Károly főherceg Regensburg feladása után eredetileg Csehország felé szándékozott visszavonulni és seregét április 23-ika folyamán Cham felé vezette vissza, ahova 25.-én érkezett meg. Az itt egybegyült 5 hadtest létszáma még mindíg 93.161 főre rúgott, de a csapatok állapotára való tekintettel a főherceg helyzetét oly súlyosnak tartotta, hogy jónak látta Ferenc császárnak azt ajánlani, tegyen kísérletet a Napoleonnal való megegyezésre. Ámde Ferenc császár a bécsi körök javaslatára a háború folytatását határozta el s utasította Károly főherceget, hogy Kremsnél, esetleg Bécsnél a Hiller-csoporttal való egyesülés után ismét támadólag igyekezzék a franciák ellen fellépni. Támogatására az udvar az osztrák landwehrt, majd a főherceg kérelmére 6000–8000 főnyi magyar lovas fölkelőt is igért rendelkezésére bocsátani, mire nézve az intézkedéseket nyomban meg is tették. Ebből kifolyólag a főherceg a vele volt erőkkel Klattau–Strakonitzon át Budweis felé vett irányt, ahova május 5.-én érkezett meg. Hillier altábornagynak a főherceg azt a parancsot küldte, hogy ha lehet, már Linznél, esetleg másutt a Duna balpartjára átkelve, a hozzája való csatlakozást keresse.

Napoleon a visszavonuló Károly főherceget megfigyelésére és nyomonkövetésére csak Davoust hadtestét és Montbrun lovas hadosztályát hagyta vissza Regensburgnál, míg az ott levő többi seregrészekkel, még pedig Massena hadtestével Straubingon át Passau, a többi erőkkel pedig Landshuton át Braunau felé vett irányt, hogy gyors menetekben mielőbb Bécset érje el és ha útközben esetleg Hiller és Károly főherceg eléje állanának, azokat a legenergikusabban megtámadja. A IX., vagyis szász hadtesttel Drezdában levő Bernadotte-nek Napoleon parancsot küldött, hogy Gera-n át Hof felé nagyot kerülve, Csehország felé erélyes tüntetéseket hajtson végre s aztán a fősereghez vonuljon be. Ez utóbb Károly főherceget arra bírta, hogy a III. hadtestet Csehország biztosítására Pilsenbe rendelje. Végül Lefèbvre parancsot kapott, hogy VII. (bajor) hadtestével a sereg jobboldalának biztosítására Salzburgba, majd Tirolba vonuljon be, ahol az ottani hazafias érzésű lakosság fölkelése már igen nagy arányokat öltött.

Közben Hiller altábornagy csoportjával, a franciák által nem túlságosan szorítva, április 27.-én Braunaut, a hozzá csatlakozni igyekvő Jellachich pedig Salzburgot érte el. Braunauban kapta meg Hiller Károly főherceg ama parancsát, hogy csoportjával Linznél addig tartson ki, amíg ő a fősereggel Budweisból odaér. A főhercegnek ugyanis az volt a legújabb szándéka, hogy Linznél az egész sereget egyesítve, azzal a Bécs felé előnyomuló franciák hátába törjön, de ebből semmi se lett, mert Hiller magát Linznél nem tarthatván, a május 3.-án Ebelsbergnél vívott ütközet után tovább folytata visszavonulását és május 8.-án Mautern–Kremsnél átkelt a Duna balpartjára, a jobbparton Bécs fedezésére, Dedovich altábornagy parancsnoksága alatt csak 22 zászlóaljat és 1 1/2 lovasszázadot mintegy 12.000 főnyi létszámmal hagyván hátra, akinek a francia elővéd által erősen szorongatva, gyorsan kellett a főváros felé visszavonulni, amelynek védelmével a császár Miksa főherceget bízta meg a rendelkezésére álló mintegy 10.000 emberrel.

Közben a két francia oszlop április 29.-én elérte az Inn folyót s Massena Passaunál nagyobb baj nélkül átkelhetett rajta, de a Napoleon által vezetett főoszlop Berghausennél a hidat elrombolva találván, két napi késedelmet szenvedett, amíg az erősen megáradt folyón átkelhetett, mindazonáltal május 2.-án Lambachnál és Welsnél már a Traun folyót érte el. Május 3.-án a két oszlop Ennsnél és Steyernél az Enns folyóhoz ért, de az utóbbemlített helye az elrombolt híd Napoleonnak ismét két napi késedelmet okozott. Menetét tovább folytatva, a két oszlop május 6.-án Amstettennél egyesült s 7.-én Melket, 8.-án pedig St. Pöltent érte el, ahol Napoleon megtudta, hogy Hiller ugyanaznap ereje zömével Mauternnál a Duna balpartjára kelt át. Menetét tovább folytatva, a francia császár május 10.-én Bécs elé ért, amelyet csapatjai által félkörben körülvétetett.

Bécs védőrsége három napig tartotta magát, de miután május 12.-én a franciák a Pratert megszállották és a várost bombázni kezdték, Miksa főherceg, bár a Károly főhercegtől vett parancs szerint a fővárost május 17-ikéig tartania kellett volna, ereje zömével a Duna balpartjára vonult s a floridsdorfi hidat maga mögött felgyújtván, csak néhány ezer embert hagyott Bécsben, mely erő a közben megindult tárgyalások eredményeként május 13.-án megadta magát s így a főváros rengeteg készletével aránylag könnyű szerrel az ellenség kezébe került.[1]

Ezalatt Károly főherceg május 8.-án Budweisból elindulva, e napon Zwettlt érte el s itt 10-ikéig állva maradt. 12.-én Hornt, 13.-án Wetzdorfot érte el; majd menetét Stockerau-n át lassan folytatva, 16.-án a Bisambergig nyomult előre, ahol a Hiller csoporttal egyesülvén, az egész hadsereget a Bisamberg és Pillichsdorf között helyezte el[2] s ezen állásban május 20-ikáig állva maradt.

Bécs feladását Károly főherceg május 12.-én Hornban tudta meg, de egyidejűleg arról is értesült, hogy Ferenc császár az Olaszországból visszavonuló János főherceget Salzburgon át a Tirolban működő Chasteller és a Münchenből visszavonuló Jellasich-csal karöltve Napoleon hátába irányította és hogy József főherceget, a nádort, a magyar fölkelés megszervezésére, összegyüjtésére és készenlétbe helyezésére utasította. Azonban mindjárt itt megjegyezhetjük, hogy a magyar fölkelés nem volt egyhamar hadműveletekre kész állapotba helyezhető, hogy János főherceg a vett parancsnak nem tehetett eleget, mivel Magyarország felé kitérni volt kénytelen, hogy Chasteler altábornagy már május 13.-án Wörglnél verséget szenvedett s végül hogy Jellachich altábornagyot csoportjával János főherceg Grácba rendelte.

Bécs megszállása idején Napoleon még mindíg nem volt tisztában Károly főherceg szándékával; legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy az Brünn felé vezeti el seregét.[3] Hogy azt oda követhesse, a császár két helyen szándékozott a Dunán hidat veretni: Nussdorfnál és Kaiser-Ebersdorfnál. Az előbbit Lannes kísérelte meg május 13.-án, de ez nem sikerült, mert azt Hiller meghiusította.

Május 17.-én Napoleon már tudomást szerzett arról, hogy vele szemben a Dunától északra Károly főherceg egész serege összpontosítva áll. Erre a császár nyomban intézkedett, hogy a távolabb levő Bernadotte és Vandamme közelebb vonuljanak hadtesteikkel. Május 18.-án este megkezdődött Kaiser-Ebersdorfnál a Molitor-hadosztály fedezete alatt a Lobau szigetre vezető híd elkészítése és az 20.-án délig be is volt fejezve, mire azon nyomban átkelt Massena a Boudet- és Legrand-hadosztályokkal, a Lassalle könnyű lovashadosztállyal és a tüzérség egy részével. Amikor d. u. 5 órakor ezeket a csapatokat a Marulaz-lovashadosztály követni akarta, a hidat egy az osztrákok által neki irányított vizimalom erősen megrongálta. Károly főherceg ugyanis Magdeburg vezérkari századosnak parancsot adott, hogy a franciák által építendő dunai hidakat leúsztatott malmok, tutajok, fatörzsek stb. által elromboltassa s ezáltal egyrészt a már átkelt francia csapatok támogatása, másrészt azok visszavonása is megzavartassék, sőt ha lehet, lehetetlenné is tétessék.

Ugyancsak május 20.-án d. u. 3 órakor megkezdődött a Stadler-mellékág áthidalása is, mely a Lobaut a Morvamezővel kötötte össze. Ez a híd este 6 óráig minden zavaró körülmény nélkül készült el. Most aztán Massena csapatainak egy része, a Boudet- és Molitor-hadosztályok, a Lobauról a Duna mellékágán is átkeltek és a híd előtt fekvő masszív építkezésű Aspern és Essling helységeket megszállván, ott egy futólagos hídfő építéséhez fogtak hozzá. Közben a csapatok átkelése a hidakon tovább folyt, bár a Lobaura vezető hidakat Magdeburg századosnak ismételten sikerült megrongálnia. Mindazonáltal május 20. és 21-ikén a délelőtt folyamán sikerült a Massena-hadtest Molitor-, Boudet-, Legrand- és St. Cyr-hadosztályoknak, a Lassalle- és Marulaz könnyű lovashadosztályoknak, az Espagne vérteshadosztálynak egészben és a Nansouty vérteshadosztály egyik dandárának, továbbá megfelelő erejű tüzérségének a Duna balpartjára átkelniök. E csapatok, vagyis ama összes seregtestek állománya, melyek a csata első napján harcba kerültek, mintegy 27.000 gyalogosra és 9000 lovasra tehető.

Napoleon még május 21.-én délelőtt sem számított az ellenség részéről komolyabb támadásra és a csapatok egy részének az Essling–Aspern vonalban való felvonulását és felfejlődését csak a még jobbparton levő erők partváltásának biztosítása céljából rendelte el. De amikor látta, hogy Károly főherceg támadása komoly színezetet kezd ölteni, ő maga is mindent elkövetett, hogy az elkerülhetetlen döntő mérkőzésből győztesként kerüljön ki.[4]

Az osztrák főhadiszálláson szintén az utolsó pillanatig kétségben voltak Napoleon szándékai felől, amihez nagymértékben hozzájárult, hogy a császár a meghiusult nussdorfi hídverést többé nem erőszakolta. Május 19.-én megtudták, hogy a franciák máris átkelőben vannak a Lobau szigetre, mire Károly főherceg május 20-ikára személyes vezetése és részvétele mellett erőszakos szemrevétel végrehajtását határozta el az említett sziget felé. Ez a Mühl-Auban összeütközésre vezetett, mely azonban a még mindíg homályos helyzetről nem volt képes a fátyolt fellebbenteni, újabb hírek azonban megerősítették, hogy a franciák hídverése Kaiser-Ebersdorfnál folyamatban van. Erre Károly főherceg az említett nap délutánján utasította hadtesteit, hogy május 21.-én reggelig Strebersdorf–Stammersdorf–Wagram vonalában arccal délnek a döntő csatához készenlétbe helyezkedjenek. A főherceg szándéka ugyanis az volt, hogy a franciák átkelését a Duna balpartjára egyelőre nem zavarja meg, hanem csak mikor már jó sok francia csapat kelt át a Morvamezőre, azok ellen május 21.-én a délután folyamán megsemmisítő támadást intéz.

[1] Mayerhoffer id. m. 68: „Mit Wien fielen dem Feinde reiche Vorräthe aller Art, auch 98 Kanonen und Mörser und die Wiener Kriegskasse mit mehr als 4 1/2 Millionen Gulden in die Hände.”

[2] Lásd a XX/30-a) számú mellékletet.

[3] Mayerhoffer id. m. 72.

[4] Mayerhoffer id. m. 82: „Napoleon erwartete seinerseits kein angriffsweises Vorgehen des Erzehrzogs. Der erste Aufmarsch in der Linie Essling-Aspern diente auch bloss der Sicherung des Übergehens der noch zurückbefindlichen Heerteile; als dann jedoch der österreichische Angriff begann und die Brücken wieder rissen, blieb keine Wahl: es galt nun vorläufig die Stützpunkte der Front zu behaupten. Parallel liefen des Kaisers Versuche, das österreichische Zentrum zu durchbrechen, um der Schlacht vielleicht doch noch eine entscheidende Wendung zu gunsten de französischen Waffen zu geben.”