Azt az általános harcászati elvet, hogy aki a magaslatok birtokában van, az a síkság felett is uralkodik, az osztrák intéző körök tévesen még most is a hadászat terére is átvívén, a tirol–vorarlbergi hegyvidéken tetemes erőket vonultattak fel, amelyeknek semmi hasznát sem vették. Bezzeg a már teljesen modernül gondolkozó Napoleon erre a hegyvidékre eredetileg egyetlen embert sem pazarolt s csak az ulmi tragédia lezajlása után rendelte oda Neyt és Augereaut hadtesteikkel a két tartomány teljes megtisztítása végett. Mennyivel jobb lett volna, ha az osztrák hadvezetőség János főherceg csoportját már kezdettől fogva, vagy legalább is a hadműveletek megindulása után, amikor már biztosan lehetett látni, hogy Napoleon Tirollal és Vorarlbeggel cseppet sem törődik, akár a németországi, akár az olaszországi hadsereghez csatlakoztatta volna.

A Tirolban és Vorarlbergben lefolyt hadműveletek egyébként semmi különös megjegyzésre nem szolgáltatnak okot.

Az 1805. évi háborúhoz Rónai Horváth id. m. 184–185 oldalán a következő összegező méltatást fűzi: „A háború balsikereinek majd egész következményeit, amint az a pozsonyi békéből kitűnik, Ausztria volt kénytelen viselni . . . Ez a háború, mely Napoleont megsemmisítendő volt, ennek hatalmát Közép-Európa jelentékeny részére kiterjesztette s Franciaország hatalmi kör most már nemcsak a Rajnáig, de azon túl a Weser, Inn és Isonzo folyókig terjedt. – Nelsonnak a 33 hajóból álló francia-spanyol hajóhad fölött október 21.-én Trafalgar mellett kivívott fényes győzelme politikai következmények nélkül maradt. – Az 1805. évi hadjárat Napoleon hadművészetének legfényesebb időszakát mutatja be. Mint 1800-ban, úgy most is arra törekszik, hogy ellenfele figyelmét más irányban lekötvén, ezalatt oldalába, majd hátába jusson s azután őt a hadászatilag legkedvezőtlenebb viszonyok közt döntő csatára kényszerítse. Míg Melas még megkockáztatja a csatát, mely bár elveszett, de neve tisztességét megóvta, addig Mack midőn tervei keresztülvihetetleneknek bizonyultak, a derék sereget, mely jobb sorsra volt méltó, s mely helyét egy határozott áttörő kisérletnél bizonyára megállja, kiszolgáltatta az ellenségnek. De a két hadjárat között a különbség mégis nagy. Míg 1800-ban még csak kisebb viszonyok között történik minden, s a megkerülő sereg alig 40.000 fő, 1805-ben egy 200.000 főnyi óriás sereget vezet Napoleon remek technikával s művészi ügyességgel az ellenség hátába, s az ellenséges sereget oly helyzetbe hozza, hogy az csak a megsemmisülés vagy a megadás között választhat. – A további előnyomulás Bécsen át Brünnig a veszélyesség és óvatosság mintája, mely semmit sem kockáztat, mely a kivívott siker által el nem kábul s az ellenség fővárosát még éjjeli szállásnak is alig használja addig, míg annak még harcképes serege van. Előbb még e sereggel is végezni kell, hogy azután a nagy csapások által lesujtott ellenséget oly békére kényszerítse, mely őt a német császárságtól, sőt a birodalomtól megfosztja s Franciaország hatalmát eddig soha meg nem álmodott határokig kiterjeszti. – A csata, melyben Napoleon e diadalt aratja, egyike azoknak, melyek a világtörténelem legkiválóbb eseményei közé tartoznak. Ha a hadműveletek, melyek az ulmi katasztrófára vezettek, a hadászat mesteri kezelésének mintáját adják, az austerlitzi csata a harcászatnak, a csapatok harcra való alkalmazásának nagyszerű példája . . . A nagy stílusban végrehajtott művészi áttörés megmutatja nekünk, mint képes egy valóban nagy hadvezér a viszonyok fölött uralkodni, az ellenség hibáit fölismerni s kiaknázni és a győzelmet, mint a szellemi felsőbbség elmaradhatatlan következményét, napi parancsilag kihirdetni, mielőtt még csak egy lövés történt volna. E nagy események mellett a hadjárat egyéb körülményei eltörpülnek s jelentéktelenné válnak; még a Caldiero melletti győzelem is csak félsiker, a negatív eredmény, mely csupán a hadsereg visszavonulását biztosítja, de a hadjárat menetére befolyást nem gyakorol.”

A magyar csapatok tevékenységét az 1805. évi háborúban a Pilch szerkesztette A magyar katona, II., 160–165. oldalán következőleg foglalja össze: „Az ulmi és bécsi hadjáratban aránylag kevés magyar csapattest szerepelt. A 39. gyalogezred, a Rohan-dandárba beosztva, a Lech és az Isar folyók eredeténél az alpesi átjárókat védelmezte egy ideig. Amikor azonban a Jellachich-dandár Hohenembsnél lerakta fegyvereit, és a déltiroli csapatok elvonultak Stiriába, a dandár, heves harcok után, Naudersen, Meránon, Bozenen, Trienten, Primolanón és Bassanón át Castelfrancóig jutott, ahol azonban szívós védekezése ellenére kénytelen volt megadni magát a mindenünnen elősereglő túlerős franciáknak. – A 60. gyalogezred 1. és 2. zászlóalja, valamint gránátos zászlóalja előbb a Kienmayer, később pedig a Meerweldt által vezetett tartalékhadtestbe tartozott. A visszavonulás alkalmával Lambachnál és Steyernél vitézül kitartott; Weyernél a tábori zászlóaljak egy része a franciák fogságába esett; hasonló sors érte a gránátos zászlóaljat Neuhausennél és Maria Zellnél; az ezred 3. és 4. zászlóalja szerencsésen eljutott Karinthiába és János főherceg oszlopához csatlakozott.

Az 1. huszárezred, amely szintén Meerweldt hadtestébe tartozott az Inn alóli visszavonulás alkalmával, Riednél, Lambachnál és Weyernél harcolt; majd átvágta magát, haza jutott és később Morvaországban, az austerlitzi csata után, Kostelnél mérte össze fegyvereit a franciákkal. – A 4. huszárezred is Meerweldt hadtestében volt s ezért az utóvéd harcok folyamán tűzbe jutott Ennsnél, Amstettennél, Kremsnél és Schöngrabernnél. – A 6. huszárezred két osztálya Günzburgnál harcolt; később Jellachich hadtestéhez keült és amikor ez Hohenembsnél lerakta fegyvereit, a huszárok ezredparancsnokuk körültekintő vezetése révén és kemény harcok árán átvágták magukat a franciák lovastömegein és Csehországba tértek. – A Mesko ezredes által vezetett 7. huszárezred, amely Kienmayer tábornok alatt szolgált, mint oldalvéd a Pyhrn-hágón át az Enns völgyébe vonult, majd többször összecsapott az ellenséggel s végül Marburgban Chasteler hadtestéhez csatlakozott. – A 11. huszárzered csak St. Pöltennél vívott utóvéd harcot. – A 12. Palatinus-huszárezred két osztálya előbb a günzburgi csatában vett részt, majd a neresheimi összecsapás után mint utóvéd igen vitézül verekedett. Amikor pedig az Ulmba szorult császári csapatok kénytelenek voltak kapitulálni, az említett osztályok Hertelendy Gábor ezredes ezredparancsnok vezetése alatt ahhoz a csoporthoz tartoztak, amely Ferdinánd főherceg vezetése alatt átvágta magát a franciákon és számtalan nehézség után Csehországba jutott. Ezeknek az osztályoknak (Ulmban visszamaradt) maradványai még az austerlitzi csatában is résztvettek. Meningennél az ezred egyik osztálya a franciák fogságába esett. Az egyik félszázad pedig véletlenül elszakad ezredétől, előbb Jellachich, később pedig Rohan hadtestében Tirolban harcolt a Blankenstein-huszárokkal vállvetve. A háború alatt az ezred állománya egyharmadára fogyott. . .

Károly főherceg seregében a következő magyar ezredek voltak: a 2., 32., 33., 34., 37., 48., 51., 52. és 61. gyalogezredek és ezeknek gránátos zászlóaljai, valamint a 2., 3., 5., 8., 9. és 10. huszárezredek. A magyar zászlóaljak száma 28 tábori és 9 gránátos zászlóalj volt; ezek valamennyien résztvettek a caldieroi nagy csatában.

A huszárezredek közül a 2-iknak csak egyik százada jutott tűzbe; az 5. csak a visszavonulás alatt szerepelt; a 3., 8., 9. és 10. huszárezredek szintén szerepeltek a caldieroi csatában. . .

A Caldiero elvesztése után folytatott nagy küzdelemben Károly főherceg végül „egy gránátos dandárt, valamint a 32. magyar gyalogezredet rendelte előre. Ő maga kivont karddal a gránátosok élére állt és a csapatok dobszóval, rendíthetetlenül követték a főherceget. A merész roham egyelőre helyrebillentette a mérleget. De ekkor Massena is ellenrohamra rendelte gárdáját és vérteseit. A 32-esek azonban szívósan védekeztek és a franciák hatalmas lökést szuronyaikkal felfogták. Massena most személyesen vezett elő egyik hadosztályát[1] a császári közép jobboldalába, Colognola felé, amely a csatatér kulcspontja volt. Itt avatkozott be a harcba a 2. magyar gyalogezred gránátos zászlóalja. Nagy küzdelem keletkezett a sáncoknál, ahol a tábornokok személyes vezetése alatt az 51. magyar gyalogezreden kívül osztrák zászlóaljak is közbeléptek. Ez az ellentámadás használt és a franciák megfutottak. Üldözésükre a 8. huszárezred rontott elő Kerekes ezredes vezetése alatt. – Már besötétedett, amikor (a középen tartózkodó) Massena még egy kísérletet tett. Támadása a 32-eseket érte, akik erejük végső megfeszítésével védekeztek. Már-már összeroppantak, amikor Hohenlohe-Bartenstein herceg tábornok az utolsó tartalékot, a 2. 33., 34., 37. és 52. magyar gyalogezredek gránátos zászlóaljaiból alakított dandárt elővezette. Miksa főherceg is élükre állt és lelkesítette a gránátosokat, akik összefogva a 32-esekkel, még egyszer előretörtek; rohamuknak az lett az eredménye, hogy a franciák nem tudták elérni céljukat. A 32. gyalogezred magatartásáról Károly főherceg azt írta jelentésében, hogy az Eszterházy-ezred a vitézség kiváló tényeivel tündökölt.”

A másnap megújult csatában, melyben maga Nordmann tábornok is megsebesült, Reuss herceg altábornagy a 48. magyar gyalogezred két zászlóalját és néhány határőrszázadot küldött segítségül. Ezek az erők oldalba és hátba kapták a franciákat és a csata vége azt lett, hogy a franciák visszavonultak.

„Az austerlitzi csatában igen kevés magyar csapat vett részt, minhogy többségük Károly főherceg hadseregében volt, az Ulmnál és a Tirolban szétugrasztott csapatok közül pedig csak a 4., 11. és 12. huszárezredek részei jutottak el Morvaországba. A 4. huszárezred két százada különösen kitűnt Mohr báró ezredes vezetése alatt; a 11. huszárezred részei is igen jól megállták a helyüket. – A magyar gyalogságból csak a két székely határőrezred két-két zászlóalja jutott tűzbe. Ezek a Telnitz birtokáért vívott harcokban arattak dicsőséget, főként a 2. székely határőrezred, amelyet Divéky Antal őrnagy vezetett. Ezt a vitéz katonát még a csatatéren alezredessé léptették elő.”

[1] Ez a Molitor-hadosztály volt, mely azonban csak a hadosztályparancsnok, nem pedig Massena vezetése alatt hajtotta végre a megkerülő mozdulatot; Massena ekkor a középen harcolt életre-halálra