| « A tótok mozgalma. | KEZDŐLAP | II. A téli hadjárat • Jellacsics bán betörésétől az osztrák támadó hadjárat megindításáig (1848. évi szeptember elejétől december közepéig). » |
Nemzetek és népek fölkeléseinél, midőn a pillanatnyi szükséghez képest a rendes katonaságon kivül megbontott békéjük helyreállítására, avagy más indokból maguk a polgárok is fegyvert ragadnak, a működő csapatok létszámát, beosztását és hadrendjét megállapítani igen bajos dolog. A létszám-adatok az összeütközések minden egyes esetére is gyakran oly ellentmondók és különfélék, hogy a harcba vetett tömegek nagyságáról nagyobbára csak hozzávetőleg szólhatunk. Ez áll különösen Magyarország hadierejéről a szabadságharcban, ahol úgyszólván a semmiből gomba módjára bujtak elő a veszély nagyságához képest a hatalmas hadsereggé egyesülő lelkes hazafiak.
Külön rendes hadserege 1848. elején se Magyarországnak, sem Erdélynek nem volt. A magyar ifjakból ujoncozott csapattestek jó része részint az osztrák örökös tartományokban állomásozott, részint Radetzky seregében Olaszország ellen küzdött. Ezek helyett az ország viszont több osztrák, lengyel és olasz nemzetiségü ezredet kapott, úgy hogy 1848. elején Magyarországon és Erdélyben a következő rendes katonaság állomásozott:
| a) Magyarországon: | |
| Gyalogság: | |
| A Sándor orosz cár nevét viselő 2. sor-gyalogezred | 3 zászlóalja |
| A Don Miguel nevét viselő 39. sor-gyalogezred | 3 zászlóalja |
| A Turszky lovag nevét viselő 62. sor-gyalogezred. | 2 zászlóalja |
| A 19., 32., 33., 34., 37., 48., 52., 53., 60. és 61. | |
| sorezred harmadik zászlóaljai, összesen | 10 zászlóalj. |
| Továbbá: | |
| A 12. számu Vilmos főherceg gács országi ezred | 2 zászlóalja |
| A 41. számu Báró Sivkovics gács országi ezred | 2 zászlóalja |
| A 9. számu Gróf Hartmann-Clarstein gács országi ezred | 1 zászlóalja |
| A 16. számu Zanini olasz ezred | 2 zászlóalj |
| A 23. számu Ceccopieri olasz ezred | 2 zászlóalj |
| Összesen: | 27 zászlóalj |
| Lovasság: | |
| Huszárok: | |
| Ferdinánd császár 1. számú huszár ezred | 8 század |
| Hannoveri király 2. számú huszár ezred | 8 század |
| Estei Ferdinánd főherceg 3. számu huszár ezred | 8 század |
| Vértesek: | |
| Frigyes szász király 3. számú vértes ezred | 6 század |
| Walmoden gróf 6. számú vértes ezred | 6 század |
| Hardegg Henrik gróf 7. számú vértes ezred | 6 század |
| Dragonyosok: | |
| János főherceg 1. számú drag. ezred | 6 század |
| Ferenc József főherceg 3. számú drag. ezred | 6 század |
| Toscanai nagyherceg 4. számú drag. ezred | 6 század |
| (Mind a négy ezred márciusban Bécsbe rendeltetett) | |
| Könnyülovasok: | |
| Wrbna gróf 6. számú chevauxlegers ezred | 8 század |
| Kress báró 7. számú chevauxlegers ezred | 8 század |
| (Mind a két ezred szeptemberben Bécsbe ment.) | |
| Dsidások: | |
| Schwarzenberg herceg 2. számú disd. ezred | 8 század |
| Károly főherceg 3. számú dsid. ezred | 8 század |
| Ferdinánd császár 4. számő dsid. ezred | 8 század |
| (Utóbbi kettő Olaszországba küldetett.) | |
| Összesen: | 100 század |
| Tüzérség: | |
| A Berwaldo 5. számu tüzér ezred. | |
b) Erdélyben: | |
| gyalogság: | |
| Károly Ferdinánd főherceg 51. számú (magyar) | 3 zászlóalj |
| Báró Bianchi 63. számú (lengyel) | 2 zászlóalj |
| A 31., 51. és 62. sorezred osztályaiból alakított | |
| magyar Uracca gránátos zászlóalj | 1 zászlóalj |
| A 31. és 62. sorezred harmadik zászlóaljai | 2 zászlóalj |
| Első székely 14. számu határőrvidéki | 2 zászlóalj |
| Második székely 15. számu határőrvidéki ezred | 2 zászlóalj |
| Első oláh 16. számu határőrvidéki ezred | 2 zászlóalj |
| Második oláh 17. számu határőrvidéki ezred | 2 zászlóalj |
| Összesen: | 16 zászlóalj |
| Lovasság: | |
| Erdélyországi határőrvidéki székely huszár-ezr. | |
| 11. számú, | 8 század |
| Savoyai Jenő herceg dragonyos-ezred 5. számú, | 6 század |
| Miksa főherceg könnyü lovas-ezred 3. számú, | 8 század |
| Összesen: | 22 század. |
| Tüzérség: | |
| Az 5. tüzér-ezred néhány ütege. |
Mindössze volt tehát Magyarországon és Erdélyben együttvéve 43 zászlóalj és 122 lovas század. Ez tehát már magában véve sem sok, főleg ha meggondoljuk, hogy kivált az idegen ezredek megbizhatóságához igen sok kétely fért. Ezért sürgette a kormány már kezdettől fogva a országban levő idegen ezredek felváltását az ország határán kivül állomásozó ezredekkel.
Ezek a kedvezőtlen körülmények vezették reá az ország kormányát, hogy eleinte a belnyugalom biztosítására, később pedig az ellenszegülő nemzetiségek fékentartására saját hatáskörében oly erőről gondoskodjék, mely rendeleteinek és parancsainak feltétlenül engedelmeskedni hajlandó és köteles. Az első lökést ilynemü erőnek kiállításához a márciusi ifjuság adta meg, amidőn a nemzet fiatalsága nemcsak a fővárosban, hanem ennek példáján felbuzdúlva, a vidéken is tömegesen tódult az úgynevezett polgári őrsereg zászlói alá. Hogy ez utóbbi tisztán csak a belnyugalom és vagyonbiztonság épségben tartására létesült, mutatja azt a körülmény, hogy ez az intézmény nem a hadügy-, hanem a belügyminiszter alá helyeztetett. Később a miniszterelnökség kebelén belül alakult úgynevezett haditanács intézte az erre vonatkozó ügyeket. Majd az utóbbinak nemsokára történt feloszlatása után Magyarországnak összes hadiereje, a polgári őrseregből alakult nemzetőrséget is beleértve, az ország hadügyminiszterének lőn alárendelve.
Ennek az eddiginél szilárdabb alapokra fektetett nemzetőrségének szervezetét a nemzetőrségről alkotott törvény állapította meg, mely főbb vonásaiban következőleg hangzott:
„A személyes és vagyonbiztonság, a közcsend és belbéke biztosítása az ország polgárainak őrködésére bizatik; e tekintetből, míg a legközelebbi országgyülés kimerítőleg rendelkeznék, a nemzeti őrsereg alakítására nézve következők határoztatnak:
„Mindazon honlakosok, kik a városokban, vagy rendezett tanáccsal ellátott községekben féltelket, vagy ezzel hasonló kiterjedésü birtokot kizáró tulajdonul birnak, vagy ha ily birtokot nem birnak is, de 100 p. frt. évenkinti tiszta jövedelmük van, 20 éves koruktól 50 éves korukig a nemzetőrségbe beirandók és fegyveres szolgálatot tenni tartoznak.
„Mindenkinek szabadáságra hagyatik lovas vagy gyalogos szolgálatot vállalni; a gyalog seregben mindazonáltal szolgálatot teni kötelesek mindazok is, kik a lovas sereghez nem soroztattak.
„A nemzetőrségből kirekesztetnek az oly egyének, kik rablás, csalás, gyilkolás és gyujtogatás vagy hitszegés miatt büntetve voltak.
„Tisztjeit kapitányig az őrsereg maga választja, a kapitányi rangon felüli tiszteket azonban a honvédelmi miniszter ajánlatára a nádor nevezi ki.
„A nemzetőrség tagjai a magyar rendes katonaság hasonló fokozatu tagjaival egyenlő ranguaknak tekintendők, dijazást azonban, mig csak helybeli szolgálatot tesznek, nem húznak; külső szolgálataik idejére azonban dijuk hasonló lesz a rendes katonasághoz, s a törvényhatóságok házi pénztárából fizettetik.
„Rendes körülmények közt az őrsereg szolgálata egyedül csak a szükséges rendőrségi intézkedések fentartására szorítkozik. Ez esetben a szolgálat felváltva történik.
„Rendkivüli esetekben azonban, midőn a megzavart csend és béke helyreállítására rendkivüli eszközök szükségesek, minden besorozott nemzetőr fegyvert fogni köteles.
„Minden nemzetőr szolgálatra saját fegyverét használhatja. Akinek nincs fegyvere, az a hatóságtól kap. Az egyenruházatra nézve a honvédelmi miniszter külön rendelettel fog intézkedni.”
Ez az intézkedés számra nézve nagyon tetemes erőt helyezett a kormány rendelkezése alá, mely a törvényben említett hivatásának, a belbéke és vagyonbiztonság megőrzésének dicséretes módon meg is felelt. De midőn a rácok és szerbek, nemkülönben a horvátok mozgalma napról-napra fenyegetőbb alakot öltött, oly teljesen fegyelmezett és katonailag kiképzett csapatokról kellett gondoskodni, kik nemcsak házi tűzhelyük védelme körül, hanem mindenütt, ahol a pillanatnyi szükség kívánja, a rendes sorkatonasághoz hasonlóan és azzal karöltve szálljanak sikra a nemzet törvényes jogait csorbítani kivánó felkelők ellen. E célból a kormány egyelőre, a rendes hadseregbeli csapatok mintájára szervezendő 10 zászlóaljnak és 1 ütegnek toborzás útján való felhívását határozta el, minek folytán május 16-án a kormány Battyhány gróf ideiglenes hadügyminiszter és Baldacci Manó báró, a nemzetőri haditanács elnökének aláírásával az alábbi lelkes kiáltványt bocsátotta ki:
„Hazafiak!
„Szerezett magyar hazánk láthatárán veszélyes felhők tornyosulnak.
„Minden hazafi szent kötelessége, hazáját bel- és külellenségek ellen védeni: ezt igényli a természeti jog, ezt parancsolja a törvény.
„A törvény-parancsolta nemzetőrségen felül szükséges haladéktalanul egy tizezer főből álló rendes nemzetőrség felállítása.
„A haza nevében szólíttatnak fel tehát mindazon honlakosok, kik a rendes nemzetőrségbe, az ország zászlója alá, a királyi trón, haza és alkotmány védelmére belépni kivánnak, hogy magukat az illető hadfogó (Werbung) helyeken bejelentsék.
„A belépő nemzetőrök három évi szolgálatra kötelezik magukat, az álladalom részéről fegyverrel és ruházattal láttatnak el, és szolgálati idejök alatt azon fölül, hogy a hitletétel alkalmával foglalópénzül 20 pfrtot kapnak, közvitézek naponkint 8, tizedesek 16, őrmesterek pedig 24 pengő krajcár dijt fognak az ország pénztárából húzni.
„Szükséges, hogy a rendes nemzetőrség tisztekkel elláttassák: e végett felhivatnak a rendes sorkatonaságban szolgáló magyar haditisztek és más tiszti fokozatra képes hazafiak is, kik e rendes nemzetőrségnél főtisztekül alkalmaztatni kivánnak, hogy magukat a nemzeti őrsereg alkotásával és rendezésével megbízott ideiglenes választmányelnökénél; b, Baldacci Manó ezredesnél (Pesten, István főherceg című vendéglőben) jelentsék.
„Végre, minthogy az ország rendes nemzetőrségi lovas ágyutelepet is állítand fel, az erre képes rendes tüzérségi magyar egyének és hazafiak felszólíttatnak, ugyanazon ezredesnél magukat haladéktalanul jelenti.
„A haza bizalmasan várja fiaitól, hogy a mostani veszélyes körülmények közt, a királyi trón, haza és alkotmány védelmére az ország zászlója alá mielőbb összesereglendenek.”
A május 20-án országszerte nagy hévvel és dicséretes eredménnyel megindult toborzás helyéül a következő városokat jelölték ki: Pest, Pozsony, Kassa, Miskolc, Nagy-Károly, Nagy-Kálló, Debrecen, Gyula, Szeged, Eger, Jász-Berény, Kun-Szt.-Miklós, Győr, Komárom, Veszprém, Szombathely, Székesfehérvár, Kaposvár, Szegszárd és Pécs.
Az összetoborzott csapatok alakulása, melyek, megkülönböztetésül a helyi szolgálatra alakult polgárőrségektől, „rendes nemzetőrség”-nek neveztettek, következőleg ment végbe:
1-ső zászlóalj Pesten, parancsnoka szárhegyi gróf Lázár György.
2-ik zászlóalj Pesten, par. Cserey Ignác, mindkettő 33. sorezredbeli százados.
3-ik zászlóalj Szegeden, par. Damjanics János, 61. sorezredbeli százados.
4-ik zászlóalj Pozsonyban, par. Szászy János, 2. sorezredbeli százados.
5-ik zászlóalj Győrött, par. Horváth Dániel, nyugállományu százados.
6-ik zászlóalj Veszprémben, par. Szabó Zsigmond, 19. sorezredbeli százados.
7-ik zászlóalj Szombathelyen, par. Petok Antal, 2. sorezredbeli százados.
8-ik zászlóalj Pécsett, par. Vitalis Ferenc, nyugállományu százados.
9-ik zászlóalj Kassán, par. Vitalis Sándor, nyugállományu címzetes őrnagy.
10-ik zászlóalj Debrecenben, par. Szemere Pál, nyugállományu százados.
E zászlóaljak száma julius hava folyamán még négygyel szaporodott, a 11. és 12. számu Erdélyben, a 13. és 14. számu pedig Magyarországon nyert alkalmazást.
A hiányzó tiszti helyek betölthetése céljából Latour gróf altábornagy cs. kir. hadügyminiszter valamennyi sorhadbeli ezredhez rendeletet intézett, hogy a magyar honosságu tisztek szólíttassanak fel aziránt, nem volnának-e hajlandók magasabb ranggal az ujonnan felállított nemzetőrségbe átlépni.
A rendes nemzetőrségbeli zászlóaljakat egészen a sorkatonaság mintájára szervezték; a begyakorlás is ugyanaz, csak a vezényszó volt magyar. Némi változást csupán a katonai törvényeken eszközöltek humanitárius értelemben. A zászlóaljak parancsnokait a felállítás után azonnal őrnagyokká léptették elő. A tisztek fizetése jobb volt, mint a sorkatonaságnál; a nemzetőr alhadnagy havonkint 30, ellenben a sorhadhoz tartozó két osztálybeli csak 24, illetve 28 pfrtot kapott; a főhadnagy 40, a sorhadnál 32 pfrtot, a százados 80, a sorhadnál 46, illetve 72 pfrtot, az őrnagy és zászlóaljparancsnok 130, a sorhadbeli csak 80 pfrtot kapott.
Azok, akik magukat a felállított 6-fontos üteg állományába toboroztatták, ugyanannyi felpénzt, de egyharmadával több zsoldot kaptak, mint a cs. kir. tüzérségnél.
A felszerelésről kivétel nélkül a kincstár gondoskodott. Az egyenruha veres-zsinóros kávébarna atillából, szűk kék nadrágból és bakancsból állott; a csákón az ország címere díszlett. A felszerelés eleinte természetesen igen nagy ajkadályokba ütközött. Eleinte főleg a fegyverhiány vált érezhetővé, melyen azonban a Bécsben megrendelt 5000 darab fegyver és egy másik Belgiumból jövő fegyverszállítmány mihamar segített. Annál lassabban haladt előre az összetoborzott önkéntesek felruházása. E bajon legalább némileg segítendő, a magyar kormány a cs. kir. ruhatárbizottságtól a tüzérségnek szánt nagymennyiségű barna posztókészletet vett át; e körülménynek köszönhette az atilla sötétbana színét.
Tekintve, hogy a polgárőrség a nemzetőrség elnevezések hasonhangzásuknál fogva gyakran a két fogalom összetévesztésére szolgáltattak okot, az ujonnan alakult magyar sereg számára uj, megfelelőbb elnevezést kerestek, mely csakhamar Kisfaludy Károlynak az „Élet korai” című költeményének e sorából: „Nem csügged a honvéd, tisztjét teljesíti” vétetett át. Ez után tehát a rendes nemzetőrt „honvédnek”, az uj nemzeti hadsereget pedig „honvédség”-nek nevezték.
Ennek az uj nemzeti hadseregnek szervezésével lépést tartott a régibb keletü nemzetőrség fejlődése is, úgy hogy junius közepe táján a beosztás zászlóaljakba és lovas osztályokba, valamint azoknak ellátása parancsnokokkal már be volt fejezhető. A megyék és városok a nemzetőrségi csapatokat a következő számban állították ki, megjegyezvén, hogy a hadjárat folyamán azok némelyike ujabb zászlóaljak és osztályok kiállításával járult a veszélyben forgó haza segítségére.
Nemzetőrségi gyalogságot kiállított: Budapest 4 zászlóaljat, Pestmegye 7, Pozsony városa és vidéke 1, Niytra megye 2, Nógrád, Trencsén és Turóc megye 1–1, Hont megye 3, Bars megye 1, Bács megye 3, Zólyom megye 1, Sopron megye 3, Moson és Vas megyék 1–1, Zala megye 3, Somogy és Baranya megyék 5–5, Tolna megye 1, Fehér megye 3, Veszprém megye 4, Győr megye 1, Komárom megye 3, Heves megye 2, Borsod megye 3, Gömör megye 2, Bereg megye 1, Szepes megye 3, Zemplén és Ung megyék 1–1, Abauj megye 2, Sáros megye 4, Torna megye 1, Bihar megye 3, Békés megye 1, Csongrád megye 2, Csanád és Arad megyék 1–1, Temes és Torontál megyék 2–2, Krassó megye 3, Közép-Szolnok megye 2, Torda, Küküllő és Kolozs megyék 1–1, Aranyos szék s Udvarhely szék 1–1, Ujvidék és Fiume városa 1–1, Varasd megye 1, Hajdu városok 1 és a Jász-Kun-kerületek 4, mindössze 116 zászlóaljat.
Nemzetőrségi lovasságot kiállított: Pozsony, Nyitra és Bars megye 3 osztályt, Nógrád, Hont és Zólyom megyék 4, Pest megye 1, Bács megye 1, Sopron és Moson megyék 2, Zala és Vas megye 2, Somogy, Baranya és Tolna megye 3, Fehér és Veszprém megye 4, Győr és Komárom megye 4, Heves, Borsod és Gömör megye 2, Bereg, Zemplén és Ung megye 3, Abauj, Sáros és Torna megye 3, Bihar megye 1, Békés és Csongrád megye 2, Csanád és Arad megye 2, Szabolcs, Szatmár és Ugocsa megye 3, Temes, Torontál és Krassó megye 3, Kővár vidéke 1, a Jászság és Kúnság 2, a Hajdu városok 1 és Szeged 1, mindössze 48 osztályt 96 lovas századdal.
Bár e csapatok már a dolog természeténél fogva sem birhattak a rendes csapatok értékével, azért a hon védelme körül mégis igen jó szolgálatokat tettek. Sőt bátran mondhatni, miszerint a nemzetőrség intézménye sokkal jobban bevált, mintsem eleinte hitték volna. A derék honfiak kedvvel gyakorolták magukat a fegyverek használatában s ébren ügyeltek a rend fenntartására és midőn később szükségessé vált, a nemzeti őrsereg csapatjai szívvel-lélekkel keresték fel a harcmezőt is és kevés kivétellel bátran szálltak szembe az ellenséggel.
Egyik főhátránya volt a nemzetőrségi csapatoknak, hogy önkéntesen beállott, nagyobbára vagyonos családos emberekből állván, azokat lakhelyüktől távol és hossző időre alkalmazni nem lehetett. E bajon segítendő, augusztus elején, midőn már a lángok minden oldalról összecsapni kezdtek a szegény haza feje fölött, az ország 4 kerületében, a Dunán és Tiszán innen és túl, egy-egy szabad csapatnak, vagyis mozgó nemzetőrségnek felállítását határozták el, mely gyalogságból és lovasságból állva, egészen 8000 emberig volt szaporítható. Állomáshelyek gyanánt e szabad csapatok számára Vác, Pápa, Szolnok és Arad jelöltettek ki s azok parancsonokai lettek: Görgey Arthur, Ivánka Imre, Kosztolányi Mór és Máriássy János őrnagyok.
E rendes csapatokon kívül ugyanazon időben, részben már korábban is, több más önkéntes szabadcsapat is keletkezett; így többek között a Szalay miniszteri titkár által felállított s 1200 gyalogosból és 800 lovasból álló Hunyady-csapat, továbbá a Lopresti Lajos báró által saját költségen felállított 200 főnyi vadász- és a Woronicki Micisláv herceg által szintén saját költségén szervezett önkéntes csapat, mely két utóbbi szabadcsapat a déli hadszintéren nyerte beosztását.
Egy másik tényezője volt még a honvédelemnek az úgynevezett népfölkelés, mely tulajdonképen csak annyiban különbözött a nemzetőrségi alakulásoktól, hogy rendes csapatkötelékek helyett csoportokban alkalmazva, fegyverzetük gyakran a legprimitivebb eszközökből, kaszából s hasonló szúró eszközökből állott.
A magyar hadügyminiszter és ujonnan szervezett miniszteriumának tevékenységéről az alábbiakat jegyezzük meg. Mészáros május 29-én Pestre érkezvén, junius 1-én az egész helyőrség felett, beleszámítva a nemzetőrséget és a polgári őrsereget is, a vérmezőn csapatszemlét tartott, mely után ünnepélyes tábori misével egybekötve, a csapatok felesketése következett, melyre közös megegyezéssel nemcsak a magyar, hanem az állomáson levő azokat az idegen csapatokat is kötelezték, melyek az ország határán kívül levő magyar csapatok visszatéréséig Magyarországon visszatartattak. Az ünnepély és felesketés szép rendben folyt le, mignem a Ceccopieri ezred felesketésére került a dolog, mely a jelenlevők nagy megbotránkozására az engedelmességet megtagadta. Azonban Mészáros hamar feltalálta magát, rögtönzött lelkesítő olasz beszéde után az ezred zúgólódás nélkül meghajolt a kivánalom előtt. Ugyanez az ezred különben 10 nappal később, pünkösd vasárnapján a vele együtt a Károly kaszárnyában elhelyezve volt önkéntes nemzetőrökkel összeütközésbe kerülve, azok ellen fegyvert is használt, minek mindkét részről néhány főnyi áldozata lett.
Ez a sajnálatos összeütközés eklatáns bizonyíték volt annak szükségessége mellett, hogy a belbéke és egyetértés fenntartása érdekében mennyire kivánatossá vált, miszerint az országban levő idegen csapattestek a külföldön levő magyar ezredekkel felcseréltessenek. Ámde ezidőtájt a 19., 32., 33., 37., 48., 52., 53. és 61. gyalogezredek 2–2 zászlóalja a Freusauf, Aurnhammer és Laiml gránátos zászlóaljakkal és az 5. és 7. huszárezred – összesen tehát 19 zászlóalj és 16 lovas század – Radeczky alatt Olaszországban harcoltak, ezeket onnan a hadjárat folyama alatt megbolygatni nemigen lehetett; maradt tehát visszarendelhető: a Brezóvban állomásozó 31., a Lembergben állomásozó 34. és 37., a Bécsben állomásozó 60. és végül a 62. sorgyalogezred. A huszárezredek közül pedig a Mariampolban levő 2-ik, a Bécsben állomásozó 4-ik, a Brzezányban levő 6-ik, a Zolkievben levő 8-ik, a Prossnitzban, Morvaországban levő 9-ik, a Tarnopolban állomásozó 10-ik s végül a Saatzban, Csehországban levő 12-ik huszárezred.
E csapattestek közül legelsőnek a Wasa hereceg nevét viselő 60. sorgyalogezred, mely a márciusi forrongós napok alatt Bécsben hűségének és ragaszkodásának az uralkodóház iránt ily kiváló jelét adta, kapott parancsot a Magyarországba való vonulásra. A menetkészültség már junius első napjaiban rendeltetett el, a menet pedig Bécsből Budapestre junius 14. és 16-án zászlóaljakint vette kezdetét; 18-án az ezred Pesten az Ujépületben volt összpontosítva, hogy junius 21-én a Dráva felé induljon el, honnan a 2-ik zászlóaljat nemsokára a Bácskába küldték. A többi ezredek visszarendelése körül Latour hadügyminiszter a magyar kormány ismételt sürgetései dacára akadékoskodva késedelmeskedett.
A 34. sorgyalogezred csak augusztus 19-én indult el a törzskarral és a 2-ik zászlóaljjal Lembergből; ezeket néhány nap mulva az 1-ső zászlóalj is követvén, Dukláról az egész ezred Kassán át szeptember hó 18-án és 29-én Pestre érkezett.
A 31. sorgyalogezred szeptember 12-én kapott indulásra parancsot, melynek értelmében a törzskarral és a 2-ik zászlóaljjal Temesvárra, az 1-ső zászlóaljjal pedig Szilézián át Fiuméba kellett menetelnie. Miután azonban időközben Jellacsics megszállotta Fiumét, az 1-ső zászlóalj nem is indíttatott el Rzezovból, a törzskar és a 2-ik zászlóalj ellenben eredeti rendeltetéséhez képest október 4-én ért Temesvárra.
A gyalogság közül tehát a 37. és 62. ezred egyáltalában nem is kapott parancsot a Magyarországba való visszatérésre.
A huszárezredek közül a 10-ik számúnak 3 osztálya Pestre, 1. osztálya pedig Erdélybe rendeltetett. A 6-ik huszárezred junius vége félé vette a parancsot az indulásra s Brzezanyból Lemberg, Grodnón, Jaslón és Duklán át julius elején ért magyar területre.
A 4. huszárezred, mely a bécsi izgalmas napokban szintén fényesen bizonyította be hűségét és ragaszkodását a dinasztia iránt, augusztus elején vette a készültségi parancsot s ugyanazon hónap 13-án és 23-án két oszlopban hagyta el Bécset, hogy rendeltetése helyére, Pécsre beérkezzék, ahol szeptember haváig maradt.
Végül a 9-ik huszárezred már julius vége felé ért Pozsonyba, ahol egyelőre megmaradt.
Egyáltalában nem kapott parancsot a visszatérésre a 2., 8., és 12. huszárezred; ezek közül a 8-ik ezrednek egy százada úgy segített magán, hogy – mioután Fiáth főhadnagyot akarva, nem akarva, élére állította – egyszerűen hazaszökött. Lenkey századost, akit azért küldtek a század után, hogy azt visszahozza, a legénység egyszerüen kocsira ültette s úgy kényszerítette, hogy századával hazatérjen, mely május 31-én az örömujjongó közönség ünneplése között érkezett Máramaros-Szigetre, honnan büntetésből azonnal a rácok elleni táborba küldetett, minek a derék honfiak, akik amúgy is csak a haza sorsa miatti aggodalmukban szánták el magukat a bár fegyelemellenes, de bizonyára lélekemelő tettre, örömest engedelmeskedtek.
A Württemberg huszárok példáját a legszigorúbb óvintézkedések dacára csakhamar Kóburg (8-ik) és Nádor (12-ik) huszárezredbeli osztagok is követték.
Visszatérve a magyar hadügyminisztérium működésének vázolásához, mindenekelőtt annak julius hó elején befejezett szervezését közöljük az alábbiakban.
Hadügyminiszter: Mészáros Lázár, verzérőrnagy
Államtitkár: Kellemesi Melczer Andor 19. gyalogezredbeli ezredes
Elnöki titkár: Kopornai János, 32. gyalogezredbeli százados
A hadügyminiszter személyes segédei: Szabó Lajos, 1. huszárezredbeli főhadnagy és Csermelyi Lajos, honvédszázados.
Fogalmazók: Jeney József főhadnagy és Guthy Lajos honvédhadnagy
Iktató: Vitéz Ignác
Miniszeri kiadó: Némethy József
Iktatói segéd: Matolcsy József
Kiadói segéd: Jurik József
Fogalmazó gyakornok: Batta Károly
Írnokok: Somogyi József, Fekete Antal, Vándory Gusztáv, Papp Sándor, Bérczváry Ferenc
Gyakornok: Vándory Gyula.
I. osztály, Erdélyországra.
Osztályfőnök: Gombos László, nádorhuszárezredbeli alezredes.
Irnok: Tóth Bódog.
II. Katonai osztály indulási és elhelyezési ügyekben.
Osztályfőnök: Klauzál József, 39. gyal.-ezredbeli őrnagy
Osztálysegédek: Czecz János, 62. gyal.-ezredbeli főhadnagy és Kaufmann Károly bombászkari hadnagy
Fogalmazói segédek: Szőllősy Gáspár, Tóth János
Irnokok: Vallér Sándor, Koncz Károly.
III. Fegyver-felügyeleti osztály.
Osztályfőnök: Marcziani György 48. gyal.-ezredbeli ezredes
Hadsegéd: Szabó Imre, főhadnagy
Fogalmazói segéd: Tordai Gyula
Irnok: Lancer Sándor
Dijnok: Zimmermann János.
IV. Igazságügyi osztály.
Osztályfőnök: Halzl János őrnagy és törzshadbiró
Fogalmazói segéd: Józsa Ferenc
V. osztály, katonai nevelő intézetekre.
Osztályfőnök: Tanárky József, ny. áll. százados
Irnok: Pétery Antal.
VI. osztály, sajtó-iroda.
Osztályfőnök: Leitner Nádor, ny. áll. százados
Irnok: Poszelt Ferenc.
VII. Polgári és élelmezési osztály.
Osztályfőnök: Gróf Török Bálint
Tanácsosok: Markovics József, Pétery Mátyás, Manlicher Nádor
Titkár: Hoitsy Ágost
Iroda-igazgató: Volnhoffer János
Iroda-segéd: Deréki Mihály
Fogalmazók: Gerebényi Vilmos, Madách Károly, Tőry Adolf, Hültl Fidél
Fogalmazói segédek: Gyéry Titusz, Dezsewffy Ede
Levéltár irnokok: Hoffmann Antal, Böhm Ferenc
Irnokok: Krammer György, Kamőczy Ferenc, Hirth János, Szixel János, Tóthfalusy Miklós, Árki Donát
Dijnokok: Kamőczy Ede, Pribék Károly, Vanitsek Ernő, Révay János.
Az ekképen megalakult hadügyminiszteriumnak csakhamar kemény dolga akadt. Amidőn ugyanis a nádor julius 5-én a pesti országgyülést megnyitotta s miután a képviselőház szabályszerüen megalakult, az az ország fölé tornyosuló veszélyre való tekintettel, Kossuth javaslatára a tárgyalás első pontjául kitüzve volt felirati vitának mellőzésével azonnal az ország védelmére vonatkozó kérdések megvitatásához fogott, melynek bevezetéséül Kossuth julius 11-én beszédei leghatásosabbikának egyikét mondta el, mely egyrészt bár hellyel-közzel a kíméletlenség hangján, de emellett oly találóan festi az akkori európai s annak keretén belül a magyarországi helyzetet, másrészt e beszédéből annyira kidomborodik Kossuth egyénisége és álláspontja, hogy jónak véljük e helyen e nagyhatásu beszéd egyes kiválóbb részleteit teljtartalmulag regisztrálni. A munka és izgalom által elcsigázott Kossuth a mondott napon, miután az elnök az ülést megnyitotta, csaknem vánszorogva lépett a szószékre és síri csendben feszült figyelem között, halkan, az ő behizelgő, dallamos hangjával ekképen kezdett szólani:
„Uraim! (Felkiáltások: üljön le!) Engedelmet kérek, ha majd ki fogok fáradni. Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, uraim: „mentsék meg a hazát”, e percnek irtózatos nagyszerüsége szorítva hat keblemre.
„Úgy érzem magamat, mintha Istden kezembe adta volna a tárogatót, mely fölkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek, vagy gyöngék, örök halálba sülyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre ébredjenek. Úgy áll e percben a nemzet sorsa, Uraim! Önök kezében; és Isten kezökbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezökbe adta a nemzet halálát is. De éppen, mert e perc ily nagyszerü, feltettem magamban, nem folyamodni és ékesszólás fegyveréhez.
„Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen meggyőződve nem lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsülésének, a haza önállásának, a haza szabadságának olyan érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: mindnyájunkkal közös. (Éljen!) És ahol ezen érzés közös, ott nem kell buzdítani, ott a hideg észnek kell az eszközök között választani csak.”
A horvát viszonyokról szónok többek között következőleg emlékszik meg:
„Kötelesnek érzem magamat egy futó pillantást vetni Horvátországnak Magyarország irányábani viszonyaira. Önök előtt tudva van, uraim! hogy a nemzet még azon időben is, mikor különösen kegyelt kiváltságosoknak osztotta a maga jogait, Horvátországot minden jogokban részesítette. Nem volt e nemzetnek Árpád korától egy joga sem, melyet, mióta Horvátország velünk kapcsolatban van, vele a nemzet meg nem osztott volna testvériesen és nemcsak, de midőn megosztott vele minden jogot, azonkivül még adott néki, e nemzetnek magunknak terhére különös birodalomnak egyes része nem részesül a közös jogokban úgy, mint Irland nem mindenben, mivel Anglia bir; – de hogy egy nemzet tömege, a nemzetnek nagyobb része önmagát tagadja ki jogokból és egy bizonyos kevesebbségnek kedvéért, – ezen nagylelküségre példát csak Magyarhon adott a horvátok irányában.
„Amely jogokat kivívtuk magunknak, nekik is kivívtuk. Amely szabadságot a népnek megadott a hatalom, az országgyülés Horvátország népének is megadta; amely kármentesítést az itteni nemességnek rezolvált Magyarország, saját erszényének rovására, mert a parányi Horvátországot nem birja, az ő kármentesítését is elvállalta. És ahol nemzetiségi tekintetben, nem jól felfogva bár és hibásan képzelve, de mégis aggodalom volt, annak megnyugtatására hatott, midőn kimondotta a mult országgyülés, hogy a horvátoknak közletükben, saját hazájukban, saját törvényhatóságaikban, nyelvökkel, saját szabályaik következtébn is élni tökéletes joguk van. Municipiális jogaikat nemcsak nem csorbította, sőt azokat még gyarapította...
„Nem tagadom, hogy Horvátországnak vannak sok részletes sérelmei, melyek még a mai napig sincsenek orvosolva, de azokat nem a miniszterium, nem a nemzet okozta; ezen sérelmek hagyomány gyanánt maradtak reánk a mult kormányától; a nemzet pedig azon sérelmeket magáévá tette minden időben, s mindent elkövetett orvoslásukért, éppen úgy, mint saját sérelmei tárgyában...
„A másik dolog ott lent a szerb lázadás. Mi az okokat illeti: erről, uraim, nincs mit mondanom, mert itt a dialektikára nem nyilik többé tér. Magyarországban különböző népek laknak, de aki Magyarország belsejében külön országot akar alkotni, az oly lázító, oly pártütő, kinek statariummal kell felelni...,
„Rajacsics érsek jónak látta Karlovitzon egy gyülést tartani, s ezt a szerb nemzet gyülésének proklamálni. És itt a szomszéd Szerbiából rablási vágyból betört csoportok segítségével mondották ki, hogy ők nemzet, s hoznak törvényeket s állítanak pátriarchát, állítanak vojvodát. Bonyolódván odalent a viszonyok, kir. biztosok küldettek ki...
„A harmadik, uraim! azon viszonyok közt, melyek fennforognak, az aldunai tartományok állapota. Mint minden nemzettől megkövetelem a magyar irányban azt, hogy dolgaiba ne avatkozzék, úgy a magyar is kétségtelenül azon tartományok beldolgaiba avatkozni nem akar. Erről tehát nem is szándékozom szólni, csak annyit mondok, hogy Pruth szélén egy hatalmas orosz sereg áll, mely fordulhat jobbra, fordulhat balra, lehet irányunkban barátságos, lehet ellenséges de mivel lehet ez, lehet amaz, a nemzetnek készülni kell...
„Végre uraim! meg kell említenem Ausztria irányában viszonyainkat. (Halljuk, halljuk!) Én igazságos akarván lennei, azt mondom, miként én természetesen meg tudom fogni, hogy a Bécs falai közt létező hatalomnak fáj Magyarország felett nem rendelkezhetni többé. De azért, mert valamely fájdalom természetes, nem minden fájdalom jogszerü; és még kevésbbé következik, hogy valamely fájdalom iránti könyörületességből egy nemzet a maga jogát megnyirbáltatni hajlandó legyen. Igenis, uraim! megvannak, kétségtelenül megvannak azon mozgalmak, hogy ha egyebet nem, hát legalább a pénz- és hadügyi tárcát ismét a bécsi miniszterium számára visszaszerezni sikerüljön. Mert hiszen a többi majd elkövetkezik.
„Akinek keze egy nemzet zsebében, s kinek kezében egy nemzet fegyvere: az ezzel a nemzettel rendelkezik; összeköttetésben látszik nekem ezzel lenni a horvát mozgalom is, mert Jellacsics azt nyilatkoztatta, hogy neki nem kell szabadság, hogy neki csak azt kell, miként Magyarország had- és pénzügyi tárcája a bécsi miniszteriumra bízassék. S a legutóbbi percekben, junius utolsó napjaiban lehullott egyszerre a fátyol, s a bécsi miniszterium jónak látta az ausztriai császár nevében megizenni a magyar király miniszteriumának, hogy ha minden áron meg nem alkuszik a horvátokkal, fel fogja mondani ellenünkben a neutralitást. S ezzel az ausztriai császár a magyar királynak hadat izent. Lehetnek önök uraim, a miniszterium iránt ilyen vagy amolyan véleménnyel, hanem azt hiszem, hogy annyi honfiúi szives becsületükre még számíthatunk, hogy ne kelljen hosszan mutogatnunk, miként az ilyen intenciókra úgy feleltünk, mint ahogy a nemzet becsülete megkivánta.
„Hanem épen, midőn ezen nota jött, hogy milyen rettenetes ember az a magyar pénzügyi miniszter, hogy Jellacsicsnak nem akart pénzt adni, mert természetes, hogy amint Horvátország nyilt pártütésre lépett, azonnal a zágrábi hadparancsnokságnak pénzt küldeni megszüntem; s nem érdemeltem volna, hogy szivjam a levegőt, hanem megérdemelném, hogy szemembe köpjön a nemzet, ha ellenségének pénzt adatam volna. (Általános tetszés és helyeslés.) Hanem azt mondották: micsoda szörnyü gondolat ez s a monarchia felforgatásárai törekvés: küldünk tehát mi 100.000 frtot, – s küldtek is.
„Ezen tett, uraim! nagyszerü bosszankodásra, nemzeti haragra ébreszthetné e házat; de ne ébredjenek haragra, uraim! mert azon miniszterium, mely ily politikában kereste állását, nincs többé! Az aula elfujta! S én remélem azt, hogy akár mely tagokból álljon is össze az uj miniszterium, mely utána következik, az érezni fogja, hogy hacsak az ausztriai császár iránt, – ki egyszersmind magyar király is, – a hűség ösvényéről nem akar lelépni, miszerint a pártütök részére álljon ő is császárja ellen – ezen politikát Magyarország irányában nem követheti anélkül, hogy Magyarországot ne provokálja, oda dobni az ausztriai szövetséget s másokat keresni, hívebbeket. Nincs semmi okom, uraim, subsumciót vagy neheztelést érezni az ausztriai nemzet iránt; neki csak erőt és kalauzt kivánok, mindkettőnek még eddig hijával volt; amit mondék, az az ausztriai miniszteriumot érdekelte, s remélem, hogy e szó meg fog hallatni Bécsben is s nem maradand nyom nélkül.
„Tehát az ausztriai viszonyok imitt, amott az orosz hadsereg, mely még most békességes – ott állanak a szerb lázadók s horvátországi pártütés, pánszlávismusi agitátorok, s imitt-amott rakcionális mozgalmacskák is, mikre nézve Pestmegye érdemes alispánja s követe, ha speciálitásokra ereszkedni kellene, hivatalos adatokat előterjeszthetne. Ezek együtt véve képezik azt, minélfogva mondanom kell, hogy e nemzet veszélyben van, vagyis inkább veszélyben lesz, ha e nemzet el nem határozza magát élni. E szerint, uraim, hol és mikép keresik az ország biztosítékát; külszövetségekben talán?
„Nem kicsinylem a szövetség fontosságát, sőt azt vélném, kötelességét mulasztaná el a miniszterium, ha e tekintetben is mindent nem tenne, mit a nemzet biztosítása megkiván. Hivatalba lépésünk első percében a kormány mindjárt az angol hatalommal érintkezésbe bocsátkozott, őt felvilágosítván arról, minek ellenkezőjét szerették volna előterjeszteni; mintha t. i. Magyarország pártütés vagy revolució utján csikarta volna ki a fejedelemtől jogai és szabadságait, – mondom, őt felvilágosítván arról, hogy urunk királyunkkal tökéletesen egy téren állunk; s felvilágosítottuk azon érdekekre nézve, melyek köztünk s közte, ha lefelé tekintünk a Dunán – közösek. S az angol hatalom részéről erre oly választ nyerénk, minőt azon nemzet liberális gondolkozásától s egyszersmind a maga érdekeit józanul felfogni tudó politikájától remélheténk. Azonban arról meg lehetünk győződve, hogy az angol ott is annyira s addig fog bennünket pártolni, mennyiben egyszersmind saját érdeke fogja megkivánni.
Második Franciaország. Én a francia nemzet mint a szabadság személyesítője iránt az ó világban, a legnagyobb rokonszenvvel viseltetem, de önéltemet az ő oltalmazásától föltételezve látni nem akarom. Franciaország a diktaturának küszöbén áll, meglehet, hogy ebből a világ egy más Washingtonját, de az is meglehet, hogy tanúság nekünk Franciaország, mikép minden láz a szabadság érdekében történik, és hogy egy nemzet, midőn a szabadság kivívására törekedik, legkönnyebben jut a szolgaság jármába azáltal, ha túlhág a korlátokon.
„Szomoru esemény oly nemzet körében, mint Franciaország, hogy Párisban polgárok keze által 15.000 polgárnak vére ömlött; ilyentől Isten őrízzen! Egyébiránt akármint alakuljanak is a franciaországi viszonyok, legyen azon férfiból, kit az isteni gondviselés most ezen nagy, dicső nemzetnek élére állított, egy második Washington, ki el tudja magától vetni a koronát, vagy egy második Napoleon, ki a népek szabadságán emelte fel dicsőségének templomát, annyi bizonyos, hogy Franciaország messze van a francia sympátiákra támaszkodhatni. Lengyelország is csak sympathiára támaszkodott; a sympathia megvolt, de Lengyelország nincs többé.
„A harmadik a Német-birodalom. Uraim! kimondom mikép érzem anak természetes igazságát, hogy a magyar nemzet hivatva van a szabad német nemzettel és a német nemzet hivatva van a szabad magyar nemzettel szoros bartságos viszonyban élni és együtt állani őrt a nyugati civlizáció fölött. Ezen szempontból fogtuk fel a dolgot, midőn teendőink elsője közé számítottuk, hogy amint Németország az egyezség felé a frankfurti gyülés összehívása által lépést tett, azon érdemes honfiakat, kik közül egyet (az elnökre mutatva) most a tisztelt ház ezen polcra emelt, Frankfurtba küldtünk, hol ők a magyar nemzet iránt tartozó s e nemzet által is megérdemlett tekintettel fogadtattak ugyan, de minthogy épen a frankfurti gyülés az alakulás vajudásaiban volt, s mintogy még nem jött ki a test a formából, mellyel eredménnyel lehetett volna vinni az érintkezést, s ezt csak a Reichsverweser megválasztása után az általa kinevezett miniszteriummal történhetik meg, egyik küldöttünk visszatért, a másik most is ott van, hogy azon percben, melyben Németországon lesz kivel érintkezni, azonnal hivatalos érintkezésbe bocsátkozzék, szorosabb összefüzése iránt azon barátságnak, melyet köztünk és Némethon közt fönnállani óhajtunk, de úgy, hogy jogaink, önállásunk, nemzeti szabadságunkból senkinek barátságért és senkinek fenyegetése miatt egy hajszálnyit is engedjünk.
„Tehát mert a veszély nagy, vagy is inkább nagy lehet, ha elhárítására nem készülünk, mert minden szövetségi érintkezések mellett is nem fog élni azon nemzet, mint azon ember sem, kit nem a saját életereje tart fenn, hanem csak másoknak gyámolítása.
„Én uraim! ezennel egy nagyszerü határozatra hívom fel önöket, felhivom önöket ezen határozatra: mondják ki önök azt, hogy azon rendkívüli körülményeket, melyeknél fogva e hongyülés rendkívülileg is összehivatott, méltó tekintetbe vevék, a nemzet el van határozva koronájának, szabadságának, önállóságának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, s hogy e tekintetben oly alkut, amely a nemzetnek önállását s szabadságát legkevésbbé is sérthetné, egyáltalában el nem fogad, hanem minden méltányos kivánatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész, miszerint békét eszközölhessen, ha lehet, vagy visszaverhesse a harcot, ha kell!! felhatalmazza a kormányt arra, hogy a szükséghez képest 200.000 fegyverest állíthasson, vagyis a jelen disponibilis haderőt 200.000-re emelhesse és ezen első percben 40.000 embert mindjárt kiállíthasson, és a többit a szerint s úgy, mint a szükség fogja kivánni. – 200.000 embernek kiállítása, fegyverreli ellátása s évi tartása 42 millióba, 40.000 embernek kiállítása pedig 8–10 millióba kerül.
„Én uraim! elő fogom e háznak majd a következő napokban terjeszteni, midőn ez indítványom elfogadtatván, részletesen lesz tárgyalandó, financiális tervemet, most előre kijelentvén, mikép eszem ágában sincs a nemzettől kivánni, hogy 42 milliónyi adót fizessen; hanem úgy gondolom, hogy annyi adót viseljen, amennyit elbir a nemzet......
„Uraim! Én abban a vélekedésben vagyok, hogy azon határozattól, melyet a haza most indítványomra hozand, e nemzetnek jövendője függ nemcsak, hanem nagy részben függ azon módtól is, mely szerint a ház a határozatot hozni fogja. (Ugy van! Igaz.) És ez az egyik ok, uraim! miért nem akartam én e kérdést a válaszfelirat vitatkozásaiba idomítva látni. Azt hiszem, hogy midőn egy nemzet minden oldalról fenyegettetik, de ez sejti, érzi a bizalmat, hogy meg tudja, meg akarja, meg fogja magát menteni: akkor a haza megmentésének kérdését soha semmi kérdéstől nem kell felfüggeszteni.
„Ha ma mi vagyunk a nemzet miniszterei, holnap mások lehetnek, ez mindegy, a nemzet ezzel a miniszteriummal, vagy másokkal kell, hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a miniszterium, akár a másik megmenthesse: a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért minden balmagyarázat kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, hogy mindőn azt mondom: adja meg a képviselőház a 200.000 katonát, s erre szükséges pénzerőnek előteremtését,....”
E szavak után csend állott be, Kossuth annyira kimerültnek érzé magát, hogy beszédjét nem folytathatta s pihenni kényszerült, mielőtt gondolatát befejezte volna. Ezen ünnepélyes csendben az ellenzék vezére, Nyári Pál a szónoklat varázsereje s az annak hatása alatt lángralobbant honszeretet által elragadtatva, felugorva helyéről s jobbját az ég felé, mintegy esküre emelve, kiáltja: „Megadjuk!” E szó villanyként járja át a ház összes tagjait pártkülönbség nélkül s a lelkesedéstől elragadt képviselők lángragyúlt arccal ismétlik Nyári szavait: „Megadjuk, megadjuk!”
Erre Kossuth könyben uszó szemekkel s mellén keresztbe vetettt karokkal, a ház előtt mélyen meghajolva, következőleg fejezi be beszédét:
„Uraim! mondani akartam még, ne vegyék a kérést a miniszterium részéről olyannak, mintha maga iránt bizodalmat akarna szavaztatni. Nem! a hazának megmentését akarta megszavaztatni.
„Kérni akartam még önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában sajgó kebel, mely orvoslásra, – ha van kivánság, mely kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé a sajgó kebel s várjon még egy kissé a kivánság; ne függesszük fel ezektől azt, hogy a hazát megmentsük.
„Ezt akartam még kérni uraim! De önök fölállottak, mint egyetlen férfiu, és én – leborulok e nemzet nagysága előtt! És azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem dönthetik meg.
Az elhangzott beszéd, mely sok, eddigelé csak lappangó hirként ismeretes dolgot rikító szinekkel festve tárt fel a nagyközönség szeme előtt, országszerte nagy, hova-tovább majdnem a forrongásig fokozódó hatást keltett s annak élesebb hangu részei csak még jobban fokozták a kormányunk és a bécsi körök között fennálló mérges ellentéteket.
Bár kétségen kivül álló tény gyanánt kell elismernünk, miszerint Kossuth, mint minden munkálkodásánál, úgy e beszédjénél is lángoló, önzetlen honszerelme által vezéreltette magát, mindazonáltal, ha valóban részrehajlatlanok akarunk lenni, alig zárkózhatunk el azon benyomás elől, miszerint Kossuth ez alkalommal különösen az Ausztriával fennálló viszonyok ecsetelésénél messze átlépte az államférfiui mérsékletesség és a politikai eszélyesség azon korlátait, melyeket a miniszteri állás már bizalmi jellegénél fogva is eléje szabott. Különbn még nagyobb mértékben rászolgált Kossuth e kijelentésünkre a válaszfelirat feletti vita alkalmával az olasz kérdésben tett s a dinasztia érdekeivel össze nem egyeztethető kijelentéseivel, melyekre annak idején még visszatérünk. Egyelőre azonban konstatálnunk kell, hogy Kossuth fenti beszédével, mely delejes áramként futott végig minden magyar ember szivén, a közvéleményt, a politikának ezen, kivált mozgalmas időkben leghathatósabb faktorát, úgyszólván magához bilincselte, rabjává tette, magát pedig egy csapással a nemzet ellenállhatatlan szószólójává küzdötte fel, úgy, hogy ezentúl minden ügyben, gyakran még minisztertársai többségének véleményével szemben is, az ő szava és akarata döntött.
Katonai tekintetben a beszéd eredménye, oly nagszámú nemzeti erőnek spontán megajánlása, mindenesetre örvendetes esemény gyanánt volt üdvözölhető, bár előre lehetett látni, hogy 200.000 főnyi seregnek hadkész állapotba való felállítása minden meglevő keret nélkül máról-holnapra, a lehetetlenségek közé tartozik s így az egyhangu megajánlás egyelőre inkább erkölcsi tényező gyanánt nyomott valamit a latba. Világosan mutatja ezt többek között az a körülmény is, hogy egyelőre mindössze 4 új honvéd zászlóaljnak felállítása vétetett tervbe, melyek közül a 11. és 12. számúak Erdélyben, a 13. és 14. számuak pedig Magyarországon voltak alkalmazandók.
A nemzeti haderő megajánlása után a képviselőház julius 20-án a trónbeszédre adandó válaszfelirat tárgyalásához fogott, melynek leglényegesebb pontját az olasz hadiszintér számára kért 40.000 ujonc megajánlása képezte; e kérdés fölött még a miniszterium kebelében is meghasonlás keletkezett, amennyiben Kossuth és némileg Szemere ellene, a minisztertanács többi tagja pedig a megajánlás mellett foglaltak állást, mig végre a megegyezés kompromissum alakjában, de mégis inkább a többség által pártolt Kossuth inye szerint jött létre. Utóbbi a vita alatt többször szólalt föl s álláspontját a következő kijelentéssel körvonalozta:
„Részünkről tényleges segítésnek csak akkor lehet helye, ha a magyar nemzet önállását, jogait, épségét s békéjét biztosítani a bécsi kormány valóben segítette s mind e feltétel ténylegesen teljesedett, de még ekkor sem fogjuk egyszerüen azt mondani: tessék seregeinkkel rendelkezni; hanem megkérdjük az osztrák miniszteriumtól: mit ad az olaszoknak? Itt mindenekelőtt kikötjük, hogy az olasz nemzetnek a legszabadabb institutiók biztosíttasanak, mik a monarchiai kormányzat alatt lehetségesek. Azt nem akarjuk mondani, hogy az ausztriai kormány alatt az olasz tartományokból semmi se maradjon; hanem azt fogjuk mondani: hogy Ausztria biztosítson magának oly strategikus vonalat – legyen azaz Etsch folyó, vagy bármi egyéb határvonal – mit a körülmények szerint kivánatosnak fog tartani. S az ezen vonalon kivül eső rész ne csak szabad alkotmányos institutiókkal láttassék el, hanem egyszersmind annak Ausztriától való elszakadásába is beleegyezünk stb. stb.”
Természetes, hogy ilynemü, nyilt képviselőházi ülésen tett kijelentések még jobban kiélesítették a bécsi és magyar kormány közötti ellentéteket és a mellett a dinasztia tagjaiban is csak öregbítették a gyanut és kételyt.
A felirati vita befejezése után a képviselőház augusztus közepe táján a hadügyminiszter által beterjesztett, a hadsereg kiállítására vonatkozó törvényjavaslat tárgyalásába fogott, mely főbb pontjaiban következőleg hangzott:
1. A miniszterium elhatalmaztatik a rendes katonaság számát (ahova a honvédek is tartoznak) a határőrvidéki ezredeken felül 200.000 harcosra emelni.
2. A miniszterium elrendeli, hogy e törvény szentesítése után a legrövidebb idő alatt 40.000 főnyi gyalogság és 4300 lovas állíttassék, továbbá 40.000 gyalogosra és 4300 lovasra az ujoncozás úgy készítessék elő, hogy szükség esetén azonnal kiállíttathassanak.
3. Az e törvény által megszabott védkötelezettségnek Magyarország kapcsolt részeinek minden polgára alá van vetve élete 19. évétől, állás és valláskülönbség nélkül. Kivétetnek azonban alóla: a) a papság; b) az anélkül is katonaszolgálatra köteles határőrök; c) a családfők és a család fentartásáról gondoskodó egyetlen fiak vagy vők; d) a testi fogyatkozás miatt alkalmatlanok.
4. A jelen törvény értelménél fogva állított katonák 6 évi szolgálatra kötelesek.
5. Kiváltás vagy helyettesítés semmi szin alatt sem engedtetik meg.
6. Az eddig divatozott szabad toborozás ezennel beszüntettetik.
A megindult vita folyamán a ház a főbb pontok tekintetében két táborra szakadt. A hadügyminiszter pártja a rögtönzés veszélyétől tartván, az új sereget is a régi, vagyis osztrák hadrendszer és szervezet szerint óhajtotta felállítani és szervezni s csak ha a béke helyreáll, szándékoznak, magyarrá alakításához hozzáfogni s ebből kifolyólag még a német vezényletet is fentartandónak vélte. A másik párt ellenben határozottan követelte, hogy a hadsereg azonnal teljesen magyar szellemben szerveztessék. De nemcsak a képviselőház, hanem a kormány tagjai is a fenti értelemben két pártra szakadtak, a magyaros irányt Kossuth és Szemere képviselte, mig a többiek Mészárossal voltak egy nézeten. A több napi tárgyalásnak ismét kompromisszum lett a vége, mely oda konkludált, hogy az országban levő magyar ezredek harmadik zászlóaljai a régi rendszer szerint egészíttessenek ki, ami mintegy 12.000 ujoncnak felelt meg, a többi hadkötelesekből pedig a már amúgy is magyar alapon szervezett honvéd zászlóaljak száma szaporíttassék. Ezenkivül még egy másik elvi kérdés is módosítást nyert, amennyiben a szolgálati idő hat évről négyre szállítatott le, egy másik határozat pedig a botbüntetés eltörlését mondotta ki.
Hogy a nemzet lelkesedése által támogatott kormánynak ez intézkedései miképpen testesültek meg a valóságban élő s a nemzet szabadságáért lelkesen harcoló vitéz hadseregekké, azt az események kapcsán leend alkalmunk bővebben leírni.
| « A tótok mozgalma. | KEZDŐLAP | II. A téli hadjárat • Jellacsics bán betörésétől az osztrák támadó hadjárat megindításáig (1848. évi szeptember elejétől december közepéig). » |