Napoleon 1812. évi kudarca váratlanul érte az európai hatalmakat s kezdetben az összes uralkodók és kormányaik tanácstalanul állottak ez eseménnyel szemben. Ámde a vágy, hogy minél előbb fölszabaduljanak a nagy imperator fensőbbsége alól, fokozatosan újabb tömörülésre birta rá az érdekelt hatalmakat, amelyek rövidesen a cselekvés színterére is léptek. A felszabadulás vágya egyelőre Németországban s a német államok közt a legjobban megalázott s a legnagyobb nyomás alatt álló Poroszországban lüktetett a legerősebben, ahol a háborús párt, élén Scharenhorsttal, állhatatosan ostromolta Frigyes Vilmos porosz királyt, lépjen szövetségre a győztes oroszokkal és üzenje meg ő is a háborút a most könnyen végkép sarokba szorítható Napoleonnak. De a porosz király csak nehezen tudta magát ily nagyfontosságú döntő lépésre elhatározni, ellenben mialatt az erre vonatkozó tárgyalások otthon folytak, a hadiszíntéren történt olyasféle esemény, mely a király elhatározásának is elébe vágott. Már említettük ugyanis, hogy a francia nagy hadsereg Macdonald (XI.) hadtestébe beosztott porosz segítőhad parancsnoka, York tábornok, saját felelősségére a franciáknak hátat fordítván, a tauroggeni szerződés révén az oroszok pártjára állott.[1] Frigyes Vilmos ezt a szerződést ugyan nem erősítette meg és Yorkot önkényű eljárása miatt papíron színleg felmentette a porosz hadak parancsnoksága alól, de azért a tábornok a valóságban továbbra is megmaradt hadteste élén, a király pedig eleinte titkon, de annál nagyobb eréllyel látott hozzá a Napoleon ellen megindítandó újabb háború előkészítéséhez.

Ezalatt Jenő alkirály mintegy 18.000 főnyi erejével február vége felé Posen mellől[2] lassan az Oderához és Berlin mellé húzódott vissza, ahol a IX. hadtest mintegy 20.000 emberrel csatlakozott hozzá. Épúgy mint a Visztula mentén Danzing és Thorn, az Odera mentén Stettin, Küstrin és Glogau várak francia csapatok által szállattak meg.

Miután Wittgenstein közben egy 40.000 főnyi orosz hadsereggel bevonult Poroszországba, Frigyes Vilmos porosz király most már elérkezettnek látta az időt a nyilt fellépésre és 1813 február 17.-én megkötötte a szövetséget Oroszországgal s ezt március közepén nyilvánosságra hozván, ennek folyományaként megüzente a háborút Napoleonnak. Ez időtől kezdve egész Poroszországban lázas sietséggel folyt a készülődés; a király Berlinből, ahonnan, mint nemkülönben egész Poroszországból a franciák február végétől kezdve mindinkább visszahúzódtak, Boroszlóra ment és a porosz népet egy az ország felszabadítását célzó nagy háborúra tüzelvén, a fegyverképes csapatok felszerelését és megszervezését országszerte elrendelte. Ennek révén a most megindult és Napoleon végleges leveretéséig tartó 3 évi nagy küzdelmet a felszabadító háborúk (Befreiungskriege) gyüjtőneve alatt szokták említeni.

Jenő alkirály az oderamenti fentemlített várak megszállva hagyása mellett Berlinből Wittenbergen át Lipcsére húzódott vissza; Napoleon azonban, hogy magának az Elba középső szakaszának birtokát biztosítsa, Magdeburgba rendelte vissza az alkirályt, ahova hamarosan a legkorábban felkészült V. hadtestet is útbaindította. Napoleon ugyanis, amikor 1812. évi december végén váratlanul Párisba visszaérkezett, nyomban hozzálátott új haderők, egy lehetőleg még az 1812-ikinél is hatalmasabb nagy hadsereg talpraállításához és megszervezéséhez. Ehhez mindenekelőtt 50.000 embert Spanyolországból rendelt vissza; 80.000 ember az 1812. évi nagy hadsereg (grande armée) kiegészítésére való rendeltetéssel máris kiképzés alatt állott, amihez az 1813. évi újoncjutalékot mintegy 140.000 főnyi erőben hozzáadván, az ekként rendelkezésre álló erők létszáma mintegy 270.000 embert tett ki. 1813 január 11.-én a császár szenátusi határozattal az 1809–1812. évi korosztályokból még 100.000 embert, az 1814. évi újoncjutalék rovására pedig 150.000 embert szavaztatott meg, úgyhogy ilyenformán most már 520.000 ember állott rendelkezésre.

A tisztekben mutatkozó nagy hiányt a császár részben az orosz háborúból visszatért,[3] részben a Spanyolországból visszahívott, részben pedig a tisztképzőintézetek növendékeinek időelőtti besorolása s végül alkalmas altisztek előléptetése révén pótolta. Sokkal nehezebben ment a szükséges lovascsapatok előteremtése, bár ebben a városok és az ország előkelőségei saját költségükön kiállított lovasosztagokkal a császárnak tőlük telhetőleg segédkezni igyekeztek, aki azonkívül közel 3000 lovast a csendőrségtől helyeztetett át a lovassághoz s így április végéig mégis sikerült neki mintegy 5000 lovast összehoznia, de ezek legnagyobb része újonc volt, akik alig 3–4 havi kiképzésben részesültek. Ennek a hevenyében megtermett lovascsapatnak annál nehezebb volt a helyezte, mivel a szövetségeseknek mintegy 28.000 főnyi harcedzett és tapasztalt lovascsapatjuk volt és mivel akkoriban a lovasságtól a harcmezőn még érintetlen gyalogság ellen intézendő sikeres rohamok végrehajtását is követelték. Az új tüzérség felállítása és szervezése tekintetében valamivel jobbak voltak a viszonyok. Az ekként fennálló óriási nehézségek ellenére a megfeszített igyekezettel folytatott előkészületek mégis oly jó eredménnyel folytak, hogy Napoleon az időközben beérkezett olasz és bajor csapatok besorolásával április végén már 100.000 embert jóval meghaladó új sereget vezethetett előre Jenő alkirályhoz, annak az Elba mentén álló hadseregének támogatására.

[1] Lásd a 363. oldalon.

[2] Lásd a 362. oldalon.

[3] Lásd a 362. oldalon.