Napoleon a Németország leigázását követő 1807. évi tilsiti békekötés értelmében a Poroszországtól elvett lengyel tartományokból, a varsói kerületből és Litvániának a Njemen folyótól nyugatra fekvő részéből máris azzal a hátsó gondolattal alkotta meg a varsói nagyhercegséget, hogy a Franciaország számára mintegy előretolt őrsül szolgáljon arra az esetre, ha az idők folyamán Oroszországgal kerülne kenyértörésre a dolog. És az e béke után Napoleon és I. Sándor cár között keletkezett jó viszony nem sokáig tartott. Az 1809. évi fényes győzelem után már csak két nagyhatalom volt Európában, mely minden tekintetben még független volt Franciaországtól s ez Anglia, a kontinens pedig Oroszország volt. Előbbinek még nagyobb mértékben való megkárosítása s végeredményben teljes tönkretétele céljából most már Napoleon a szárazföldi zárnak még szorosabb alkalmazását vette tervbe s ezért az Elbe és Weser folyók torkolatait a környező területekkel együtt Franciaországba kebelezte be, miáltal az Oldenburgi herceg, Sándor cár nagybátyja, országát vesztette el. A cár, nagybátyja ügyét magáévá téve, már csak azért is erélyesebben lépett fel Napoleonnal és annak a szárazföldi zár szorosabb alkalmazása tekintetében tett intézkedéseivel szemben, mivel ezek a maga alattvalóira is felette hátrányosak voltak. Ily körülmények között már 1810-ben a két uralkodó között a teljes elhidegülés jelei már egész határozottan kezdtek mutatkozni, a következő évben pedig a rosszabodás e téren már oly arányokat öltött, hogy a francia-orosz háború közeli kitörésében már úgyszólván senki sem kételkedett.