Napoleon, a nagy szervező, visszatérése után hamarosan oly tekintélyes számú sereget állított talpra, hogy azzal bátran sikerre való kilátással vehette fel a küzdelmet ellenfeleivel. Ezeknek túlereje természetesen arra késztette a császárt, hogy a többi ellenséges seregcsoportok lekötve tartása mellett, csak egy helyen törekedjék a mielőbbi döntés kierőszakolására s utóbbi célra kétségkívül igen helyes érzékkel a németalföldi csoportot szemelte ki, ahol a legtevékenyebb és legveszélyesebb ellenfél, az öregsége dacára fiatalos hévvel működő Blücher diktálta, vagy legalább is szuggerálta még az angoloknak is, hogy mi a teendő és hogyan kell azt végrehajtani.

A kölcsönös erőviszonyoknál fogva – 120.000 francia 220.000 szövetségessel szemben – a dolog nem volt valami nagyon egyszerű s ezt a nagy erőbeli különbséget Napoleon gyors és megelepő hadműveletek és ereje zömének Blücher ellen való alkalmazása révén akarta némileg kiegyenlíteni, ami neki, a hadművészet nagy mesterének valóban sikerült is, de azért célját, hogy Blüchert és utána mindjárt Wellingtont is tönkreverje, még sem tudta elérni, egyrészt mert régi hagyományos szerencséje most már nem állott mellett sziklaszilárdan s másrészt mivel alvezérei nem állottak a helyzet magaslatán. Főleg ez volt a waterlooi csatavesztés oka, amelyet aztán Blücher könyörtelen üldözésével döntő, és a franciákra és császárjukra nézve egyenesen katasztrófális kimenetelűvé tett.

A Napoleon vezette fősereg döntő veresége folytán a többi francia seregcsoportok ellenállása és tevékenysége máról-holnapra kártyavár módjára omlott össze s így az ország és Napoleon sorsa hihetetlenül gyorsan végkép meg volt pecsételve.

Rónai Horváth[1] az 1815. évi eseményekhez a következő megjegyzéseket fűzi: „A németalföldi hadjárat, rövid tartama dacára, egyike a katonailag legérdekesebbeknek. A hadműveleti terv, melyet Napoleon megalkot, remek, épúgy a végrehajtás is, egész a Ligny melletti csatáig. A porosz hadsereg elkülöníttetik s megveretik anélkül, hogy az angol hadsereg támogathatná; a működés gyors volt és biztos. De már a Ligny melletti csatában kárát vallja Napoleon annak, hogy Ney a helyzet magaslatára emelkedni nem tud, s ahelyett, hogy a döntő csata sikerét előmozdítaná, a maga külön dicsőségét követi. De mint Dennewitz-nél történt, az ide-oda vont hadtest mindenütt elkésik, s ennek nagy hátránya először az, hogy Blücher megveretése nem tökéletes, másodszor, hogy nem a Maas mögé vettetik vissza, hanem ellenkezőleg, szövetségeséhez még közelebb jut. A második csatában Grouchy hasonló szerepet játszik, még végzetesebb eredménnyel. – Blücher magatartása a Ligny melletti csata után, a waterlooi előtt és alatt, végre pedig az üldözésben, melyet „ember és ló utolsó lehelletéig” folytat, s mely által Napoleon gyülekezését meggátolja, nemcsak szép, de mintaszerű.”

A háború eredményének összefoglalásaként Rónai Horváth a következőket írja: „Wellington és Blücher waterlooi győzelme világtörténelmi jelentőségű, mert Napoleon szereplésének mindenkorra véget vetett. Európa nyugodtan alhatott ezután. A Szt. Ilona szigetére száműzött nagy ember, ki másfél évtizedig a világuralom legmagasabb lépcsőjén állott, a legitim uralkodók álmait többé meg nem zavarta. A franciák, hadvezéri képességekben kortársai fölött tüneményesen kimagasló mindenható császárja, mint Anglia rabja fejezte be életét. De ha szerencséje aláhanyatlott is, katonai dicsősége csorbát nem szenvedett s végzetes sorsa dacára kora legnagyobb hadvezére maradt.

„A francia háborúkban, melyekben Ausztria többször állott a megsemmisülés előtt, Magyarország koronás királyát mindenkor egész erejével, vére és vagyona feláldozásával hűségesen támogatta s ezen hűségében még a legnehezebb viszonyok közt, a legcsábítóbb igéretek dacára, soha egy pillanatig meg nem ingott. A magyar katonák, magyar vezérek, ott voltak az összes hadjáratokban, ott véreztek, ott haltak meg ha kellett az összes csatatereken, hogy a király iránti hűségükről örök bizonyságot tegyenek.[2]

„Szeptember 16.-án megkötötte Ausztria, Oroszország és Poroszország uralkodója az úgynevezett Szent Szövetséget, melyhez lassankint Európa összes uralkodói csatlakoztak s mely egy időn át Európa össze népeinek sorsát intézte s fölöttük önkény és tetszés szerint intézkedett. A népek százezrei, kik életüket fölszabadításukért föláldozták, nem népszabadságot vívtak ki, mint azt megálmodták, hanem szolgaságot, mely súlyosabb volt annál, melyet Napoleon reájok kényszerített.”

[1] Az újabbkori hadviselés történelme, 324.

[2] Magyar Hadi Krónika, II, 480.