A regensburgi események, amelyek az osztrák sereget két különálló részre szakították, lidércnyomás módjára nehezedik rá az önérzetes Károly főherceg lelkére, aki az általa elkövetett vezetési hibák tudatában a történteket annyira restellette és lelkére vette, hogy a Napoleonnal való további mérkőzést kilátástalannak tartván, legjobbnak és legcélszerűbbnek vélte, hogy a háború, bármily nagy erkölcsi és anyagi áldozatok árán is, most már befejeztessék. De a császár és tanácsadói, akik kellő távolságból és Károly főhercegnél jóval nagyobb nyugalommal ítélték meg a történteket és a kölcsönös helyzetet, a háború folytatása mellett foglaltak állást és Károly főhercegnek mindenesetre dicséretére válik, hogy ő semmiféle nehézséget nem okozva, azonnal hajlandónak mutatkozott a császári kívánságnak, illetve parancsnak eleget tenni.

Regensburg mellől a főherceg a szenvedett vereség nyomasztó hatása alatt és abban a feltevésben, hogy Napoleon őt serege zömével nyomatékosan üldözni fogja, seregét nem a Duna mentén Bécs felé, hanem Chamon át Csehországba akarta visszavezetni, remélve, hogy a cseh határhegység mentén, a Böhmer Wald alkotta szorosokban könnyebben és gyorsabban fog ellenfele üldözésének és további előnyomulásának határt szabhatni, mint hogyha a Duna mentén húzódik vissza. Ámde az ekként tervezett excentrikus visszavonulás mellett a szétszakított két seregrész egyesítésére a közeljövőben nem igen lehetett számítani s azonkívül a birodalom fővárosa, Bécs, ilyenformán teljesen ki lett volna szolgáltatva az ellenségnek, amit lehetőleg szintén kerülni kellett. E nézőpontok alapján a bécsi körök döntését Károly főherceg eredeti elgondolásánál feltétlenül jobbnak kell elismernünk.

Napoleon tudta, hogy ellenfele Regensburgnál döntő vereséget szenvedett. Számára a legelső és legfontosabb eldöntendő kérdés az volt, hogy vajjon a Csehország felé visszavonulni látszó Károly főherceg, avagy a Bécs felé tartó Hiller ellen folytassa-e hadműveleteit. Az akkori időben már általánosságban elfogadott és különösen a Napoleon által nagyranevelt és általánosan követett elv szerint legfőbb hadműveleti céltárgynak mindíg az ellenséges hadsereget kellett tekinteni, míg városok, várak, területek csak másodsorban jöhettek tekintetbe. Csodálatos, hogy ennek ellenére Napoleon ezúttal mégis, ahelyett, hogy mindenekelőtt Károly főherceg seregcsoportját igyekezett volna minél előbb elérni, döntő csatára kényszeríteni és lehetőleg tönkretenni, Bécs elérését és birtokbavételét helyezte előtérbe, aminél alighanem az a meggondolás vezette, hogy ilymódon leggyorsabban sikerül majd neki a háborút győzedelmesen befejezni. Ámde az igazi helyes elv mellőzése, amint a következmények megmutatták, ezúttal is megbosszulta magát.

Napoleon elhatározásának legközelebbi következménye az volt, hogy a nyomás alól felszabadult Károly főherceg-csoport hamarosan összeszedhette magát és nyugodtan folytathatta visszavonulását Bécs felé, hogy közben vagy legkésőbb ott újból egyesüljön a Hiller-csoporttal.

A birodalmi fővárosnak, Bécsnek biztosítása mindenesetre azt követelte volna, hogy Károly főherceg csoportját minél gyorsabban odavezesse; ehelyett azt látjuk, hogy ez a csoport Budweisban, Zwettl-ben két-két napot tölt el, Bécs közelébe, Korneuburgba érve pedig egyáltalában beszünteti további előnyomulását, mivel a Dunán való átkelést az ellenség szemeláttára túlságos veszélyes műveletnek találta s így annak végrehajtását inkább az ellenségnek engedte át, aki bátor szívvel és lélekkel neki is vágott a nagy, kemény feladatnak.

Egyideig Károly főherceg, mint tudjuk, azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy a Hiller-csoporttal az egyesülést Linznél keresve, ő maga kel át a Duna jobbpartjára, hogy a Bécs felé tovább előnyomuló Napoleon hátába kerüljön. Eszmének ugyan ez szép és csábító volt, de végrehajtása egy Napoleonnal szemben felette veszélyes, sőt majdnem lehetetlen vállalkozás színében kellett hogy feltűnjék. Nem is lett abból semmi és a főherceg budweisi veszteglése világos jele annak, hogy ő ezt a vállalatot egyáltalában nem vette komolyan. Arra azonban a lehető legkomolyabban kellett volna törekednie, hogy saját csoportjával egyesülve, Napoleont Bécs elérésében megelőzze és a birodalmi főváros védelmére attól valahol nyugatra fekvő alkalmas helyen a döntést keresse. Ez azonban, Napoleonról lévén szó mint ellenfélről, nem volt könnyű dolog és Károly főherceg erre nem is törekedett, amit vontatott és késedelmes visszavonulása a legjobban bizonyít.

Ezzel szemben Napoleon minden elkövetett, hogy Hiller csoportját utolérve, majd megelőzve, még Bécs elérése előtt döntő csatára kényszerítse. Hogy ezt lehetővé tegye, a Regensburgtól Bécsig terjedő 350 km-nyi távolságot április 24-ikétől május 10-ikéig, vagyis 16 nap alatt tette meg, ami napi 22 km átlagos menetteljesítményt jelent, ezt pedig 100.000 főnyi hadsereggel megtenni nem könnyű dolog. Ennek dacára császárnak fenti vágya az útközben talált akadályok miatt nem ment teljesedésbe. Károly főherceg seregcsoportja majdnem ugyanezt a távolságot az április 23-ikától május 16-ikáig terjedő időben, vagyis 24 nap alatt tette meg s így nála az átlagos napi teljesítmény alig éri el a 15 kmt.

Amikor Napoleon május 8.-án St. Pöltenben Hiller mauterni partváltásáról értesült, szentül meg volt győződve, hogy az osztrák sereg most már, az 1805. évi hadjárathoz hasonlóan, Morvaországnak veszi útját s így neki Bécs birtokbavétele és ott a Dunán való átkelése különösebb nehézségeket aligha fog okozni; sőt ezt, mint tudjuk, még az asperni csata első napjának délelőttjén is hitte. E tekintetben is bizonyára az 1805. évi példa lebegett a szeme előtt. Ez volt az oka, hogy aggodalom és lelkifurdalás nélkül egész könnyedén folytatta útját Bécs felé és tette meg előkészületeit a Dunán való átkelésre. Ha itt s kivált átkelés közben komolyabb ellenállásra számított volna, akkor vagy ő maga az egész hadsereggel, illetve annak javarészével már előbb átkelt volna a Duna balpartjára, vagy legalább is egyik hadtestét utasította volna, hogy valahol Mautern és Korneuburg között a folyam balpartjára keljen át, ami a bécsi partváltást lényegesen megkönnyítette volna. Károly főherceg tehát ama elhatározásával, hogy a franciákat a Dunán való átkelés közben támadja meg, alaposan megzavarta a már szinte kissé elbizakodottá vált nagy imperátor cirkulusait és ezt kétségkívül helyes és elismerésreméltó dolognak kell elismernünk.

Nevezetes, hogy a két fél főparancsnoka ezúttal is úgyszólván utolsó pillanatig sem volt kellőképpen tájékozva az ellentáborban történtekről és arról, hogy az ellenfél a legközelebbi időben mit szándékozik tenni. A földerítő és hirszerző szolgálat tehát most sem működött úgy, ahogy kellett volna. Károly főherceg az erőszakos szemrevétel elavult eszközével igyekezett a fennálló kételyeket eloszlatni, de ennek révén sem tudott meg többet, mint amiről már eddig is tudomása volt. Ezért csak úgy találomra rendelte el hadseregének előretolását és felvonulását a Wagram–Strebersberg által jelölt vonalban, hogy abban az esetben, ha a franciák tényleg átkelnének a Dunán, azokat a rájuk nézve legkedvezőtlenebb és legválságosabb időben támadja meg. És a főhercegnek ez az elhatározása feltétlenül jó és célszerű volt. A mód, ahogyan az átkelőfélben levő ellenséget meg akarta támadni, általában véve szintén jónak mondható, legfeljebb arról lehetne vitatkozni, célszerű és szükséges volt-e az egész V. hadtestet a kérdéses Duna-szakasz megfigyelése és biztosítása céljából a Bisamberg tájékán tétlenül visszahagyni. Ezt valószínűleg Massena május 13-iki nussdorfi meghiusult átkelési kísérlete vonta maga után és már csak annak a gondolata is, hogy azt az ellenség a lobaui átkeléssel kapcsolatban megismételhetné, joggal elővigyázóbbá és talán kissé túl óvatossá tette a főherceget, mert ha azon a környéken nagyobb ellenséges erők tényleg átkeltek volna a balpartra, ezek további előnyomulásuk folyamán egyenesen a támadásra előrendelt osztrák hadsereg hátába kerültek volna. Valóban csodálkozhatunk is azon, hogy Napoleon a lobaui főátkeléssel kapcsolatban Bécsen fölül legalább tüntetésszerű nagyobb átkelési kísérletet nem tétetett, pedig ő, a hadművészet nagymestere feltétlenül tudta, hogy az ily tüntetések igen nagy mértékben elősegítik a döntő ponton, illetve területen szándékolt átkelés végrehajtását.

Hogy Napoleon még május 21-ikén a délelőtt folyamán, mialatt csapatjai a Stadler-ágon való átkelés után a Morvamezőre kezdtek kibontakozni, még mindíg nem is sejtette, hogy az ellenség mindössze mintegy 10.000 lépésnyire tőle macska módjára támadó ugrásra készen áll, azon valóban a legnagyobb mértékben csodálkozhatunk. Ennek az utolsó percig tartó bizonytalanságnak igen könnyen azzal lehetett és kellett volna is elejét venni, ha a folyam balpartjára minden zavaró incidens nélkül történt átkelés után nagy számban rendelkezésére álló lovasságának egyrészét a biztosítási öv kellő kiterjesztése és hírszerzés céljából nyomban a Russ patak és a Duna között elterülő területre észak felé jó előre tolta volna. Ennek elmulasztása a francia seregnek utóbb igen sok felesleges véráldozatába került.

Károly főherceg támadó intézkedéséhez a következőket jegyezzük meg: A főherceg ama szándéka, hogy támadását a már átkelt francia seregészek ellen kettős átkarolás formájában hajtja végre és hogy magának általános tartalékot is tartott vissza, feltétlenül helyes volt; azt azonban kevésbbé helyeselhetjük, hogy valamennyi támadó oszlopát egyszerre, egyidőben indította el. Az ellenségig megteendő távolságra való tekintettel ennek az elindításnak a balszárnyról fokozatosan, utóbbinak legalább félórai térelőnyt adva, kellett volna megtörténnie, mely esetben az összes támadó csoportok egyszerre bukkantak volna az ellenségre, ami egyöntetű, egységes és erőteljes támadást tett volna lehetővé, holott a valóságban, mint tudjuk, a támadó csoportok, ha nem is igen nagy időközökben, de azért mégis csak egymás után vegyültek bele a harcba, ami lényegesen megkönnyítette a franciák helyzetét. Az első napi küzdelemnek távolról sem egyöntetű, sőt nagyon is szaggatott képe a támadó intézkedés fentemlített hibájára vezethető vissza. Ez egyszersmind alkalmat adhatott volna Napoleonnak arra is, hogy az ellenséges csatavonal megkísérelt, de nem sikerült áttörése helyett, az ellentámadásra szánt erőkkel Gross Enzersdorf és Essling között előnyomulva, az ellenség balszárnyát s aztán fokozatosan többi részét is felgöngyölíteni iparkodjék, ami alighanem sokkal könnyebben és sokkal kevesebb veszteséggel sikerült is volna neki. Az osztrák csoportok nem egységes, hanem különböző időpontokban elszigetelt harcbaszállása volt nagyrészt oka annak is, hogy Károly főherceg a csata első napján a rendelkezésére álló tekintélyes túlerő dacára – mintegy 90.000 osztrák 36.000 franciával szemben – döntő eredményt elérni nem tudott.

Nagyon jó gondolata volt Károly főhercegnek a hidak elrombolására vonatkozó intézkedése és Magdeburg százados a reá bízott feladatot kétségkívül igen ügyesen és a legjobb eredménnyel hajtotta végre, ami nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Napoleonnak mindkétnapi megfeszített fáradozásai sikerre nem vezettek.

Feltűnő és kissé különös, hogy Napoleon az elsőnapi áttörő művelet végrehajtására csupán lovasságot alkalmazott, amelynek rohama az igen helyesen viselkedő osztrák gyalogság egészen rövid távolságra leadott tömeges tüzén tört meg. Az is nevezetes és említésreméltó, hogy a visszaözönlő francia lovasság üldözését nem az osztrák lovasság, hanem a tüzérség vállalta magára. A második csatanapon a Napoleon által elrendelt áttörésnél már a gyalogság játszotta a főszerepet, azonban Károly főherceg személyes és lelkes példaadása oly gyujtólag és lelkesítőleg hatott a közelében áló csapatokra, hogy azok nemcsak hogy a tetőpontjára hágott krízist szerencsésen megúszták, hanem a már majdnem biztosra vett sikert is kiragadták a franciák kezéből.

A rendelkezésre álló, illetve harcbajutott erők létszáma a csata második napján már erősen a franciák javára tolódott el. Most már Károly főherceg 95.000 (Rónai Horváth szerint 88.000) főnyi seregével Napoleon 75.600 (Rónai Horváth szerint 83.000) emberrel vehette fel a harcot. És ha Károly főherceg, mint fentebb említettük, ép az utolsó pillanatban saját személyét nem dobja a mérleg serpenyőjébe, úgy egészen biztos, hogy Napoleon a második csatanapon győztesként került volna ki a mindkét részről órák hosszán át majdnem emberfeletti erővel folytatott küzdelemből. Joggal mondhatjuk tehát, hogy Károly főherceg ezzel a lelkes, bátor magatartásával Ausztriát úgyszólván a megsemmisüléstől mentette meg. Hogy vajjon az erők végső megfeszítése mellett nem-e állt volna a hős főherceg módjában május 22.-én délután a francia áttöürési művelet végleges meghiusulása után Napoleonra és szűk téren birkák módjára összezsúfolt csapatjaira teljesen megsemmisítendő csapást mérni, minek folytán a későbbi wagrami küzdelem talán egészen tárgytalanná is vált volna, azt legalább is nyílt kérdésnek kell tekintetnünk.