A bécsi hadjárat befejezése után Napoleon Brünnél, a szövetségesek Olmütznél megállapodva, mindkét fél részéről serény előkészületek folytak a mielőbb bekövetkezhető döntő összeütközésre. E tekintetben a szövetségesek sokkal előnyösebb helyzetben voltak Napoleonnál, aki az anyaországtól való óriási nagy távolságnál fogva újabb számottevő erőket, seregtesteket hamarosan nem vonhatott magához, ellenben a szövetségesek még igen jelentékeny erősbítésekre számíthattak, egyrészt az Olaszország és Tirol felől, másrészt az Oroszországból már útban levő erőknek az olschani táborban való egyesítése által. Ha ez megtörténik, a franciákkal szemben egyszerre óriási túlerőt lehetett volna működésbe hozni. Ferenc császár és osztrák tanácsadói váltig emellett kardoskodtak, de a nagyratörő Sándor cár, már csak azért is, hogy Napoleon leveretésének dicsősége majdnem kizárólag az orosz csapatok fegyvertényéhez tapadjon, semmikép sem volt rábírható az osztrák álláspont elfogadására, két nézőpontot hozván fel a maga nézete helyességének támogatására, még pedig mindenekelőtt, hogy Napoleon Brünnél csak igen gyenge erő felett rendelkezik, ami azonban nem egészen felelt meg a valóságnak és másrészt, hogy a már nagyon is előrehaladott téli évszak a további várakozást szinte lehetetlenné teszi és ebben mindenesetre volt valami. Abban az időben ugyanis még nagyon is irtóztak a téli hadjáratoktól, miután e tekintetben az államok és hadviselő felek egyike részéről sem történt kellő előgondoskodás. Mindazonáltal az összes körülményeket figyelembe véve, az egyszer úgy állt a dolog, hogy a szövetségesek érdeke az összes útban levő erősbítések beérkezésének bevárását követelte, míg Napoleon érdekében a mielőbbi leszámolás állott, hogy a döntő csatát még a további orosz erősbítések és Károly főhercegék beérkezése előtt megvívhassa. Azonkívül azt is fontolóra kellett venni, hogy Poroszország már szintén nagy hajlandóságot kezdett mutatni a koalicióhoz való csatlakozásra s így a szövetségeseknek még a politikai konstelláció is várakozást tanácsolt. Ilyenformán alig férhet hozzá kétség, hogy Napoleon a türelmetlen tüzesvérű Sándor cár elhatározását örömmel üdvözölhette.

Ereje inferioritásának tudatában Napoleon támadó hadműveletek megindítását nem tartotta tanácsosnak, ellenben már eleve az volt a vezérlő gondolata, hogy az ellene támadólag előnyomuló ellenfél ellen a kellő pillanatban ellentámadásba megy át. A szövetségesek Weyrother terve szerint nem a támadó hadműveletek legegyszerűbb formáját, az arctámadással kapcsolatos egyszerű vagy, a rendelkezésre állónak gondolt tetemes túlerőre való tekintettel a kettős átkarolást, hanem a sokkal nehezebben végrehajtható megkerülést választották. S mihelyt erről Napoleon akár hírek, akár személyesen szerzett benyomások alapján tudomást szerzett, rögtön megfogamzott agyában a legmegfelelőbb és leghatásosabb ellenterv, az áttörésnek az alkalmazása. Ennek a kellő előkészítését nagymértékben elősegítették és megkönnyítették a szövetségesek azáltal, hogy ahelyett, hogy a francia állás közelébe érve, a megkerülést lehetőleg titokban és gyorsan hajtották volna végre, mozdulataik igen nagyfokú vontatottság jellegét viselték magukon, ami természetesen nagymértékben megkönnyítette Napoleonnak és alparancsnokainak az elhatározott áttörő hadművelet végrehajtását.

Hogy a magasabb vezetés, az elhatározásoknak parancsformába való átültetése és a parancsközvetítés célszerűsége tekintetében a két fél között mily óriási különbség állott fenn, az legjobban a Napoleon és Sándor cár illetve az ő jelenlétében Weyrother altábornagy általa csata előestéjén tartott tábornoki megbeszélésből tűnik ki. Klasszikus példája ez annak, hogy miképpen kell, illetve miképpen nem szabad az ilyen megbeszéléseket megtartani. Persze, hogy a sötét éjszakába elhúzódó Weyrother-féle nehézkes és komplikált qui pro quo után a szükséges írásbeli parancsok és intézkedések már nem juthattak el a kellő időben az alárendelt parancsnokságokhoz és csapatokhoz.[1]

Ezzel szemben Napoleon parancsadási technikája az akkor általában dívó nehézkességet és körülményességet tekintetbe véve, valóban ideálisnak mondható. Épígy csatavezetési tevékenységét is páratlannak mondhatjuk. Egy-egy rövid parancsával szinte felvillanyozólag hat alvezéreire, akik, mint nemkülönben csapatjaik is, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a hatalmas császár meg legyen velük elégedve.[2] Erre vezethető vissza egy-egy sereg- illetve csapatrésznek valóban rekordszerü teljesítménye is. Igy például amit többek között az austerlitzi csata napján Soult és Davoust, mint nemkülönben alárendelt hadosztályaik produkáltak, a legmesszebbmenő elismerésre és dicséretre érdemes.[3]

Nevezetes, hogy a csata eldöntését előidéző áttörési hadművelet felette nehéz munkáját főkép a francia IV hadtest két hadosztálya végezte el, úgy hogy az e két hadosztály mögött készenlétbe helyezett többi francia erőknek aránylag csak kevés teendőjük akadt.[4] Amily büszkék lehetnek a franciák erre a mindenesetre különös tényre, a szövetségesek annál fájóbb és csalódottabb szívvel gondolhattak a csata befejezése után erre a furcsa és szinte megmagyarázhatatlan körülményre.

Mindent összevetve, az austerlitzi csata elejétől végig Napoleon és derék alvezéreinek és csapatjainak dicsőségét hirdeti,[5] csak az a kár, hogy a végső akkord ezt a dicsőséget némileg letompítja. Napoleon ugyanis ezúttal adós maradt a győzelemre a tulajdonképeni koronát föltevő üldözéssel. A csatára következő napon Murat előretört ugyan a lovassággal Olmütz felé, de ez a művelet tulajdonképpen légdöfésnek bizonyult, mivel arrafelé Bagration alatt csak igen gyenge erők vonultak vissza. Egy nagy előnye azonban mégis volt, amennyiben általa a szövetségesek egész vonata a franciák kezébe került.

[1] Rüstow id. m. 374: „Der Aufbruch sämmtlicher Colonnen war bedeutend verzögert, zum Theil wohl durch die Schwerfälligkeit des Dienstmechanismus und die geringe Uebung der höheren Offiziere in deer Handhabung grösserer Massen, zum andern Theil vielleicht durch das Warten auf die Dispositionen, welche in Abschrift erst um 8 Uhr morgens, als die Colonnen schon is Bewegung waren, den Führern zugestellt wurden.”

[2] Jellemző, és amellett érdekes és tanulságos erre nézve a Rüstow id. m. 379. oldalán foglalt következő epizód: „Napoleon vernahm in der Mitte seiner Marschälle (akiket tudvalevőleg Schlappanitzhoz rendelt) den ersten Kanonendonner, der von Tellnitz herüberschallte und in ihm die Bestätigung seiner Voraussetzungen, aber noch konnte er nicht beurtheilen, in welchem Masse dieselben richtig seinen, denn der Nebel verhinderte überall hin die Aussicht. Endlich gegen 8 Uhr brach die Sonne im Aufgehen durch, sie verscheuchte den Nebel noch nicht völlig aus den Thälern, aber wohl von den Höhen . . . Napoleon wandte sich an Soult mit der Frage, wie lange er Zeit bedürfte, um die Pratzener Höhen von den Positionen der Divisionen St.Hilaire und Vandamme aus zu erreichen. – Kaum zwanzig Minuten, erwiederte dieser, die Truppen stehen bereits jenseits des Baches. – Dann warten wir noch eine Viertelstunde, sagte der Kaiser (valóban isteni nyugalommal!), er wollte die Entblössung der Höhen noch weiter vorschreiten lassen, ehe er den Hauptstoss führte.”

[3] Mayerhoffer id. m. 41. a déli szárnyakon a délelőtt lefolyt események vázolása után: „Die Russen hatten (auf ihrem linken Flügel) keinen Schritt Boden verloren, sie drangen aber auch nicht vor und um die Mittagsstunde bestand ihr ganzer Erfolg in der Behauptung der Örtlichkeiten im Goldbachtal. Dem Marschall Davoust, der mit 16 Bataillonen (rund 7000 Mann), 16 Geschützen, 6-8 sehr schwachen Kavallerieregimentern (3000 Reitern) durch viele Standen 30.000–35.000 Mann gefesselt hatte, ward es möglich, sich westlich der Bachlinie zu neuem einheitlichen Angriff zu gruppieren . . .” – Ugyanerről a csatarészletről Rüstow id. m. 377. oldalán ezeket írja: „Das Resultat des Kampfes war, dass der ganze linke russische Flügel, 38.000 M. und 4000 Pferde, drei Stunden lang von 10.000 M. und 2500 Pf., einem Drittel seiner Stärke aufgehalten und beschäftigt ward. Man dard freilich nicht vergessen, dass der französische General bei seeiner tapferen Vertheidigung durch die Unthätigkeit Buxhövdens in hohem Maasse begünstigt ward. Hätte dieser, als er Davoust von Tellnitz weichen sah, ihn scharf verfolgt und ihm nicht gestattet, seinen rechten Flügel fast ganz zu entblössen, so möchte es Davoust trotz aller möglichen Anstrengungen dennoch schwer geworden sein, seine Linie zu behaupten. Buxhövden aber wartete ruhig und ohne sich um etwas zu bekümmern, wie erzählt wird, völlig betrunken, bis die Colonnen Langerons und Prybyssewskis allein mit den Franzosen fertig geworden wären, und traf durchaus keine Anstalten, die ihm vorgeschriebene Bewegung auf Turas fortzusetzen. id.”

[4] Mayerhoffer id. m. 54: „Kaiser Napoleon hat die Entscheidung nicht durch den ursprünglich geplanten Angriff auf den rechten Flügel der Verbündeten, sondern mit einem Durchbruch der gegnerischen Mitte gefällt, der mit kühler Überlegung angesetzt, mit aller Energie ausgeführt wurde. Den entscheidenden Angriff gegen die Höhen von Pratzen führten bloss zwei Infanterie-divisionen, zusammen etwa 15.000 Mann, auf 5 km Front. Doch folgten ihnen sehr erhebliche Kräfte, das I. Korps, die Garden und die 3. Dragonerdivision, so dass für die entscheidende Schlachthandlung etwa 35.000 Mann d. i. nahezu die Hälfte der Gesamtkraft, verfügbar gemacht waren. Der Kaiser selbst begleitete den Angriff auf die Pratzener Höhen. Er bedurfte jedoch dieser ganzen Truppenmacht nicht. Schon die beiden Divisionen Soults genügten, um den Widerstand der IV. Kolonne Kolowrat, 16.000 Mann, zu brechen und die Versuche Langerous abzuwehren, durch einen Stoss gegen den Südflügel das Gefecht wieder herzustellen. Erst das Eingreifen der Kavallerie Liechtensteins und der russischen Garden gegen den linken Flügel der Division Vandamme nötigte den Kaiser, einen geringen Teil seiner Reserven, darunter allerdings die kostbare Garde-Kavallerie, einzusetzen. Das I. Korps blieb nahezu unberührt. Da nebst der Gardeinfanterie auch die Grenadierdivision Duroc nicht in den Kampf trat, hat der Kaiser den Sieg überhapt mit rund 50.000 Mann über 85.000 Mann des Feindes erkämpft.”

[5] Maga Napoleon is azt írja emlékirataiban: „J'ai livér trente batailles comme celle-ci mais je n'en ai vu aucune oû la victoire ait étét si décidé et les destins si peu balancés.”