics pedig Kisfaludnál, a vár délkeleti részén találkozott az ellenséggel, melyet – miután Fönlak táján 17, Kisfaludnál pedig 75 holtat vesztett – mindkét ponton a várba visszanyomni sikerült. Erre Máriássy Uj-Aradot, Zurics pedig Lippát szállotta meg. Berger magát a kettős kudarcért megbosszulandó, újból bombáztatni kezdé a várost, melyet 3 napon át folytatott, sőt október 23-án kirohanást is eszközöltetett a hidon át, mely azonban nem sikerült.

Ezek után Máriássy, amennyiben a valóságos ostrom megkezdéséhez szükséges szerei hiányoztak, inkább az aradmegyei oláh mozgalmak, melyeket leginkább a császári hadak szítottak mesterségesen mindenfelé, elfojtására fordítá figyelmét. E célból már néhány nappal előbb kiküldte volt Gál László őrnagyot néhány ezer nemzetőrrel a Kovaszinc és Világos helységekben kitört lázadás elfojtására, amit ez tényleg teljesített is.

Néhány nappal ezután Riedl császári őrnagy tört be Erdély felől 2 század gyalogossal, ugyanannyi oláh nemzetiségű székely huszárral s mintegy 8000 oláh felkelővel Arad megyébe, azzal a szándékkal, hogy a marosvölgyi oláhságot fellázítsa, az erdélyi érchegység bányavárosait pedig elfoglalja. Gál őrnagy Riedl előnyomulásáról értesülvén, a Maros völgyében eléje ment s miután ez utóbbi előle Zaránd megyébe, majd Erdélybe kitért, egészen Kőrösbányáig utána nyomult, mely alkalommal a hirhedt Jankunak a Mogura hegységben levő néhány ezernyi felkelt népét is szétriasztotta.

Ezek után Gál november 10-én ép akkor tért vissza az aradi táborba, amidőn Berger a várost harmadízben bombáztatni kezdé, miáltal az altábornagy a magyar hadak figyelmét kivánta lekötni, hogy fogytán levő élelmi szereit valamely alkalmas ponton eszközölt s harácsolással egybekötött kirohanás által újból pótolhassa. Segítségére volt különben Bergernek Temesvár parancsnoka is, ki társán segítendő mintegy 2000-nyi gyalog és lovas hadat 8 ágyúval indított részben Arad, részben pedig Lippa felé, melyhez útközben még számos oláh felkelő is csatlakzott.

Rukavina e segélynyujtásra annál könnyebben szánhatta ár magát, miután vele szemben csak gyenge magyar csapatok állottak. Október elején, a vár elpártolása idejében ugyanis a honvédelmi bizottmány rendes had hiányában Csongrád és Csanád megyékben, valamint a Jászság és Kúnságban mintegy 3000 főnyi nemzetőrséget toboroztatott össze s azokkal állta el a Temesvár felé vezető országútat, hogy a várőrségnek kicsapongásait a szomszédos területekre lehetőleg szűk térre szorítsa. Később az itteni hadak élére Nagy Sándor alezredes állott, 1 század Hannover-huszárt és 2 század bihari lovas nemzetúőrt is hozván magával. Nagy Sándor kisded hadoszlopát Zsombolyánál (Hatzfeld) gyűjtötte össze s innen lassacskán Gyertyámos, Kis-Jécsa, majd november 7-én Billétig terjeszkedett, azonban sokkal gyengébbnek érezte magát, semhogy a várhoz, melynek védőrégét Rukavina a legrövidebb idő alatt még 1000 emberrel szaporította s számára 3 havi élelmet biztosított, közelebb vonulni merészkedett volna. Így vált tehát lehetségessé, hogy ez utóbbi az aradi őrségnek is hathatós támogatást nyújthatott.

A magyar vezérek a segélynyújtásról értesülvén, közös akcióra határozták el magukat s a kölcsönös megállapodás értelmében Máriássy mintegy 800 emberrel Vingáig ment az ellenség elébe, mialatt Nagy Sándor annak oldalában Knézig nyomult előre. De ezúttal a szerencse nem kedvezett hadainknak; Nagy Sándor Knézből visszanyomatván, billét–gyertyámosi vonalára húzódott vissza, minek folytán Máriássy is odahagyta Vingát és sietve Lippa felé vonult, mely helységet a Temesvárból kiindult másik császári hadoszlop időközben – november 13-án – szintén megtámadta. Lippát Ábrahám és Zurics őrnagyok a debreceni önkéntesekkel, 1/2 század huszárral s némi kaszás néppel tartották megszállva, míg ellenben a támadó had 2 század dsidásból, 1 zászlóalj sorkatonaságból és több ezer oláh fölkelőből állott. A harc az első napon eldöntetlen maradt. A következő napon a magyar had Máriássy csapatával, a császáriak pedig leginkább sorezredbeli gyalogsággal szaporodtak s így a küzdelem már a reggeli órákban újult erővel újból lángra lobbant. Egész napon át tartott a bizonytalanul ide oda hullámzó csatározás, míg végre este felé a magyar csapatoknak lőszere is fogytán lévén, Máriássy a Maroson át Radnára, innen pedig csakhamar Ó-Aradra húzódott vissza, az Uj-Aradon volt csapatokat is magához vonván, ami alkalmat nyújtott a várőrségnek, hogy magát jóidőre ismét ellássa a szükséges élelmi szerekkel. Ennek folytán a temesvári segélynyújtás célja teljes mértékben eltértnek volt tekinthető. A császári segélyhad dolgát ekként jól elvégezvén, szép csendesen ismét Temesvárra húzódott vissza, minek folytán Máriássy november 17-én újból megszálotta Uj-Aradot, ahonnan a marosmenti oláh fölkelés újbóli megfékezésére Asztalos kapitány alatt egy kis mozgó csapatot küldött ki Erdély elé, mely Soborsinon át egészen Zámig nyomult előre s feladatát elvégezvén, december 4-én újból visszatért Aradra.

Ezalatt Máriássy, hogy Arad várát teljesen elszigetelje, közte és Uj-Arad között a Maros kanyarodása által képezett félsziget torkolatán sáncokat emeltetett. Majd november végén hadereje 1 székely zászlóaljjal, a lengyel légióval Visocki alatt, egy 12 fontos üteggel és 4 bombamozsárral mintegy 8500 főre szaporodván, az eddig csak körülzárt várnak rendes ostromát határozta el. Az utóbbi művelet hosszadalmasságát kikerülendő, Máriássy december 3. és 4-ike közti éjjel meglepő rajtaütésre készült, mihez az előkészületek a legnagyobb titokban tétettek meg. Az említett éjjelen Máriássy hadait nagy csöndben észrevétlenül a vár sáncaihoz vezette s az árkot is áthidalván, a csapatok egy része egészen a belső bástya alá ért, anélkül, hogy azt az álomba merült őrség észrevette volna. Már csak a készen álló hágcsókat kellett a falakhoz támasztani, hogy azokon a magyarok a belső várba jusanak, amidőn egyesek időelőtti harckiáltása elárulta a dolgot s a helyőrséget fellármázta, mely gyorsan talpra állva, a bástyákról heves kereszttűzbe fogta a sáncokban összetömörült magyarokat. Másfél órai veszteségteljes harc után, mely 51 magyar vitéznek került életébe, Máriássy visszavonta hadait, hogy a szándékolt rendes ostrommunkához fogjon. Ámde az e szakmában jártas tisztek és a hozzá szükséges szerek hiányában ezzel a tervvel is fel kellett hagynia. Hozzájárult még ehhez, hogy december 14-én Erdélyből mintegy 600 dragonyos és végvidéki gyalogság Lippa alá érkezve, az ottani csekély őrséget Radnára szorította vissza és hogy ezzel egyidejűleg az élelmi készletekben, főkép pedig húsban már nagy szükséget szenvedő Arad várbelieknek ismét Rukavina lépett segélyhozólag közbe, kinek meghagyásából Leiningen tábornok mintegy másfél ezernyi rendes katonasággal s 16 ágyúval, mely had útközben még mintegy 3–4000 főnyi oláh fölkelővel szaporodott, Temesvárról kiindulva, december 14-én Hidegkutig nyomult előre, ahol az Erdélyből jött s Lippát a mondott napon megvett hadcsapatokkal egyesült. Leiningen nagymennyiségü eleséget is hozott magával, hogy Aradvára őrségének, mely már 10-ike óta lóhúsra szorult, e tekintetben is kezére járjon.

E felmentő csapatok közeledtének hirére Máriássy az Ó-Arad védelmére hátrahagyott békési nemzetőrségen kívül valamennyi csapatjait a Maros balpartjára szállította át s azt a közeledő ellenséggel szemben, a sáncokkal megerősített Szent-Miklósnál állította harcrendbe.

Az előnyomuló osztrákok támadása mindenekelőtt a székely zászlóaljat ingatta meg, melynek csapatonként szállongó részei a többi magyar csapatosztályokat is felbomlasztották, így többek között a 30-ik zászlóalj is, még mielőtt egyetlen lövést tett volna, egyszerüen kereket oldott, csupán a debreceni önkéntesek, a lengyel legió s a 27-ik honvéd zászlóalj tartották magukat egy ideig Visoczky és Asztalos Sándor kapitány által bátorítva, de utóbb félórai egyenetlen harc után az egész magyar had rendetlen futásnak eredt, minek folytán a Maros hidján iszonyú tolongás és zürzavar keletkezett, úgy hogy egyes csapatrészek, csakhogy hamarább menekülhessenek, a jéghideg vizbe ugorván, uszással iparkodtak a túlpartra menekülni. Ily körülmények között valóban csoda, hogy veszteségünk 40 halott, 64 sebesült, 150 fogoly s 3 ágyúnál többre nem rúgott; a császáriak vesztesége azonban alig számba vehető.

A vár őrsége a tőszomszédságban folyó harcról értesülve, heves kirohanással iparkodott magának útat törni, amit azonban a vár előtt visszahagyott békési nemzetőrök meghiusítottak. Máriássy csapatjainak megfutamodásával azonban az összeköttetés a temesvári segélyoszlop és várbeliek között helyreállván, utóbbiak ismét legalább két hónapra szóló élelmi és lőszerkészletek birtokába jutottak. Leiningen e szerint célját elérvén, december 17-én újból visszatért Temesvárra, mely napon, s később december 22-én Berger ismét keményen bombáztatá Ó-Aradot s azt megadásra szólította fel.

Csapatjainak, melyek fölött a parancsnokságot időközben Gál Miklós cs. kir. nyugalmazott mérnökkari ezredes vette át, több napi erős jégzajlás által gátoltatva, végre mégis átkelt a folyó bal partjára, honnan az új vezér, a kormánytól több nehéz ágyút és öreg mozsarat kapván, bár elődjénél nem sokkal nagyobb eredménnyel az ostrom rendszeres keresztülviteléhez fogott.

Az Arad előtt történtek alatt Rukavina a kisded hadával Szt.-Andrásig előnyomult Nagy Sándorra is döntő csapát mért s azt visszavonulni kényszeríté.

Nem kevésbé kedvezőtlenül állottak a viszonyok ez idő tájrt a december 22-én altábornagyi rangra emelt Kiss Ernő vezénylete alatt álló, bánsági főseregnél is, mely – mint már korábban említettük – hosszas tétovázás után végre mégis megindult Pancsova felé.

A művelethez Kiss altábornagy seregét december 29-én Zichyfalva köré gyűjtötte s onnan Maderspach, Nagy Sándor és Kiss Pál által vezetett három oszlopban megindulván, az újév napját Petrovoszellón töltötte, honnan Neudorf és Franzfelden át 1849. évi január 3-án Pancsova alá ért, melyet azonnal mindhárom oszlopával megtámadott. A készülődő támadásról értesült szerbek december közepe óta Pancsova körüli sáncaikat tetemesen megerősítették s így Knicsanin a magyarok támadásának sikerrel ellenállhatott, úgy hogy több órai véres harc után Kiss Ernő, miután száznál több holtat és sebesültet vesztett, a visszavonulásra határozta el magát, mely a régi hadállásoknak megfelelőleg két oszlopban, Nagy-Becskerek és Versecz felé hajtatott végre.

Bár a szerbek a visszavonulókat nem valami erélyesen üldözték, a visszavonulás a csak könnyü ruházattal ellátott s azonkívül még az éhség és fáradtság által is gyötört magyarokra nézve a napról-napra kiállhatatlanabbá vált csikorgó hidegben végzetessé lőn. A szenvedett nélkülözések miatti közelégületlenség csakhamar hangos panaszokban tört magának útat, melyeknek éle leginkább a vezetőség ellen irányult. Ebből kifolyólag Damjanics, Nagy Sándor és Rudics ezredesek január 5-én a had nevében azzal a kérelemmel járultak Vukovics kormánybiztoshoz, szólítaná fel Kiss Ernőt a vezénylet letételére, aminek a különben érdemdús és a haza szent ügyeiért annyi áldozatot hozott altábornagy szó nélkül és fájó megadással eleget tett; helyette a fővezérletet a tábornokká kinevezett Damjanics vette át.

Egyébként a sereg ezentúl a déli hadiszintéren semmi újabb hadi tettet nem vitt véghez, amennyiben már január 16-án megérkezett a kormány intézkedése, mellyel a déli hadsereg a Windischgrätz elleni táborba szóllítatott, minek folytán a katonákkal együtt a hazafias érzelmü lakosság nagy része is, nehogy védtelenül maradva, az ellenség vad dühének essék áldozatul, a legkegyetlenebb télviz idején rakodni és készülődni kezdett a kiköltözködésre és kivonulásra.

A derék bánsági had vérző szivvel hagyta oda a vérével áztatott és sok kiváló fegyverténye által megszentelt harcteret;az utóhad Pap huszárőrnagy vezénylete alatt január 20-án távozott Nagy-Becskerekről s néhány nap mulva az egész bánsági had, melyet a kegyetlen halál Zsombolyán egyik legkedveltebb vezérétől, Maderspachtól fosztotta meg, Ó-Aradon pihente ki hosszú, viszontagságos útjának keserű fáradalmait.

A bánságival egyidejüleg a bácskai sereg is, melynek körletében november 30-ika óta semmi különösen említésre méltó cselekmény sem történt, parancsot kapott az indulásra. Gróf Eszterházy Sándor azonban, aki csak néhány hét előtt váltotta volt fel Bakony tábornokot a parancsnoklásban, az éppen a táborban időző Nádosy ezredes hadügyminiszteriumi osztályfőnökkel egyetértőleg az elvonulás iránt kiadott parancsnak nyiltan ellenszegült s csak gróf Vécsey Károly tábornok, akire az eltávolított Eszterházy helyett mint rangban legidősebbre a parancsnokság önként elszállt, akadályozta meg, hogy a fegyelmetlenség elhintett magja nagyobb káros következményeket nem vont maga után. Vécsey, miután a rendet és fegyelmet vas szigorral újból helyreállította, az 5–6000 gyalogosból, a Ferdinánd huszárezredből és 46 ágyúból álló hadoszloppal január 20-án Verbászról megindult Szeged felé, ahova január 25-én érkezett meg. Innen néhány nap mulva Szentesre, majd Szolnok felé vevé útját, ahova Damjanics hada is követte Aradról, ahonnan ez utóbbi elsőbb rendeletre Habrovszky alezredes vezénylete alatt mintegy 5–6000-nyi csapatosztályt Bem támogatására Erdélybe irányított. Vécsey és Damjanics hadai Szolnokon a III. számmal jelezett hadtestté egyesültek s a szabadságharc további folyama bő alkalmat szolgáltatott eddigi dicsőségük öregbítésére.

A sereg zömének kivonulása után Pétervárad környékén Ujvidéken és Futakon Bezerédy nemzetőr-alezredes alatt mintegy 3–4000 nemzetőr, magában Péterváradban pedig Csuha ezredes alatt 4 honvéd zászlóalj és 1/2 század Württemberg-huszár s végül Szegeden és Szabadkán gróf Hadik Gusztáv vezénylete alatt 2 honvéd zászlóalj, 21/2 század huszár és 2 lovas üteg maradt vissza; Aradon Gál Miklós ezredes továbbra is folytatta a vár ostromát.

Hogy a Bácska és a Bánság, de kivált annak otthon maradt magyar érzelmű lakosai a seregnek szükségparancsolta kivonulása által a rablásnak, dulásnak és pusztításnak tétettek ki, könnyen elképzelhető, de talán ép oly sanyarú volt ama családok helyzete is, akik a kivonuló sereggel együtt otthonuk odahagyására határozták el magukat. Ennek illusztrálására álljon itt az egyik tisztviselő hivatalos jelentésének következő részlete: „Szívszaggató volt, úgymond, látni a menekülő magyarok hosszú vonalait. A meddig a láthatár terjed, az útakon szekér szekeret ért. Torda, Magyar-Cserna, Szt.-Mihály, Udvarnok, Tót-Aradác, Török-Becse, Török Kanizsa, Csóka stb. magyar népe mind kivándorolt; 60.000 ember földönfutóvá lett. Sokan el sem érték a Maros vagy Tisza partját, hanem fáradságtól elnyomatva dőltek el útfélen. Mindnyájan gyalogoltak; mert annyit raktak szekereikre, amennyit marhájok elbirt. Kun-László ideje látszék megújulni, emberek tolták a taligát, hogy a nagy sárban kiállott vonómarhán segítsenek. Kinek szekere nem volt, prédául hagyta oda vagyonát. Bosszusan szidták a rácokat és az urakat, kik a háborút kezdették.”

A magyar seregek kivonultával az egész délvidék az osztrák kormányzóságok hatalma alá került, melyek a dolgok ily kedvező alakulása mellett már nem igen voltak hajlandók arra, hogy a rácoknak teljes önállósításuk iránt táplált ábrándjait kielégítsék s így ez utóbbiakat, a magyar kormány által a közelmultban a barátságos kiegyezés fejében önként felajánlott kiváltságokkal szemben, jól megérdemelt keserű csalódás érte.

[1] Lásd a 30. oldalon.