Március 24.-én a haditanácsra összegyűlt szövetségesek Sándor cár ajánlatára, azt határozták, hogy Napoleonnal szemben, illetve annak követésére Winzigerode alatt csupán egy hadtestet hagynak vissza és az immár egyesült fő- és sziléziai sereggel a Marne és a Szajna között a legrövidebb úton Meaux-n át Párisra menetelnek.

Napoleon ugyane napon, vagyis március 24.-én Doulevent-ba megérkezve, abban reménykedett, hogy másnap Brienne-n át Troyes felé előretörve, ott Schwarzenberg seregének tetemes részeire bukkan, ámde legnagyobb meglepetésére hamarosan megtudja, hogy sem előtte, sem Troyesnál számottevő ellenséges erők nincsenek és hogy csak egy erősebb hadtest követte őt St. Dizier felé. Erre másnap visszafordul és 27.-én a St. Diziernél álló Winzigerode-hadtestet tönkreverve, megtudja, hogy a két ellenséges fővezér őt faképnél hagyva, seregeikkel gyors menetben Páris felé tartanak. – Itt meg kell jgyeznünk, hogy amikor Mortier és Marmont március 24.-én megtudták, hogy ők Vitry és Chalons között a két ellenséges sereg közé ékelődtek be, nyomban még aznap megkezdték a visszavonulást Páris felé. Március 25.-én a két tábornagy Fère Champenoise-nál ige kedvezőtlen utóvédharcba keveredett, de azért mégis sikerült nekik a fővárost március 29.-én, bár teljesen kimerült csapatokkal, még az ellenség előtt elérni, ahol a következő napon a császárt Párisban helyettesítő Józsefnek, a császár fivérének utasítására a várostól északra a Montmartre magaslaton és Páris keleti szegélyén ellenállásra rendezkedtek be.

A szövetségesek a Meauxnál a Marne folyón való átkelésben feltartóztatva, csak 30.-án támadták meg, még pedig nem egységes terv szerint és egyöntetűen, hanem a csapatok beérkezéséhez mérten a délig elég szívós ellenállást kifejtő tábornagyokat, de a nagy erőkülönbletnél fogva – 40.000 mintegy 100.000 ellenében – a küzdelem sorsa nem lehetett kétséges s így József király felhatalmazta Marmont és Mortier tábornagyokat az alkudozások megkezdésére, minek folytán azok a megadási egyezményt d. u. 4 órakor aláírták, melyet az éj folyamán a szövetséges uralkodók is helybenhagytak.

Napoleon március 27.-én tudatára ébredvén annak, hogy a Schwarzenberg háta ellen tervezett támadásnak nem volt meg a kellő hatása, kedvező fordulat előidézése céljából új eszmékkel foglalkozott, így többek között azzal, hogy Párist sorsára átengedve, kéznél lévő seregével a Vogesekbe és a Rajna mellé vonul, hogy ezáltal a szövetségesek összeköttetési vonalait hatalmába ejtve, azok további működését lehetetlenné tegye. Ezt a tervet az általa ezúttal kivételesen haditanácsra összegyüjtött tábornagyaival is közli, de ezek ellene foglalnak állást.[1] Ennek folytán seregével gyors menetekben Troyes-on és Sens-on át Fontainebleau-ba, majd onnan saját személyére tovább siet Páris felé, hogy ott a parancsnokságot átvegye. Azonban 30.-án este 10 órakor a Páristól 15 km-nyire délre fekvő Cour de France nevű korcsmánál már Mortier visszatérő és az egyezmény szerint a Loire mögé vonuló csapataival találkozott, akiktől minden megtudott, ami Párisban történt s így visszatért Fontainebleauba, ahol 6 nap alatt 180 km-t megtett csapatai lassan gyülekeztek. Bár ezek száma alig volt több 35.000 embernél, Napoleon még mindíg Páris visszavételének tervével foglalkozott, azonban tábornagyai ezt kilátástalannak jelentvén ki, s miután közben Marmont elpártolását is megtudta, végre a császár is belenyugodott a változhatatlanba.

Március 31.-én a szövetségesek bevonultak Párisba s ezzel végre 22 évi óriási küzdelem után elérték céljukat, amelyre az 1792. év óta állandóan törekedtek.

Április 2.-án a hálátlan francia szenátus a nagy császárt trónvesztettnek nyilvánította s lassanként tábornagyai is ellene foglaltak állást, mire Napoleon április 4.-én fia javára, 11.-én pedig végleg lemondott a francia trónról, amelyre a Bourbonok tértek vissza,[2] míg Napoleonnak az Elba szigetére kellett vonulnia, melyet neki független fejedelemség gyanánt engedtek át.

[1] Hoen id. m. 174: „Es entstand nun die Frage, was angesichts der neuen Wendung zu tun sei? Ganz gegen seine sonstige Gepflogenheit hielt der Kaiser mit seinen Marschällen Kriegsrat, dem er die Abschict darlegte. Paris seinem Schicksale zu überlassen, sich in die Vogesen zu werfen und im Vereine mit der treugesinnten Bevölkerungj den Verbündeten die Verbindung mit ihrer Heimat abzuschneiden. Napoleon selbst hat es nachmals lebhaft bedauert, diesen Plan nicht ausgeführt und den Vorstellungen seiner Paladine Gehör geschenkt zu haben, die Paris keinesfalls im Stiche lassen wollten.”

[2] Hoen id. m. 177: „Am 2. April hatte der französische Senat den Kaiser des Thrones entsetzt, das Erbrecht seiner Familie aufgehoben und die Armee ihres Treueides entbunden. Dieser Schritt erlangte insoferne hohe Bedeutung, als er den kriegsmüden und an einer glücklichen Wendung längst verzweifelnden Marschällen einen Vorwand zum Abfalle von dem Manne bot, der zu viel Reichtum und Ehren auf sie gehäuft, als dass sie sich nicht sehnen sollten, all das in Ruhe zu geniessen. Napoleon nahm diese Stimmung wahr und wollte die Krone wenigstens seinem Sohnte retten. Er unterzeichnete am 4. April die Abdankungsurkunde zu dessen Gunsten und gab damit selbst seine Sache für verloren.”