Erre nézve a Pilch szerkesztette, A Magyar Katona című mű II, 210–220. oldaláról a következőket vesszük át: „A rajnamenti fősereg (Schwarzenberg-csoport) magyar csapatai közül a 2. és a 31.gyalogezred egy-egy zászlóalja, valamint a 3. és 4. huszárezred Belfort körülzárolásánál, a 33. gyalogezred és a 19. és 33. ezredbeli osztályokból szervezett gránátos zászlóalj Schletttstadt vára előtt, a 6. és 8. huszárezred, tovább az 1. huszárezred egy része a Strassbourgot körülzáró seregben, az 1. székely határőrezred egyik zászlóalja és az 1. huszárezred másik része Hüningen blokádjánál, míg a 31. gyalogezred, továbbá a 31 és 51. ezredbeli osztályokból alakult gránátos zászlóalj a tartalékhadtestben volt. A 61., 62. ezredbeli és a 34. 37. és 60. ezredbeli osztályokból összevont két gránátos zászlóalj, továbbá a 2., 10., és 11. és 12. huszárezredek szintén a rajnamenti hadsereghez tartoztak. A döntő nagy hadműveletekben az osztrák haderő nem vett részt, mert amíg seregtestei felvonultak, Németalföldön megtörtént a waterlooi csata, amely nemcsak a háborúnak vetett véget, hanem I. Napoleon szereplésének is. A császár-királyi erők mégis átkeltek a Rajnán, de már kevés dolguk akadt, mert csak kisebb francia csoportokat kellett lefegyverezniök, ezt pedig kisebb portyázó különítmények hajtották végre. Így Belfort előtt különösen a 31. gyalogezred néhány százada Strassburgnál pedig a 6. huszárezred egyik osztálya tűnt ki. A Rajna balpartján lefolyt ütközetek során Hausbergennél, az 1. huszárezred egyik osztálya és a 8. huszárezred szintén kitűnt . . .

„Az Olaszországban lévő császári-királyi seregtestek két nagy csoportban állottak a Po sikságán. Az egyik, Frimont tábornok alatt, Milánónál és Torinónál helyezkedett el; a másik Bianchi tábornok alatt, Verona körül csoportosult. Bianchi csapatait Murat ellen küldték, Frimont-t azonban a francia és a svájci Alpeseken át Dél-Franciaországba vonták . . . Az Olaszországból Dél-Franciaországba jutott magyar csapatok a következők voltak: a 19., 32., 34., 37., 39., 48. és 60. gyalogezred, a 48. és 52., a 61. és 62. ezred gránátosai, valamint az 5., 9. és 10. huszárezred . . . A csapatok nagyobbik része a Simplon-, a Kis-, és Nagy-Szent Bernát-hágón át jutott Dél-Franciaországba roppant fáradalmak, erőfeszítések és harcok árán.

A legérdekesebb körülmény az, hogy a budapesti volt cs. és kir. 32. gyalogezred ezer évre terjedő hadtörténelmünkben az az egyedüli magyar csapat, amely megmászta a Nagy Szt. Bernát-hágót is. Megérdelmi tehát, hogy az 1815. július 4.-én l'Ecluse nevű francia erősségnél véghezvitt igen szép fegyvertényét is megismerhessük. L'Ecluse-nél a franciáknak olyan út- és völgyzáró erődjük volt, amely a Genfből Lyonba vezető utat és környékét védelmezte. Az erőd fölé az ellenség farkasvermekkel körülvett zártsáncot telepített, ahonnan tüzérségünk tehetetlen volt az erőddel szemben, a gyalogság előnyomulását pedig az úton hatalmas fatörzsekből alakított 150 lépés hosszú torlasz gátolta. A bevehetetlennek látszó állás elfoglalását a 32. ezredre bízták. Amíg a 3. zászlóalj ugyancsak verejtékes munka árán a fatorlaszt eltávolította, addig az 1. és a 2. zászlóalj, különböző feladatokra hivatott csoportokban, a nagyon nehezen megmászható sziklás hegyoldalon roppant fáradság árán, ellenséges gyalogsági és kartácstüzben közelébe férkőzött a zárt sáncnak, amelyet az 5., 6., 9. és 10. század a hadseregparancsnok, Frimont báró lovassági tábornok szeme láttára megrohant. A hadseregparancsnokság harcjelentése szerint a 32. ezred tökéletesen megoldotta ezt az „igen nehéz katonai feladatot” és nemcsak a vezénylő tábornok csodálatát váltotta ki, hanem még az ellenséget is. A terep minősége miatt a legénység kénytelen volt néhol egymagában harcolni s e közben gyakran vakmerő elszántsággal vitézkedett. Különösen kitünt Tóth Ádám 8. századbeli gyalogos, aki a hegy lábától egy órán át kimondhatatlan fáradalmak árán kúszott fel a sziklákon, minden térfokon, ormon és sziklatetőn hatásosan lőtte az ellenséget, bajtársait a maga követésére buzdította és amikor elérte a sáncot, legelsőnek rohant előre és mászta meg a mellvédet. Valóban hősi tettének méltó jutalma az arany vitézségi érem volt! Ezután az ezred október 6-ig különböző hadicélok érdekében, de harc nélkül majdnem 800 kilométernyi utat tett meg, l'Eclusetől Lyon közelébe jutott, aztán északnak fordulva, Salinsig ment, amelynek francia őrsergét elvonulásra kényszerítette, majd Lyonba tért vissza. Innen két zászlóalját Grenobleba különítették ki. Augusztus végén azonban már mind a három zászlóalj Lyonban egyesült, ahonnan szeptember 22.-én Chalsons sur Saoneon át Dijonba vonult. – Az áthozott ezredek közül a 37. és a 60. Les Roussesnál, a 39. pedig Conflansnál Moutiers közelében tűnt ki…[1] – Amikor Bianchi csapatai megindultak, Carpinál és más helyeken is összetűztek Murat csapataival és visszaszorították őket… E császári haderőben a következő magyar cspatok jutottak tűzbe: a 19., 32., 34., 48., 51., 61., és 62. gyalog-, valamint az 5. és 7. huszárezredek… A 19. ezred elsőbben is a Renonál és a Panarónál harcolt; az utóbbi helyen körülfogott 2. zászlóalja kivágta magát; később két százada Capri bevételénél, a 2. és 3. zászlóalj pedig Ancona ostrománál szerepelt. Ezután ezek a zászlóaljak Dél-Franciaországba mentek, az 1. zászlóalj azonban még Nápolyba is eljutott. a 34. ezred Occhiobello, Ferrara, a Ronco folyó, Cattolica és Sinigaglia mellett tűzött össze Murat csapataival. Ezután Dél-Franciaországba, Toulonba és Avignonba került. a 48. ezred részei Carpinál, Tolentinonál igen kitűntek, majd követték a többi ezredet Dél-Franciaországba. Az 51. gyalogezred a Panaronál, Mirandolánál és Carpinál harcolt. a 61. ezred 1. zászlóalja a occhiobelloi hídfőben állt eleinte, ahonnan kitört, majd a Ronco mellett Bertinorónál került tűzbe; végül Ancona ostromában vett részt. a 62. ezrednek két zászlóalja a tolentinoi csatában és a cepranoi ütközetben mérte össze fegyvereit az olaszokkal; kisebb egységei Firenze, Canetro, Aquilla, Popoli, S. Germano, Mignano alatt küzdöttek, végül pedig a Gaetát ostromló csapatokhoz csatlakoztak.

„A huszárezredek közül az 5. huszárezred a tolentinoi csatában tüneményesen viselkedett, amennyiben Batthyány János gróf alezredes által vezetett 6 szakasza egy egész olasz lovasezredet megsemmisített. A 7. huszárezred legelőször a Ronco folyónál verekedett, majd két százada Pesaro rajtaütésében vett részt, 3 osztálya a Nápolyt megszálló csapatokba tartozott, egyik osztályát pedig az Anconát ostromló cspatokhoz osztották be.

„Nevezetes szerepet játszott Nugent tábornok oszlopánál Radisits Mihály törzskari kapitány. Poggionál és Canajónál Murat csapatai megtámadták előörseinket. A csetepatéra, szemrevételezésre kiküldött Radisits nem sokat tétovázott, amikor az ellenségre bukkant, hanem a kiséretére rendelt 11 huszárral és 14 toscanai dragonyossal vakmerően rárontott a nagyobberejű ellenségre, körülfogta, majd szétszórta, elfogta ezredesüket és 52 nápolyi gárdistát. Radisits nemcsak ez alkalommal, hanem máskor is kitűnt, amikor a vezetésére bízott, nem nagy erejű gyalogsággal és néhány kemény huszárral mindenkor bátran rajtahajtott az ellenségen, megverte és soraiból igen sokat elfogott. A Lipót-renddel tüntették ki…

„Az olaszországi mozgalmak leverése 1821-ben. A napoleoni háborúk utójátékai voltak az 1821. évi nápolyi és piemonti felkelések. - Amikor az 1820. évi spanyolországi forradalom sikereket ért el, a visszaállított nápolyi királyság területén életben maradt napoleoni tisztek összeesküvést szőttek és az egész hadsereg fellázadt a király ellen, elfoglalta a királyság fővárosát és a spanyol alkotmány elfogadását is kierőszakolta. Európa országai, hogy az alig lezajlott francia háborúk után a népek biztonságát megőrizzék, 1821. januárjában a laibachi kongresszuson az osztrák–magyar monarchiát bízták meg, hogy Nápolyban rendet teremtsen. A monarchia Frimont János lovassági tábornok vezetése alatt 50.000 emberből álló haderőt mozgósított, amelyben magyar csapatok is voltak, még pedig a 2., 33., 34., 48., 51., 52. és 61. gyalogezredek, a 9. huszárezred és az 5. huszárezred egyik osztálya. – A császári-királyi sereg februárban indult meg és két oszlopban nyomult elő. Március 7.-én volt az első nagyobb harc Rieti mellett. A felkelők megtámadták a Rieti mellett állást foglalt hadosztályt, amelynek csapatai közé az 52. és 61. gyalogezred és az 5. huszárezredbeli osztály is tartozott. A huszárosztály rajokban számos rohamot intézett, amelyekben Márfy Zsigmond százados, Sándor Károly és Szabó Márton főhadnagyok, Miklósy Antal hadnagy, Borhy György őrmester, továbbá Horváth István, György Péter és Balaski János huszárok harcoltak vitézül. A császári-királyi csapatok március 24.-én bevonultak Nápolyba és a királyság egész területén hamarosan rendet teremtettek.

„A nápolyi felkelésnek mintegy folytatása volt a piemonti mozgalom, amelyben azonban a piemonti hadseregnek körülbelül csak a fele vett részt. A többi csapatok, mintegy 4000 ember, a rendcsinálás végett országukba nyomult császári-királyi haderővel karöltve működtek a nyugalom helyreállításán. – A császári–királyi hadsereg 16.000 emberből álló kisebb hadtestet küldött Piemontba, amely április 8.-án lépte át a Ticinót. Ebben a hadtestben szintén voltak magyar csapatok, úgymint a 32., 39. és 62. gyalogezred, 2 gránátos zászlóalj, továbbá az 5. és 12. huszárezred, valamint a 3. huszárezred egyik osztálya. – A felkelők ellenállása itt sem volt szívós. Kisebb ütközet folyt április 8.-án Novara mellett, melyben a 62. gyalogezred, az egyik gránátos zászlóalj, az 5. huszárezred és a 12. huszárezrednek egyik kisebb osztaga vett részt. Az ellenség rövid ellenállás után megfutott. A huszárok üldözés közben sok felkelőt levágtak vagy elfogtak. Az 5. huszárezred egyik osztálya 500 lovasból álló ellenséges csoportot megtámadott, mintegy a felét levágta, a másik felét pedig elfogta. A foglyok közt volt a felkelés egyik főmozgatója is. Az 5. huszárezred kisebb osztagai ezenkívül még Monreale mellett, Marano környékén és Borgo Vercellinél is vívtak rövid ütközeteket.”

[1] Az itt vívott felette kemény harcról Möller id. m. 75. oldalán ezeket olvassuk: „Duka Nr. 39 erlitt hier eine Einbusse von 5 Offizieren, 224 Mann an Toten, 6 Offizieren, 376 Mann an Blessierten, 3 Offizieren, 109 Mann an Gefangenen, 19 Vermisste: Summe: 14 Offiziere, 728 Mann, d. i. ca 39 Prozent. Frimont hatte allen Grund, den 39-ern seinen Dank auszusprechen. In einen Berichte an Schwarzenberg nennt der Kommandierende den Tag von Conflans eine der schönsten Waffentaten im Gebirgskriege. Bubna meinte, der Verlust „übersteige jede Erwartung, die man sich von dem Gefechte einiger Stunden und dem Umstande, dass der Feind kein Geschütz (?) hatte, machen könne.”