Az 1813. évi balszerencse után Napoleon már csak seregének alig 70.000 főre menő roncsait vezethette vissza Franciaországba, melyeket itt 1813. év késő őszén és az 1814. év elején kiegészíteni és újból hadműködésre képessé tenni igyekezett. És fáradozását, legalább színleg, siker is koronázta, amennyiben kívánságára a törvényhozás 1813 október 8.-án 200.000, majd november 12.-én újabb 300.000 újonc kiállítását szavazta meg. De az ekként bőségesen megszavazott csapatok felszerelése és kiképzése a szükséges oktató személyzet, ruházat, fegyverzet és egyéb kellékek hijján óriási nehézségekbe ütközött. Emellett a már zászlók alatt álló csapatok között ragályok pusztítottak s így azok létszáma szemmel láthatóan fogyott. Ez okból Napoleon a háború folytatását legalább is 1814 tavaszáig elodázni szándékozott, remélve, hogy addig mégis jobban előkészülhet s e végből ellenfeleivel alkudozásokba bocsátkozott. Ferenc császár, Napoleon apósa, Metternich ajánlatára hajlandó is lett volna a békére,[1] ha Napoleon a Rajnával, mint francia határral megelégszik, de ez erre nem tudta magát elhatározni s mivel Frigyes Vilmos porosz király, de legfőkép Sándor orosz cár Páris bevétele és Napoleon végleges leveretése előtt békekötésről hallani sem akart, a háború folytatása kikerülhetetlenné vált.

1813 őszén a szövetségesek nem követték Napoleont a Rajnán át. Óriási túlerejük dacára ezt a lépést túlságosan kockázatosnak tartották; Napoleon még legyőzött állapotában is iszonyatos módon imponált nekik.[2] Pedig nem férhet kétség hozzá, hogyha nem engedtek volna időt neki újabb seregek gyüjtésére és felállítására, a háborút most aránylag rövid idő alatt sikerült volna befejezniök. Rendelkezésre álló túlerejüket még most sem tartván elegendőnek, elhatározták, hogy további erősbítéseket vonnak magukhoz; azok beérkeztéig seregeik jelentékeny részét mellékes hadműveletekre használták fel. Így Bernadotte, aki hazájába fegyveres kézzel betörni különben is vonakodott, a svéd hadtesttel Dánia ellen vonult, hogy azt Norvégia átengedésére kényszerítse; Benningsen Hamburg elé vonult, hogy azt kiragadja Davoust kezéből; Bülow, Winzingerodétől követve, Hollandiába vonult be, hogy az Orániai herceg visszahelyezését támogassa; Kleist Taunzien és mások a német várak visszavételén fáradoztak. Ily körülmények között a Rajnán át Páris felé végrehajtandó főhadműveletekre Schwarzenberg alatt a Rajna mentén a Neckartól fölfelé csak mintegy 220.000 főnyi osztrák-magyar és orosz csapat maradt, Blücher pedig 80.000 porosszal és orosszal Coblenz és a Neckar beömlése között állott. További, főkép orosz erősbítések, útban voltak a Rajna felé.

[1] Veltzé Alois, Österreich in den Befreiungskriegen 1813–1815. Die Hauptarmee 1814 von Oberst Max Ritter von Hoen, 2: „Für Österreich kam in Betracht, dass Kaiser Francz seit der Heirat der Erzherzogin Maria Louise durch verwandschaftliche Bande mit Napoleon verknüpft war, was den Bestand seiner Herrschaft, wenn sie kein unbedingtes Hindernis für den Frieden bildete, wünschenswert erscheinen liess.” Majd a 7. oldalon: „Übrigens trat Kaiser Franz nur wenig hervor, da ihm sein verwandschaftliches Verhältnis als Schwiegervater Napoleons, Zurückhaltung auferlegte.”

[2] Veltzé–Hoen id. m. 3: „Die Monarchen waren, eingedenk er Erfahrungen des Jahres 1792, von einer grossen Scheu vor dem Eindringen in Frankreich beherrscht. War damals der Zug des Herzogs von Braunschweig mit einer wohl-ausgerüsteten Armee gegen die tief daniederliegende militärische Macht der Republik an dem Widerstande des Volksaufgebotes gescheitert, wie viel mehr war ein solcher Ausgang zu fürchten, wenn der von der breiten Masse der Bevölkerung abgöttisch verehrte Siegeskaiser an der Spitze stand und über die reichen Hilfsmittel uneingeschränkt gebot, die er im Verlaufe zahlreicher Eroberungskriege in Frankreich aufgehäuft hatte!”