Napoleon szempontjából Ausztria 1809. évi támadása a lehető legrosszabbkor történt. Seregének nagy része Spanyolországban lévén lekötve, nem volt könnyű dolog az új ellenséggel is a kellő számú erőket szembeállítani. Azonban Napoleon, mint mindíg, úgy ezúttal is minden nehézséget le tudott győzni, sőt mondhatni, hogy most az egyszer még saját magát is fölülmúlta.[1] A hadiszíntéren repülésszerűen gyors megjelenése; a helyzetnek villámgyors és helyes áttekintése, mint nemkülönben az erősen széttagolt seregnek erőltetett menetekkel elrendelt gyors összpontosítása valóban nemcsak elismerésre, hanem határozottan csodálatraméltó.

A helyzetnek gyors, helyes és találó megítélését akkoriban még nagyon megnehezítette az a körülmény, hogy a hadászati hírszerző és földerítő szolgálatot úgyszólván többé-kevésbbé megbízhatatlan kémek végezték; magát a csapatot és elsősorban a lovasságot erre a célra még nem igen használták fel; a nagyobb lovastesteknek a hadászati földerítés céljaira való előretolása és felhasználása akkor még nem volt szokásos; ezt csak jóval később, tulajdonképpen csak az 1870/71. évi német–francia háborúban a németek s azután a többi államok hadseregeiben is kezdték alkalmazni. Ezt megelőzően a mindhárom fegyvernemből összeállított kisebb-nagyobb csapattömegekkel végrehajtott úgynevezett erőszakos szemrevételek kezdtek divatba jönni, amelyek azonban ritkán, sőt majdnem mondhatni sohasem feleltek meg a beléjük helyezett várakozásnak. A hadászati és harcászati csapat-földerítés és hírszerzés hiánya a letárgyalt hadjáratban a legfeltünőbb módon ötlik szemünkbe, s ez volt az oka, hogy úgy Napoleon, mint Károly főherceg, utóbbi azonban sokkal inkább mint ellenfele, sokszor egyáltalában nem volt tisztában a helyzettel; ennek folytán elhatározásaik meglehetősen labilis lábon állván, legtöbbször csak úgy találomra intézkedhettek. A különbség kettejük között mindazonáltal abban nyert kifejezést, hogy míg a gyakorlott szemű és éleslátású Napoleon rendszerint még így is az esetek legtöbbjében a jót és helyeset találta el, addig sötétben tapogatódzó ellenfele majdnem mindíg elvetette a sulykot. Legcsattanósabb példája ennek az eggmühli csatát megelőző támadó harcintézkedése, amellyel erejének zömét az Abach–Peising által jelölt vonal ellen indította útnak, ahol gyenge lovasosztagoktól eltekintve, ellenség egyáltalában nem volt s így ez a támadás, ha végrehajtására egyáltalában sor került volna, a legszenzációsabb légdöfésnek bizonyult volna.

Az a bizonytalanság, és ingadozás, amely Károly főherceg elhatározásaiban ismételten megnyilvánult, sajnos elég gyenge színben tüntetik fel őt mint hadvezért és hadseregvezetőt. Az első nagy szarvashiba a hadászati felvonulás, illetve az első hadműveletek elrendelésénél történt. Végeredményben, miután a Bambergre tervezett előnyomulás céltalansága kiderült, a főherceg célja az volt, hogy seregével Regensburg környékét elérve, a francia sereg zömeg és Davoust seregcsoportja közé ékelje be magát s mindenekelőtt ez utóbbit s aztán a francia főcsoportot verje meg. Alig férhet hozzá kétség, hogy Regensburg környékét a Csehországban felvonult sereg zömével sokkal gyorsabban Pilsen–Taus és Klattau–Chamon át, mint Linzen át a Duna jobbpartjára nagyot kerülve, érhette el. A csapatok oknélküli fárasztásától eltekintve, amikor arról volt szó, hogy a Duna felső lefolyása mentén felvonult ellenség, amint azt a megállapított haditerv igen helyesen hangsúlyozta is, minél gyorsabban, további erősbítések beérkezte előtt döntő hadműveletekre, döntő csatára kényszeríttessék.

Az osztrák hadmozdulatok nagyfokú lassúsága, szembeállítva a francia seregtestek gyors mozgadozásával, szintén igen előnytelen színben tünteti fel az osztrákok hadvezetési képességét és gyakorlottságát, akiknél a seregellátás ügye is elég gyenge lábon állott.

Károly főherceg napokig tartó ide-oda botorkálása Regensburg körül szintén felette gyenge benyomást tesz az emberre. Miután Napoleon serege zömével, abban a hiszemben, hogy az ellenség zömég még mindíg ott kell keresni, Landshut felé, tehát téves irányban hagyta magát eltéríteni, ez Károly főhercegnek bő alkalmat szolgáltatott, hogy végre túlerővel vesse rá magát Davoust-nak most már jelentékenyen meggyengített csoportjára, annál is inkább, mert hiszen a főhercegnek kezdettől fogva az volt az általa legsürgősebbnek jelzett célja, hogy mindenekelőtt és mielőbb ezzel a csoporttal számoljon le. Hosszas, szinte érthetetlen habozás után végre felvirrad a döntő összeütközés kierőszakolására kijelölt nagy nap, azonban a főherceg kevésbbé fontos és helytálló okok miatt a támadás megindítását a déli órára halasztja, aminél nagyobb szívességet a franciáknak, illetve Napoleonnak alig tehetett volna. Ime ezúttal is bebizonyosodott, hogy az erősakaratú, az ügyes, a merész, a nagy és hatalmas hadvezért még a véletlen szerencse is elárasztja kedveskedésével és kedvezéseivel.

Az eggmühli csata már azért is ritkítja párját a hadtörténelemben, mert alig hogy megkezdődött, már úgyszólván el is volt döntve, természetesen az ügyesebb és erősebb akaratú hadvezér javára.

[1] Horsetzky id. m. 124: „Nie noch hatte Napoleon energischer und rascher eingegriffen und grössere Leistungen von seinen Truppen gefordert und auch erzielt, wie in den Tagen vom 19. bis zum 22. April 1809.”