A János főherceg parancsnoksága alatt Tirolba és Olaszországba szánt sereg, Károly főherceg seregének első felvonulásához viszonyítva, elég későn fejezte be felvonulását Klagenfurt–Villach tájékán és hogy a Duna mentén működő hadsereggel egyidejűleg kezdhesse meg offenzíváját, nyomban hozzá is látott a hadműveletek megkezdéséhez. Ez a Tagliamentótól az Etschig erősen széjjelszórtan és még teljesen készületlenül álló francia hadsereg főparancsnokát nagyon is meglepte, aki ilyen körülmények között tényleg alig tehetett mást, mint hogy a túlerő elől fokozatosan visszavonult.

Az olaszországi hadiszíntéren az osztrákok részéről ily szép szerencsével megindult hadműveletek sorsát a főseregek körében történt események egy csapásra megváltoztatták, s az azokról szóló hír János főherceget, mindenesetre kényszerítő szükség nélkül, a visszavonulás azonnali megkezdésére késztette.

A kedvező fordulatot Jenő alkirály igen helyesen nyomban a maga előnyére és az ellenoffenzívába való átmenetre használta fel s egyideig elég nyomatékosan üldözte a visszavonuló osztrákokat, hanem Villachban már azt a parancsot kapta Napoleontól, ne nagyon törődjék többé a Grác felé visszavonuló János főherceggel, hanem sietve keressen csatlakozást a Bécs környékén levő fősereghez. Ez alighanem azért történt, mert nem volt kizárva, hogy Károly főherceg, legalább úgy hírlett, hamarosan támadásba megy át, a még nem egészen felkészült, Bécs környékén álló francia sereg ellen. Azonban mire Jenő alkirály Bécsújhelybe ért, alaposan megváltozott a helyzet. A magyar nemzet nem pártolt el királyától, mint ahogy azt Napoleon remélte, sőt János főherceg seregéhez csatlakozva, tekintélyes segítségnyujtásra volt hajlandó. Ezt a jelentékeny erőtöbbletet Károly főhercegtől távoltartani, kiválóan fontosnak és szükségesnek látszott s így az alkirály újból azt a parancsot kapta, hogy elég jelentékeny erősbítést nyert seregével Bécsújhelyből ismét János főherceg felé forduljon, hogy annak Károly főherceghez való csatlakozását meggátolja, mely csatlakozást viszont Károly főherceg szempontjából kiválóan fontos volt, amint ez nevezettnek János főherceghez intézett kategorikusan szigorú parancsaiból elég világosan kitűnik. Csakhogy János főherceg jobban szeretett volna továbbra is önálló hadseregparancsnok maradni s így nem nagyon sietett József nádor unszolására dacára, Károly főherceg kivánságának eleget tenni, s erre vezethető vissza az is, hogy Győrnél egyáltalában döntő összeütközésre, döntő csatára került a dolog. Ezt a főherceg, vezérkari főnöke által az ellenség ereje felől tévutra vezetve, eleinte támadólag akarta megtervezni és vezetni, hanem az utolsó pillanatban azért mégis védelemre határozta el magát.

Nevezetes és elég különös, hogy János főherceg bár a döntő összeütközés terepét és színterét tetszése szerint saját maga választhatta ki, azért a kiválóan fontos csanaki és baráthegyi magaslatokat mégis az ellenségnek engedte át.

A június 14-ikére kiadott hadrendet szemügyre véve, mindenekelőtt feltünő a csapatok és harcászati kötelékek nagymérvű összekeverése. Ez kétségtelenül azért történt, mert János főherceg a magyar csapatokban nem bízott s azokat a harc önálló vezetésére és végigküzdésére alkalmasoknak nem tartotta. Hogy tehát azok némi támaszt nyerjenek, no meg hogy kellőképpen ellenőrizhetők is legyenek, azért sorolta be őket az Olaszországból magával hozott csapattestek közé.[1]

A délután 1 órakor megindult és egészen délután 5 óráig tartó harcban a fölkelő gyalogsági osztagok derekasan megállták a helyüket és vállvetve a sorhadbeli csapatokkal a franciák három nagy támadását a legszebb sikerrel utasították vissza, ellenben a Mecséry parancsnoksága alatt a balszárnycsoportba beosztott lovas fölkelő osztagok már jóval kevesebb ellenálló képességet mutattak, sőt részben eszeveszett futásuk által igen rossz magatartást tanusítottak. Ámde ez végeredményben nem annyira nekik, mint a vezetés hiányosságának tudható be, illetve róható fel mulasztás, hiba, sőt bizonyos tekintetben bűn gyanánt is, mint például egyes magukról megfeledkezett embereknek és osztagoknak ama tette és viselkedése, hogy útközben mindenütt páni zürzavart és félelmet terjesztve, Budáig, illetve otthonukig meg sem állottak.

Hogy a fölkelő lovasság nemcsak hogy gyáva nem volt, hanem szinte égett a vágytól, hogy az ellenségre rárohanhasson, ez kitűnik abból, hogy az egyes csapatok parancsnokai kérve-kérték Mecséryt, engedné meg a Pánzsa éren átkelőfélben levő s aztán alighanem baloldaluk és hátuk ellen előnyomuló ellenséges lovasság megrohamozását, azonban az altábornagy ezt a kérésüket megtagadta. Pedig kár volt ezt tennie, mert most az egyes csapattesteknek elég idejük lett volna, hogy a kellemetlen akadályszámbamenő Viczay árkon nyugodtan átkelve s aztán gyorsan harchoz fejlődve mindkét félre egyformán kedvező körülmények között vegyék fel a küzdelmet Montbrun lovasaival és nincs kizárva, sőt a Geramb- és Hadik-csoportok dicséretreméltó sneidig magatartása után ítélve, meg volt a biztató remény is arra, hogy ebből az összecsapásból Mecséry lovassága került volna ki győztesként. Amikor aztán jó idő mulva Mecséry mégis elrendelte a Viczay árkon való átkelést, már késő volt, mert most már az ellenfél aknázta ki a maga számára azt a nagy előnyt, hogy ő vethette rá magát fölényesen a kellemetlen akadályon való átkelés közben rendetlenségbe jutott lovas osztagokra, amelyeket egymás után döntő túlerővel megtámadván, természetesen könnyű szerrel vissza is dobott. Ily körülmények között nem csoda, hogy hamarosan Mecséry egész lovas csoportja egyensúlyt vesztve, a Sashegy irányában elmenekült, aminek aztán az lett a következménye, hogy a sereg balszárnya és oldala fedezetlen maradván, János főherceg ahelyett, hogy tartalékának odarendelése által a helyzetet ismét helyreállítani igyekezett volna, immár mindent veszve látva, az általános visszavonulást rendelte el, holott tudjuk, hogy még ama félelme is túlzott volt, hogy Montbrun most már hamarosan az osztrák sereg visszavonulási vonalát is el fogja vágni, pedig a francia lovasság állítólagos nagy kimerülése miatt még a visszavonuló osztrák-magyar lovasság üldözésétől is eltekintett.

Ámde János főhercegnek a visszavonulás elrendelését maga után vonó indokolatlan és elhamarkodott elhatározása ép abban az időpontban, amikor a Pánzsa ér mentén a francia gyalogság harmadik támadása is fennakadt, az egész csata sorsát a franciák javára döntötte el, holott Jenő alkirály lassanként már majdnem egész tartalékát is latbavetette anélkül, hogy ezáltal döntő eredményt érhetett volna el. – A mondottakat szem előtt tartva, bátran kijelenthetjük, hogy a győri csatát nem az osztrák-magyar csapatok, hanem egyes egyedül János főherceget vesztette el a visszavonulás elrendelésének a körülményeknek semmi tekintetben meg nem felelő elhirtelenkedésével. – Lehet, hogy csakhamar maga a főherceg is ennek tudatára ébredt és hogy elhibázott rendelkezését indokolttá tegye, valakit bűnbakul oda kellett állítani. És ez a mesterségesen megformált bűnbak sajnos a magyar nemzeti fölkelő had volt, nem véve ki belőle a csatában elejétől végig derekasan kitartó fölkelő gyalogságot sem. Így született meg János főhercegnek június 16.-án Komáromban kelt és Károly főherceghez intézett, durva hibáktól, ferdítésektől és valótlanságoktól hemzsegő majdnem teljesen egészében tendenciózus jelentése,[2] amelyeknek tartalmáért a főherceggel egyetemben annak vezérkari főnöke, gróf Nugent altábornagy is szavatol. Ennek a jelentésnek a győri csatára vonatkozó része Bodnár fordításában[3] következőleg hangzik: „Június 13.-án az éj folyamán és 14.-én az első órákban a fölkelő gyalogság a táborba vonult és a sorezredek közé keveredett, a lovassághoz pedig József nádor- és Ott-huszárezredek osztattak be, hogy a fölkelőket támogassák és vezessék. – A gyalogság a szabadhegyi magaslatot szállotta meg, a lovasság a balszárnyon állott. Szt.-Márton meg volt szállva. Így volt a mi felállításunk. Miután az ellenség e napon nem mutatott nagyobb erőt mint Pápánál, ennélfogva József nádornak ajánlottam, hogy a franciákat 15.-én támadjuk meg azon célból, hogy őt a Rábán át visszanyomjuk. Korábban ez nem volt lehető, mert az összevert csapatok még nem voltak rendezve és előkészítve. – Június 14.-én délben világosan lehetett az ellenségnél mozgást látni. Részünkről mindenki harcra készült. A magaslat lábánál fekvő falvakat és épületeket megszállottuk, kivált a mártonhegyi kolostor majorját (Kis Megyer) és a benne levő magtárt. A lovasság a balszárnyon állott egy pusztán, a dragonyos ezred kivételével, amely a jobb szárnyon állott. A fölkelő zászlóaljak a másik harcvonalba osztattak be a sorgyalogság közé keverve. A gránátosok, Alvinczy és némely landwehr tartalékban voltak. – Frimont altábornagy a jobbszárnyat, és a középet – alattam Jellachich és Colloredo altábornagyok – és Mecséry altábornagy a balszárnyat vezette, ahol a fölkelő lovasság volt. Valamennyi előnyös pontra lövegeket állíttattam. – Az ellenség több oszlopban jelent meg. Egész lovasságát a síkon a fölkelők ellen irányította és úgy húzódott, hogy balszárnyukat átkarolhassa. Két gyalogsági oszlop zárkózottan egyenesen az állás ellen nyomult előre, egy harmadik, mint tartalék Csanak mellett volt látható. A mi heves és jól irányított ágyútüzünk sokáig távol tartotta őket és sok kárt okozott nekik. – Amint Mecséry észrevette, hogy az ellenség az ő balszárnyát átkarolni akarja, szintén balra húzódott és a francia lovasságot túlszárnyalta. Most lett volna ideje, hogy Mecséry az ellenséget megtámadja és visszavesse. De a fölkelők nem voltak rábírhatók, hogy előre menjenek.[4] Az ellenség tüzétől, aki két ágyúból lőtt rájuk,[5] megszaladtak és egy bizonyára gyengébb lovasság elől mindinkább visszavonultak, néhány osztag egészen megszökött. Ha az ellenségnek több bátorsága lett volna, ezt a szerepet oly messzire hajhatta volna, amennyire akarta volna. Ezáltal a balszárnyam egészen födözetlenül maradt. E pillanatban Geramb alezredes a József-huszárokkal az ellenséget megtámadta s előnyomulásának gátat vetett.[6] – Amint az ellenség a lovasság visszavonulását látta, gyalogsági oszlopaival egyenesen előrenyomult és a majort megtámadta.[7] Az ott vezénylő Hummel őrnagy, a 2. számú gráci landwehr zászlóalj prancsnoka, 2 század Strassoldo-, 2 század Sf. Julien és 3 landwehr századdal minjden kisérletét meghiusította. Colloredo altábornagy hadosztályával támogatta Hummelt. Ezt a helyet, valamint a közelében levő házakat megtartottuk. . .[8] Jellachich altábornagyot az ellenség a második oszloppal támadta meg, a falut bevette és a magaslatra előnyomult; de az Alvinczy-ezred a franciákat visszavetette és azután ismét előbbi felállításába ment. Bizonyára tarthattuk volna magunkat és az ellenség felhagyott volna tervével, ha mindenki úgy viselkedett volna, mint az én csapataim. A folyton hátráló fölkelő lovasság, amelyet többé tartani nem lehetett, Komárom felé húzódott és a visszavonulási vonalat födözetlenül hagyta. – Már a legfőbb ideje volt, hogy a visszavonulást elrendeljem. (?!) A tartalékot tömegben állítottam fel, hogy a többieket fölvegye. – A fölkelő zászlóaljak az első ágyúlövésnél megszaladtak és semmi sem állíthatta meg őket. Figyelmeztetés, erőszak, minden hiábavaló volt.[9] Mivel láttam, hogy inkább rendetlenséget okoznak, hagytam őket menni. – E példára való tekintet nélkül az enyéim közül egy sem mozdult. A landwehr szintén tömegekben „vivat” kiáltásban tört ki és a legszebb bátorsággal kitartott. A visszavonulás rendben ment. Jellachich és Colloredo altábornagyok hadosztályaikat a komáromi úton lassan vezették vissza. A tartalék a magaslaton maradt és a menetet oldalt kísérte; az ellenség utánuk jött és heves ágyúzást fejtett ki. Minden kisérlete hiábavaló volt, mi éjjel Ácsra érkeztünk és 15.-én egész seregem Komáromba menetelt. – Kötelességemnek tartom, hogy a vezetésem alá rendelt csapatokat Kedvességed kegyeibe ajánljam. Bár a legtöbb ezrednél sok újonc van, mégis megtették kötelességüket a legnagyobb mérvben; valamennyien vetélkedtek, a sorcsapatok, a landwehr és a hozzám tartozó lovasság. Löveget nem veszítettünk.[10] A veszteséget nem mondhatom meg tüzetesen, de remélem, hogy ez nem lesz tetemes. Fájdalom ez leginkább az én csapatjaimat és landwehremet érinti… Az ellenség veszteségének igen nagynak kell lennie. A foglyok vallomása szerint a mi ágyú- és puskatüzünk által sokat veszítettek… – Mindnyájunknak fáj, hogy annyi derék embert elveszítettünk azért, mert a fölkelők elhagytak s nekünk az ő visszavonulásukat kellett födöznünk. (!) Ezek a fölkelők itt ismét együtt vannak, és amint nekem a nádor mondotta, állományuk ugyanaz, néhány tiszt kivételével, akik az ágyútüzben estek el.[11] Véleményem szerint e csapatra nem sokat lehet számítani. Lovasságuk nem ura a lovának,[12] a legszükségesebb mozdulatokra nincs beoktatva, a tisztek egészen a törzstisztekig éppen olyan tudatlanok; de ezt a csapatot még lehet használni. Azonban a gyalogság valamennyi között a legrosszabb. – A közemberek – közöttük sok nemes ember – az ekétől jönnek és semmit sem tudnak. A legtőbb előtt ismeretlen, hogy a fegyverrel miként kell bánni. Rendkívül veszélyes közelükben állani, mert minden irányban lölvöldöznek és a mieink közül többen általuk estek el. A tisztek szintén nem érnek semmit. Ezt a csapatot egyáltalában nem lehet megállítani; a legcsekélyebb tüzelésnél tolong, lármázik és elszalad. Legjobban lehetne őket más csoportokkal keverve megszállásoknál (várakban) alkalmazni. Sokkal jobb volna, ha Magyarország 10.000 nyers újoncot adna, mint ezt a nemesekből álló gyalogságot, akiknek valóban szégyelni kellene magukat egy derék landwehr előtt. . .”

Ezzel szemben Davidovich táborszernagy és Colloredo altábornagy elismerőleg nyilatkoznak a fölkelőknek a győri csatában tanusított magatartásáról s azt állítják, hogy a fölkelők mindazt megtették, amit ily fiatal és tanulatlan csapattól megkivánni lehet. (Nyilatkozatuk az Országos Levéltárban.) Csúnya és visszataszító tehát az a gyalázkodás, amely János főherceg fenti jelentésében foglaltatik s amelynek alapján a legtöbb osztrák író ugyanolyan, sőt még ennél is durvább hangon ír a magyar fölkelés 1809. évi működéséről. Épígy indokolatlan az az állítás is, hogy a győri csata elvesztésének oka a fölkelők gyávasága lett volna.

Mind e rosszhiszemű és rosszmájú kijelentések és megállapítások cáfolatául illetve legalább igen nagy mértékben való enyhítéséül hadd álljon itt végezetül József nádornak 1809 június 20.-án Bősön kelt és a királynak előterjesztett, a dolgokat szintén nem szépítgető, de a valóságnak és az igazságnak legjobban megfelelő jelentése a győri csata lefolyásáról.[13] „Hosszú ideig a legerősebb ágyútűzben rendületlenül állottunk s az ellenség tüzét csak egyetlen lovagló üteggel viszonozhattuk, mely a fölkelők felállításában szintén jelentékeny veszteséget szenvedett, amint ezt Vogelhuber altábornagy (a nemesi fölkelés tüzérségi igazgatója) beadványa bizonyitja, miből a fölkelők kitartása is kitünik. – Lovasságomból az áttört centrum támogatására az éppen (jobban mondva a csata előtti napok valamelyikén) megérkezett és soha ellenség előtt nem szolgált zemplénmegyei fölkelő lovasezred két osztályát rendeltem, melynek támadása nagyon bátor volt, de az ellenségbe be nem törhetett, mert az, egy 1 1/2 öl (3 m) széles árok mögé, a szőlőkbe húzódott és a támadó lovasságot kartácsokkal lövette; ezeknek tehát hárálni kellett. – A balszárnyon, valamint a többi pontokon is a rendkívül heves kartácstűz kényszerítette csapatainkat a hátrálásra. Különbség csak a nagyobb vagy kisebb távolságban volt. – Voltak olyan fölkelő csapatok, amelyek teljes rendben vonultak vissza,[14] másokat pánik félelem szállott meg,[15] és csak másnap gyülekeztek Komáromnál; mások ismét tájékozalanságból vay félreértésből nagyon messzire visszamaradtak.[16] Én magam is összegyüjtöttem elszéledt fölkelőket, akik azonnal hajtottak szavamra s mindőn őket ütközetbe küldtem, engedelmesen és ellenszegülés nélkül mentek az ágyútüzbe.[17] – A fölkelő csapatok – összeállításuk kezdetén – Felséged kegyére nem érdemtelenek, mert e napon vitézségüknek több jelét adták és a csatában 7 tiszt elesett, 19 megsebesült és a legénységből 765 elesett, megsebesült és elfogatott (nem számítva az elszéledteket), ami több mint 10%-ot tesz ki.[18] Miután a hátráló csapatok nem tudták, hogy hova menjenek, magukkal ragadva a tiszavidékieket is,[19] sokan Pestre mentek, ami a legnagyobb lármát okozta. – Az Alvinczy által említett gyalogság között egyetlen egy ember sincs, aki Győr mellett volna. A gyanu alatt állók ellen szigorú vizsgálatot rendeltem el.[20] – A kitűnteket kérem megjutalmazni.”[21]

Josef s. k.
Palatinus.

János főherceg csatavezetési tevékenységéről nemcsak nem sok jót, hanem egyáltalában keveset mondhatunk. Már az sem volt helyes, hogy ő a középhadak vezetését is magának tartotta fenn. Ez úgylátszik annyira elfoglalta és lekötötte őt, hogy az egésznek vezetésével nem sokat törődhetett. Tartalékát nem használta fel célszerűen. Azt, mint már említettük, Mecsérynek meghátrálása után e szárnyon kellett volna harcba dobnia, még pedig átkaroló támadás végrehajtására a Pánzsa ér mentén megrekedt francia gyalogsági jobbszárny ellen.

Hogy sem János főherceg, sem Meskó nem gondolt arra, hogy a teljesen tétlenül viselkedő badeni hadosztályt támadólagos előretörés által könnyen visszavetni lehetne, az egyiküknek sem válik dicséretére.

Ezzel szemben Jenő alkirály mint tapasztalt, praktikus és egyébként is helyét alaposan megálló hadvezér[22] tőle telhetőleg igyekszik betölteni vezetői szerepkörét. Az osztrák sereg visszavonulásának pillanatától kezdve őt és hadseregét a legszebb támadólagos szellem hatja át. Ellenfelét már Pápánál igyekezett igen célszerű intézkedés által csatára kényszeríteni, de az utolsó pillanatban még épp jókor felszedte sátorfáját. Győri csataintézkedése, ha nem is éppen rossznak, de valamit kiváló jónak se mondható. Nem volt helyes, hogy a badeni hadosztálynak csak tisztán megfigyelő szerepet juttatott. Ha az az erődített tábor ellen komoly támadást nem is intézhetett, de legalább ismételten tüntetnie kellett volna komolyabb színezetű támadó előretörésekkel. Az ellenséges balszárny átkarolását csakis lovasságára bízza, míg majdnem összes gyalogságát tiszta arctámadásra használja fel, még pedig nem is a legcélszerűbb módon, mert az általa a jobbszárnyról elrendelt fokozatos előnyomulás folytán a seregtestek nem egyszerre, hanem egyenként és elszigetelten jutottak az ellenséggel érintkezésbe, majd komoly harcba, s így átható, döntő eredmény kivívásáról szó sem lehetett. Sőt mi több, ezáltal alkalmat adott ellenfelének, hogy erőteljes ellentámadásba átmenve a francia hadosztályokat viszonylagos túlerővel egymás után megverje és ennek révén a végső győzelmet is a maga számára biztosítsa. Ehhez azonban az ellenfél főparancsnokának kevés volt a vágott dohánya.

Tartalékát ilyenformán Jenő alkirály is csak az arcvonalban támadt hézagok kitöltésére és az arctámadásban végkép kimerült seregtestek támogatására használta fel.

Nevezetes és figyelemreméltó, hogy az összes francia oszlopok illetve csoportok támadása az ellenség tüzérségi és gyalogsági tüzén törik meg, sőt az ellenséges hatásos puskatüz a Seras-hadosztályt még hátrálására is kényszeríti. Ezek szerint most már, nem úgy mint eddig a rohamharcászat kedvelt eleme, a szuronyroham, hanem a hatásos tűz vált a gyalogsági harc döntő tényezőjévé.

Miután Jenő alkirály győzelmét csak véletlenül és inkább ellenfele kishitűsége folytán vívta ki, annak hathatós üldözésétől eltekintett. Egyébként igaz, hogy az ő csapatjait a nehéz nap nagy és terhes munkája nagyon is kimerítette, ami szintén hozzájárult az üldözés elmaradásához és az alkirály egyelőre megelégedett azzal, hogy Győr városát, a várat és az erődített tábort hatalmába kerítse. Hogy Meskó oly ügyesen ki tudott siklani a köréje vont gyűrűből, az valóban igen nagy fokú dicséretére válik.

[1] Bodnár id. m. 10: „János főherceg seregének már úgy is nem eléggé szilárd kötelékei közvetlen a győri csata előtt – a csata napján délelőtt – még inkább meglazultak azáltal, hogy a teljesen kiképezetlen, fölszereletlen és nagyrészt fegyvertelen nemesi fölkelő csapatokat a sorcsapatok közé osztották be azon jó szándékkal, hogy az egészen fiatal, teljesen tanulatlan és gyakorlatlan csapat a sorcsapatokban némi támaszt találjon. Ezen beosztás által azonban a szándékolt célt nem érték el, mert a sorcsapatok a fölkelőket hiányos fölszerelésük, rossz fegyverzetük és fegyelmezetlenségük miatt bizalmatlansággal fogadták, ami viszont a fölkelőkben elkedvetlenedést szült.”

[2] Eredetije a gráci gróf Meran-féle irattárban.

[3] Id. m. 80–88.

[4] Ennek ép ellenkezője felel meg a valóságnak. A fölkelő lovasparancsnokok kivántak támadni, de Mecséry nem egyezett bele, amit az altábornagy következőleg indokolt később összeállított, Komáromban június 18.-án kelt jelentésében: „Ein ernsthafte Attaque – írja Mecséry – konnte ich mit dr Insurrections-Cavallerie aur wohlbedachten Gründen nicht wagen, denn phisisch war ich an Mann und Pferd zwar gleich, aber nicht moralisch, da weder Stabs-, noch Ober- und Unteroffiziere gedient und mit Manövern verwandt, weder Mann, noch Pferd abgerichtet und zu allen Bewegungen unfähig, nie einen erwünschten Erfolg der Attaque, vielmehr den schädlichsten Ausgang derselben erwarten konnte; denn wenn, man annimmt, das mit einer neuen, unbeweglichen, zu keinem Manöver geeigneten Trupp die Raillierung bei solcher Anzahl wohl nicht leicht stattfinden und dadurch die kein Feuer noch gewohnte und mit ihrer Force aus Unwissenheit und Mangel des Selbstvertrauens noch nicht vertraute Trupp in dem Falle eines misslungenen Angriffes eine allgemeine Verwirrung in der ganzen Armee hätte errichten können . . .” – A szabályszerű, sok gyakorlatot igénylő felvonulásokhoz, harc- és hadrendek gyors megalakításához, valamint a roham szabályszerű, pontos végrehajtásához a fölkelő lovasság bizonyára nem sokat értett, de ezt az összes magasabb parancsnokok, köztük elsősorban Mecséry, a tapasztalt lovas vezér már kezdettől fogva, tehát már a csatához való felállás előtt nagyon jól tudhatták; feltünő és különös tehát, hogy ennek ellenére ők ezt a lovasságot mégis csatalovasság gyanánt akarták felhasználni, holott annak rendeltetése köztudomás szerint inkább a földerítő- és biztosító szolgálat, valamint apróbb vállalatok végrehajtása volt.

[5] Szándékos, a fölkelő lovasság kishitűségét és gyávaságát bizonyítani akaró valótlan állítás. A Kriegsarchiv, Feldacten Ungarn, 1809, VI, 288. szerint Montbrunn-nek ama törekvését, hogy Mecséry balszárnyát átkarolja, több üteg támogatta, melyek a fölkelő lovasságra hevesen tüzeltek. – A fölkelő lovasságra az ellenség d. u. 1h-tól 4h-ig – némely forrás szerint 24, más szerint 27 nehéz kaliberű löveggel tüzelt. (Bodnár id. m. 82.)

[6] Ehhez Bodnár id. m. 84. old. a következő helyes megjegyzést fűzi: „Igaz, hogy Geramb vitézül megtámadta a franciákat, de 150 lovas talán még sem tartóztatta volna fel a 6521 francia lovast, ha a fölkelők is – bár rendetlenül, de elszántan – közé nem vágtak volna. Hogy a francia lovasság hevesebben nem üldözött, annak oka az volt, mert ember és ló annyira ki volt merülve, hogy az üldözésre fizikailag képtelenek voltak, továbbá mert látták, hogy Mecséry hadosztálya a Sashegyen újra gyülekezik és végre, mert az összecsapás után a francia lovasságot is rendezni kellett.”

[7] Ez azonban az ellenséges gyalogságnak nem első, hanem harmadik támadása volt.

[8] Még pedig, mint tudjuk azért, mert Hummel őrnagy nem kapta meg a visszavonulást elrendelő parancsot. Ha ez egyáltalában nem adatott volna ki, úgy valószínűleg, sőt majdnem biztos, hogy a többi gyalogsági csapatok is megtartották volna védelmi vonalaikat a már végkép kimerült ellenséggel szemben. Megjegyzendő különben, hogy Hummel csapatjai szintén a Colloredo-hadosztályhoz tartoztak, amelybe egyébként két fölkelő zászlóalj is be volt osztva. (Lásd a hadrendelet a 296. oldalon)

[9] Ez hallatlan rágalom! az első ágyúlövés d. u. 1h tájban dördült el és a fölkelő zászlóaljak a többi csapatokkal együtt d. u. 5h-ig derekasan kitartottak állásaikban.

[10] A Kriegsarchiv, Feldacten, Ungarn, 1809, VI, 99. szerint a franciák azt állították, hogy 6 löveget és 4 zászlót zsákmányoltak. Schneidawind és az Öst. Milit. Zeitschrift 2 ágyút és 2 zászlót említenek.

[11] Majd alább megtudjuk, hogy József nádor erre vonatkozó jelentése mit tartalmaz.

[12] Ilyet mondani a világ egyik legjobb lovas nemzetéről!

[13] Eredetije az Országos Levéltárban.

[14] A pest-, vas- és veszprémmegyei fölkelő lovas ezredek.

[15] A bars- és nógrádmegyei fölkelő lovasok egyrészét.

[16] Ehhez Bodnár id. m. 91. old. megjegyzi: „Ez a sopronmegyei fölkelő lovasosztály volt, melyből a visszavonulásnál 51 ember (20%) elesett; az osztály megmaradt része pedig – nem tudván, hogy a többi csapat merre vonult vissza megmaradt része pedig – parancsnokának vezetése alatt Budára ment.”

[17] Ezek Bodnár megállapítása szerint zemplén- és hevesmegyei fölkelő lovasok voltak.

[18] V. ö. János főherceg jelentésének erre vonatkozó részével a 308. oldalon.

[19] Ehhez Bodnár megjegyzi: „Ez alatt az abaujvár-, borsod-, heves- és zemplénmegyei fölkelő zászlóaljak értendők, amelyek Budapestnél a Dunán átkelve, ekkor még csak útban voltak Győr felé: a csatában tehát nem is vehettek részt.” Lásd egyébként a 301–302. oldalon foglaltakat is.

[20] Ez a vizsgálat Bodnár megállapítása szerint tényleg kiderítette, hogy a csatából mintegy 40 fölkelő gyalázatosan megszaladt, és hazamenekült. Ezek azonban felfogadott zsoldosok voltak olyan megyékből, ahol a helyettesítés felfogadott egyénnel meg volt engedve. (Lásd a 300. oldalon a 235. jegyzet alatt foglalt megjegyzést).

[21] A Hadtörténeti Közlemények 1889. évfolyamának II. köt. 238. oldalán levő megjegyzés szerint a magyar fölkelő lovasok közül a győri csatában kitüntek: gróf Almásy Kristóf, a hevesmegyei fölkelő lovasosztály parancsnoka; gróf Eszterházy János, a pozsonymegyei fölkelő lovasezred parancsnoka, aki később a Mária Terézia keresztet kapta; báró Barkóczy Antal százados, kinek lábát ágyúgolyó elszakítván, másnap sérülésébe belehalt; Bessenyey János és Festetich János századosok, akik szintén elestek; Hunkár Antal százados, aki súlyosan megsebesült és később a Lipót-rendet kapta; Budaházy és Baráth István tizedesek a vitézségi érmet kapták; Fodor István fölkelő pedig 8 aranyat kapott.

[22] Bodnár id. m. 29. oldalán Schneidawind i. m. II, 261. nyomán ezeket írja róla: „Jenő alkirály, János főherceggel egykorú, egyenlő vitéz, de tüzesebb volt. Ekkor működött először önállóan mint hadvezér és éleslátás, meggondolás és bátorság által tűnt ki. Alárendeltjei iránt igazságos és gondoskodó volt és nekik saját kitartásával fényes példát adott arra nézve, hogy miként kell a hadifáradalmakat elviselni és a veszéllyel szembeszállni. E tulajdonságai folytán katonái szívét annyira megnyerte, hogy azok szeretete és ragaszkodása iránta rajongássá fokozódott és őt a harcba lelkesülten követték. Emellett jószívű és nemes gondolkodású volt, ki még az ellenséges lakosság tiszteletét is megnyerte.”