1805-ben Napoleonnak két, egymástól több mint 1000 kmnyi távolságra fekvő ellenséges hadsereggel, az osztrákkal és orosszal akadt dolga. A francia császár vezérlőgondolata az első perctől az utolsóig az volt, hogy gyors előnyomulás által ellenfeleit egymás után, még mielőtt azok egyesülhetnének, támadja meg és teszi tönkre. Hogy ez az eszme nemcsak jónak, hanem legelsőrendűnek mondható, ahhoz kétség egyáltalában nem férhet. Épígy ahhoz sem, hogy ezzel szemben a két szövetségesnek arra kellett volna törekednie, hogy a döntő hadműveletek, a döntő összeütközés megkezdése előtt hadseregeiket egyesítsék, nehogy az egyenkénti megveretés lehetőségének tegyék ki magukat.

Az osztrák és orosz hadseregek által közösen végrehajtandó hadműveletek hadműveleti tervének, a kiállítandó erők nagyságának és egyéb fontos dolgok megállapítása és megbeszélése végett Mack altábornagy Ferenc császár teljhatalmú megbizottja és báró Wintzingerode Ferdinánd osztrák tábornok 1805 július 16-ikáig beható eszmecserét folytattak és közöttük létrejött megállapodás szerint az oroszok augusztus 16.-án vonultak volna be Brodynál Galiciába s a továbbiak folyamán az első orosz csapatoknak október 16.-án, az utolsóknak 26.-án kellett Braunaunál az Inn folyót elérniök. Azonban a valóságban az első orosz oszlop csak szeptember 4.-én, vagyis 19 napos késéssel lépte át Brodynál a lengyel határt, és bár a gyalogságot Mistektől kezdve kocsikon szállították, az orosz hadsereg csak október 20.-án összpontosulhatott az Inn mentén, azonban lovasság, tüzérség, lőszer és vonat nélkül, tehát hadműveletekre még teljesen készületlen állapotban.[1] Miután azonban a nagy távolságra való tekintettel Napoleon sem érhetett október végénél előbb az Inn mellékére, az osztrákok és legalább az első orosz hadsereg egyesülése ugyanott, vagyis a bajor határ mentén a tulajdonképpeni döntő hadműveletek kezdete, illetve a döntő összeütközés kezdete előtt nagyban véve mégis lehetséges lett volna. Ámde Mack előretörési és előrerohanási mániája ezt az egyesülést és az egyedül helyes együttműködést teljesen lehetetlenné tette s viszont Napoleon a maga szempontjából ennél jobbat, célszerűbbet még legjobb barátjától sem várhatott volna. Így történt aztán, hogy amikor az őrületesen vesztébe rohanó Macknak seregével együtt Ulmnál kapitulálnia kellett, az orosz hadseregek, valamennyien erősen a megállapított létszámokon alul, még jó messze hátul állottak; még pedig az 1. hadsereg még hadműveletekre képtelen állapotban több mint 250 kmnyira Ulmtól, a 2. hadsereg a Visztula mentén majdnem 1000 kmnyire a hadiszínhelytől, a 3. pedig Grodno-nál, légvonalban több mint 1200 kmnyi távolságra Ulmtól.[2]

A megteendő nagy távolságok hosszabb ideig tartó igen nagy menetteljesítményeket követeltek mindhárom háborúskodó fél csapataitól, de míg az osztrák és orosz csapatokat ezek a rendkívüli teljesítmények igen erősen megviselték, a francia csapatok az azokkal járó fáradalmakat aránylag könnyen és jókedvűen viselték el, még pedig azért, mert Napoleon és alparancsnokai igen nagy hozzáértéssel és buzgalommal tudták ezeket a rendkívüli fáradalmakat elviselhetővé tenni, mihez nagy mértékben hozzájárult az is, hogy a mindennemű és rangú francia parancsnokok legelső és legfontosabb kötelességüknek ismerték, hogy a csapatok mindennapi szükségleteinek beszerzéséről kellőképpen gondoskodjanak. Ezért nem minden ok nélkül és büszkén irhatta Napoleon október 19.-én Elchingenből Josefine császárnénak: „Szándékomat elértem. Az osztrák hadsereget csakis menetek által tettem tönkre… Most aztán nyomban az oroszokra vetem magamat; ők is el vannak veszve. Meg vagyok elégedve hadseregemmel. Mindössze 1500 embert vesztettem s azoknak kétharmada csak könnyen sebesült.[3] A csapatok is csodálkoztak az elért eredményeken és bámulatuknak a következő szavakban adtak kifejezést: „A császár a hadviselésnek egy új nemét találta fel: ő csak lábainkat, nem pedig szuronyainkat is használja ki döntő eredmények kivívására.[4] Hozzájárult ehhez, hogy míg a franciák részén a császártól kezdve lefelé mindenki tudta, hogy mit akar és mit kell tennie és valamennyien minden erejöket örömmel feszítették meg az egyszer elhatározott és következetesen betartott nagy cél elérése érdekében, addig az osztrákok részén senki, de legkevésbbé Mack tudta, hogy mit akar és mit kell tennie, ami aztán örökös kapkodást és hallatlanul gyakori elhatározás- és tervváltoztatásokat vont maga után, amitől aztán végül mindenki valóságos kergebetegséget kapott.

Míg a franciák részén a nagy tekintélynek örvendő császár és engedelmes alvezérei között mondhatni ideális viszony uralkodott, addig az osztrákoknál Mack altábornagyot úgyszólván mindenki szívből gyűlölte. Az az állapot pedig, amely a névleges főparancsnok, Ferdinánd főherceg és a magát mindenhatónak képzelt Mack között elejétől végig fennállott, szinte megdöbbentőnek mondható. Míg Napoleon a hadműveleteket céltudatosan és szinte még saját magát is fölülmúló mesteri kézel vezeti, addig Mack vezetése csupa kapkodásból áll. Hogy ez az érdemtelen és lelketlen ember az érdemes Károly főherceg háttérbeszorításával annyira bele tudta magát dolgozni az oly kevés emberismerettel rendelkező Ferenc császár bizalmába és kegyébe, abban igen nagy része volt az osztrák külügyek akkori vezetőinek, akik az ulmi katasztrófáért szintén nem kis mértékben felelősnek tekinthetők.[5]

Mack egyéniségére jellemző, hogy amikor őt Napoleon minden további kötelezettség nélkül Bécsbe eltávozni engedte, első dolga az volt, hogy úgy Kutusov, az innmenti orosz hadsereg parancsnoka, mint Ferenc császár számára terjedelmes memorandumokat készített, amelyekben kifejtvén nézeteit az általános hadi helyzetről, jó tanácsokkal és haditervekkel szolgált a háború további viselésének módjára nézve s egyúttal persze arról sem feledkezett meg, hogy magát az ulmi katasztrófával kapcsolatos bűnök és mulasztások alól, azokat teljesen másokra tolva, tisztára mossa. Nohát ennél nagyobb arcátlanságot valóban képzelni sem lehet. (Kriegsarchiv, 1805, Deutschland, FA, X, 214 1/2 és Bécsi Hof- und Staatsarchiv, Vorträge, IX–XII.)

[1] Gróf Latour táborszernagy október 7.-én kelt levele Ferdinánd főherceghez: „Die russische Armee kommt am Inn ohne Bagagen, ohne Artillerie und ohne Munition an, daher muss dies alles für sie vom österreichischen Armeekommando vorgesorgt werden.” (Kriegsarchiv, 1805, Deutschland FA, IX, 561/2.)

[2] Kraus id. m. 127–128.

[3] Correspondance de Napoleon I-er, 9393.

[4] Kraus id. m. 511: „Der Feldzug von Ulm ist eine der energischesten Kriegshandlungen, die die Kriegsgeschichte kennt. Allerdings kommt hier die Energie nicht in der Kampftätigkeit zum Ausdruck, denn es fehlt die Entscheidungsschlacht; sie liegt vielmehr in der staunenswerten Marschleistung der französischen Armee. – Im Feldzuge von Ulm liefert die Kriegsgeschichte ein glänzendes Beispiel dafür, wie zwei verschiedene Feldherren durch dasselbe Streben und durch denselben Begriff zu entgeggengesetzten Erfolgen geführt werden können. Napoleon und Mack hatten erkannt, das schnelles Marschieren von höchster Wichtigkeit sei; jeder wollte dem andern durch seine Schnelligkeit zuvorkommen. Napoleon erreichte damit einen der glänzendsten Erfolge, Mack dagegen ruinierte dadurch seine Armee volständig. Dieses Resultat war nicht Zufall, denn der Erfolg is Napoleon in den meisten Kriegen treu geblieben.”

[5] Károly főherceg 1805 november 10.-én Sachsen-tescheni herceghez intézett levelében többek között ezeket írja: „Tous les jours je vois plus noir, tout est perdu – s'il ne fait pas pendre Mack, Cobenzl et Collenbach.” (Vagyis: Napról-napra sötétebben látom a helyzetet; minden veszve van, hacsak a császár Mackot, Coblenzt és Collenbachot föl nem kötteti. Lásd Wertheiner, Geschichte Österreichs und Ungarns, 237.)