Nevezetes, hogy bár az említett hadiszíntéren körülbelül egyforma erők állottak egymással szemben és habár Jenő alkirálynak támadó, Hillernek pedig védő volt a feladata, azért utóbbi mégis elejétől mindvégig támadólag igyekezett vett feladatát megoldani. És nem férhet hozzá kétség, hogy Hiller eljárását feltétlenül helyeselnünk kell. Egyébként az egész hadjárat folyamán nagyobb dolgok nem igen történtek s így azok különös megjegyzésekre nem adnak okot.

Rónai Horváth az 1813. évi háború eseményeihez a következő összegző megjegyzéseket fűzi:[1] „Az óriási küzdelem Napoleonnak a Rajnán át való visszavonulásával nem ért véget, sőt abban még szünet is alig állott be, mert a mellékhadműveletek Olaszországban, Hollandiában, Hamburg körül tovább folytak. A háborúnak katonailag legérdekesebb része azonban a Rajnánál tényleg befejezést nyert s így annak minden háborúja, tele van tanulságokkal, s bár a nagy hadvezér szerencséje hanyatlott, művészete nem: ez még mindíg ragyog, még mindíg magasan áll ellenfelei hadművészete fölött. A háború első részében, a tavaszi hadjáratban, bámulatot kelt a gyorsaság, mellyel Napoleon új hadsereget szervez; ellenfelei őt még a seregszervezés munkájával vélik elfoglalva, midőn egyszerre egy nagy hadsereg élén váratlanul megjelenik s az utána nyomuló szövetséges hadakat két nagy csatában megvervén, egész lengyel határokig veti vissza. Pedig e hadsereg legnagyobb része újoncokból állott, kik alig pár heti kiképzés után vonultak az ellenség elé. De a hadkészültséget kipótolta a kitűnő szellem, melyet a nagy hadvezér csapataiba önteni tudott; kipótolta a vezér genije. Győzni tudott ezekkel is Napoleon, de a győzelmet kiaknázni nem volt képes, mert hiányzott ennek főeszköze: a lovasság. Ez az oka, hogy a kivívott sikerek nem tökéletesek. Időre van tehát szüksége, hogy seregét újra szervezze, hogy számos és hasznavehető lovasságot teremtsen. De az idő a szövetségeseknek még szükségesebb s azt jól ki tudják aknázni. Először is maguk részére vonják Ausztriát: könnyebb volt nekik az igéret, mert az ellenség rovására igérték; Napoleon ezt nem tehette, ha csak magát 17 év küzdelem gyümölcsétől megfosztani nem akarja. Aztán pedig Ausztriával együtt fölállítanak egy oly hatalmas, oly nagyszámú sereget, milyet a folytonos háborúkban kimerült Franciaország kiállítani nem képes. Az őszi hadjárat kezdetén tehát a szövetségesek kétségtelen előnyben vannak Napoleon fölött. De e nagy előnyt kiegyenlítené még egyidőre Napoleon lángesze s fényes hadművészete.

„Említettük, hogy már a hadszínhely berendezése egyik remeklését képezi a napoleoni hadművészetnek; még kápráztatóbb a mód, amellyel a számosabb ellenséges hadakat teljes két hónapon át az egyesülésben meggátolni képes s a belső vonalon működve, azokat cselekvő képességükben megakadályozza. Itt azonban szintén oly körülmény küzd ellene, mely reá nézve veszedelmesebb, mint az ellenség túlereje. Alvezérei nem a régiek többé. Ha velök van, élükön áll, igen, de ha eltávozik, többé nem. Ahol személyesen megjelenik, az ellenség mindenütt hátrál, de ahol alvezéreit hagyja, ott az diadalt arat. Az alvezérei által elvesztett csaták hosszú sora végre megbénítja őt magát is. Még fölemelkedik egy nagy, merész gondolatra, de kivitelében ellenzésre talál, a terv elesik. Hátra vonul tehát Lipcsébe, hogy egy utolsó nagy és emberirtó nagy csatában a sorssal még egyszer szembe szálljon s az kedvez neki; az október 16-iki csatában a siker az ő részén van. De a szerencse állandóságában többé nem bízik, s ahelyett, hogy a nyert előnyöket kiaknázni sietne, alkudozásba bocsátkozik. Ezzel a sors el van döntve. A második csatában ellenségeinek száma már nem kétszeres, de háromszoros. Ezt leküzdeni nem tudja; a harcot kénytelen föladni.

„A szövetségesek részén működő vezérek közül kiemelkedik az ősz Blücher alakja, ki szüntelen tevékenységével ösztönzi a többieket cselekvésre, viszi őket – legtöbbször akaratuk ellen – előre; valóban az igaz „Marschall-Vorwärts”, ahogy őt a porosz nép nevezni szokta. Blücher és Bülow voltak e háború főtényezői; nélkülök a szövetséges hadak nem a Rajnáig, de még Lipcséig sem jutottak volna soha.

„A lefolyt csaták e háborúban szintén érdekes tüneteket, fontos harcászati tanulságokat mutatnak.”

[1] Rónai Horváth, Az újabbkori hadviselés történelme, 299–300.