A szédületes gyorsasággal nagy hatalomra vergődött Franciaország illetve a most már szinte korlátlanul annak élén álló Bonaparte-Napoleon bámulatos szerencséje a többi európai államok és hatalmak közül elsősorban a világuralmát féltő s ebből a szempontból az amiensi békét is magára nézve felette hátrányosnak tartó Anglia nagyarányú féltékenységét, majd lassanként a gyűlöletig fokozódó ellenséges indulatát váltotta ki,[1] mely most épúgy, mint valamikor Velence, ügyesen tudta a maga érdekeinek megóvására a többi államok nagy részét is az új óriással szemben sorompóba állítani. Napoleon ügyes szeme hamar észrevette, hogy melyik az ő és Franciaország legveszedelmesebb ellenfele s azért igen helyesen az a gondolata támadt, hogy ellenfelét saját földjén támadja meg és ott igyekszik őt tönkretenni. Azonban Anglia, szövetségeseinek előtérbe tolásával most is a lehető legügyesebben siklott ki az őt fenyegető veszedelem alól s Napoleon a kényszer hatása alatt eredeti tervét megváltoztatva, fájó szívvel kénytelen volt Angliát faképnél hagyni és gyorsan annak Franciaországba való bevonulásra előkészületeket tevő szövetségesei ellen fordulni. Ámde ez se volt könnyű dolog, miután nagyon jól tudhatta, hogy az osztrákok legalább 250.000, az oroszok mintegy 100.000, ketten együttvéve tehát 350.000 embert állítottak vele szemben sorompóba, míg neki legfeljebb mintegy 250.000 embere volt. Korekktívumként tehát az eszes és tapasztalt hadvezér azt gondolta ki, hogy a 8 hadtestből, amelybe rendelkezésére álló erejét osztotta, csak egy hadtestet szán az olasz hadiszínhelyre, míg ő maga 7 hadtesttel minél gyorsabban a németországi osztrák hadseregre veti magát s azt lehetőleg még az oroszok megérkezése előtt megveri s aztán nyomban az utóbbiak ellen fordul s azokat teszi tönkre. Ezalatt Massenának az olasz hadiszíntéren mindaddig védőleg kellett viselkednie, míg Németországban a döntés be nem következik. Ez az elhatározás és az azon alapuló haditerv valóban pompásnak mondható; élénk tanuságot tesz ez Napoleon óriási fölényéről valamennyi ellenfele fölött. Ilyenformán a zsenialitásának már eddig is oly sok szép jelét adó francia fővezér elérte azt, hogy serege lényegesen csekélyebb összlétszáma dacára a németországi hadiszínhelyen, amelyet ő a döntő hadműveletek szinteréül jelölt ki, a szövetségesek fölött lényeges túlsúlyba jutott s az ekként biztosított túlsúllyal nem alárendelt célok elérését, hanem ellenfeleinek teljes tönkretételét tűzte ki legfőbb feladatául.[2] Ez azonban csak azáltal vált lehetségessé, hogy ő most már mint államfő és hadvezér egy személyben azt határozhatta és azt tehette, ami neki legjobbnak és legcélszerűbbnek látszott.

Nem így állott a dolog a szövetségesek részén. Itt mindenekelőtt két államnak se szám, se hadratermettség tekintetében nem egyforma haderejének együttes alkalmazásáról volt szó, ami, mint rendesen, most is, meglehetősen nagy vetélkedésre és súrlódásokra adott okot. Igen nagy hátrány volt továbbá, hogy a két állam hadereje a nagy távolságoknál fogva nem egyszerre, hanem csak igen jelentékeny időkülönbséggel léphetett fel a közös megegyezéssel megállapított hadiszínhelyeken. – Nagy rábeszélésre végre az oroszok beleegyeztek abba, hogy az orosz hadak legfőbb vezetés tekintetében osztrák főparancsnok alá rendeltessenek, de csak oly feltétel alatt, ha ez a főparancsnok maga az osztrák császár vagy Károly főherceg leend.

A szövetségesek haditervének megszerkesztésével Ferenc császár már 1804 november havában egyrészt Károly főherceget, az akkori hadügyminisztert, másrészt Mack altábornagyot bízta meg, aki ravasz furfanggal szinte hihetetlen gyorsasággal Károly főhercegnek teljes háttérbe szorítása mellett a császár egyedüli és teljes bizalmasává küzdötte fel magát.[3]

Érdekes, hogy a két haditerv lényegileg alig különbözött egymástól. A főerőt úgy Mack, mint Károly főherceg az olaszországi hadiszíntéren javasolta alkalmazandónak, alighanem azért, mert mindketten feltételezték, sőt úgyszólván biztosra is vették, hogy Napoleon, épúgy miként 1797-ben és 1800-ban, maga is most ismét ide fogja hadműveleteinek súlypontját helyezni, hogy az olaszországi osztrák sereget legyőzve, az 1797. évi úton igyekezzék Bécs alá jutni. Mindkét tervkészítő három hadiszínhelyen, Olaszországban, Tirolban és a Duna mentén Welsnél javasolta a hadászati felvonulás végrehajtását és Mack amilyen ravasz volt, szívesen átengedte Károly főhercegnek az olaszországi hadsereg vezetését, nem sajnálván tőle a Napoleonnal való mérkőzés mindenesetre dicsőségteljes, de ép oly nehéz és veszélyes és amellett felette kétséges kimenetelű intézését, ő a maga részére a dunamenti osztrák s orosz hadseregek vezetését tartván fenn a császár névleges főparancsnoki szerepeltetése mellett. Nevezetes továbbá, hogy mindkét tervkészítő a Rajnán át terjedő hadműveleteket meglehetősen nehezeknek minősítette; nem úgy Napoleon valóban remek haditervével szembeállítva a Mack- és Károly főherceg-féle tervek elég gyenge és a legjobb akarat mellett is csupán közepes értékű haditerveknek minősíthetők.[4]

Mack terve elfogadtatván, a császár augusztus 31.-én kelt elhatározásával a parancsnoklási viszonyokat következőleg szabályozta: az olaszországi fősereg főprancsnokává Károly főherceget, vezérkari főnökévé pedig Zach altábornagyot nevezte ki; a németországi hadsereg parancsnoka a 24 éves Estei Ferdinánd főherceg, vezérkari főnöke Mayer tábornok lett. Észak-Tirolban a parancsnokságot báró Auffenberg altábornagy vette át. A legfőbb parancsnokságot a császár tartotta fenn magának, vezérkari főnöki minőségben Mack altábornagyot vevén maga mellé.

[1] Rüstow id. m. 45: „Im Interesse Napoleon's lag der Friede von Amiens unbestreitbar, nicht auf gleiche Weise im Interesse Englands. Dieses letztere behauptete seit lange durch seinen Reichtum, durch die Ueberlegenheit seiner Kriegs- und Handelsflotten den ersten Rang unter den Grossmächten Europas und die Herrschaft dieses Welttheiles. Erst in letzter Zeit war ihm dieselbe von Frankreich bestritten. Daher der Kampf auf Tod und Leben zwischen beiden Staaten, welcher durch Pausen unterbrochen werden, aber nicht eher ein Ende finden konnte, als bis eine der beiden Parteien sich entschieden siegreich über die andere erhob.”

[2] Kraus id. m. 113: „Napoleon wollte seine gesamte momentan verfügbare Kraft, das waren die Küstenarmee, einige Truppen aus dem Innern Frankreichs und das Korps in Hannover, so rasch als möglich nach Bayern werfen und so schnell nach Wien vorrücken, dass er die Österreicher vor dem Eintreffen der Russen niederwerfen könne. In Italien sollte nur eine schwache Gruppe den Einfall der Österreicher abwehren. Seine Absicht war also, die Österreicher und Russen getrennt zu schlagen . . . Sein Kriegsziel war also nicht wie bei allen seinen Gegnern ein beschränktes; nicht die Eroberung einer Festung, nicht die Einnahme einer Stellung, nicht die Besitznahme einer Provinz war sein Ziel, sondern die völlige Niederwerfung seines wichtigsten Feindes und somit die Vernichung der Armee dieses Feindes. Wien war nur sein Direktionspunkt:; er hoffte auf dem Wege dahin den Hauptfeind, die österreichische Armee, sicher zu treffen. Er wusste, dass er Italien an der Donau erobern werde. Daher die Konzentrierung seiner Kraft in diesem Raum und gegen den wichtigsten Feind.”

[3] A bajor születésű Mack Károly altábornagy 1805-ben 54. életévében állott. Jellemzésére Krauss id. m. 149. oldalán a következőket említi: „Mack war lebhaften Geistes, von einer krankhaften Ehrsucht beseelt und von seiner Begabung und Fähigkeit im vollsten Masse durchdrungen. Da er die Gabe besass, durch eine glänzende Beredsamkeit den Mangel positiven, gündlichen Wissens und Könnens zu verdecken, galt er allen wenig scharfblickenden Zeitgenossen als ein grundgescheiter, ja genialer Mann - als der „grosse Denker.” Seine Redeweise und seine Schriften zeigten das falsche Pathos und dier falsche Begeisterung, die immer in Superlativen schwelgen, und weiler alles, selbst das Unsinnigste in seinem Grössenwahn und im Glauben an seine Unfehlbarkeit mit verblüffender Sicherheit von sich gab, waren auch oberflächlichen, der Sache nicht auf den Grund gehenden Zuhörer und Leser, vor allen aber die österreichischen Diplomaten, von der Richtigkeit der Mackschen Darlegungen überzeugt und von seiner Genialität entzückt . . . Oberflächlich, leichtfertig, leichtgläubig und optimistisch, wusste er mit leeren, hochtönenden Worten und Phrasen über alle auch tatsächlich vorhandenen Schwierigkeiten, über alle drohenden Gefahren leicht und glatt hinwegzukommen und die Sache immer so darzustellen, wie er oder einflussreiche, massgebende Personen es wünschten.”
Hogy a külügyminisztériumhoz tartozók eleinte mennyire el voltak bűvölve Mack tevékenységétől, az kitűnik Gentz augusztus 27-én egyik barátjához intézett levelének következő részletéből: „Die ganze österreichische Armee ist an die Grenzen vorgerückt. Über 100.000 Mann stehen zwischen Klagenfurt der Etsch und Venedig, ungefähr 40.000 in Tirol, nahe an 100.000 bei Wels (?!) . . . Mack hat Wunderdinge getan is seiner Sphäre. Eine Armee zu bilden mit Ordnung und Methode zu einem Feldzuge Verbereitungen zu machen, gute Pläne entwerfen, das versteht er wie vielleicht jetzt keiner in Europa; aber ausführen kann und weiss er nicht.” Ellenben november 3.-án már így ír Gentz Mackról: „Mack war ein schwacher, wienerlicher, fast niederträchtiger Charakter, eine Seele ohne wahre Energie, ein Kopf voll schiefer und halber Gedanken.” (Fournier, Gentz und Cobenzl.)
Napoleonnak csak igen rövid időre és személyes érintkezésre volt szüksége, hogy a Párisban hadifogságban levő Mackról a következő képet alkossa magának: „Mack egyike a legközépszerűbb embereknek, akikkel valaha találkoztam. Telve önhittséggel és önszeretettel, magát mindenre képesnek tartja. Ő most már semmi, azonban kívánatos volna, hogy valaha ismét valamelyik jó tábornokukkal szembeállíttassék, akkor szép dolgokat látna; egy kérkedő ember, egyéb semmi. Mack a legképtelenebb emberek egyike, amihez még hozzájárul, hogy nincs szerencséje.” (Bourienne, Mémoires, III, 275.). – Wertheimer, Geschichte Österreichs und Ungarns im ersten Jahrzente des XIX. Jahrhunderts, 231. old. szerint Napoleon egy alkalommal úgy nyilatkozott volna, hogy: „Ce Mack n'est pas qu'on charlatan.” – Kraus id. m. 169: „Napoleon, der Macks Charakter und Wertlosigkeit so richtig beurteilte, beeilte sich denn auch, den gefangenen General nach der Übergabe von Ulm mit Aufträgen zu Kaiser Franz zu senden, ohne Mack durch Ehrenwort zu binden. Napoleon liess also Mack frei, offenbar in der Überzegung, dass dieser General an der Seite des Kaisers Franz der französischen Armee viel nützlicher sein konnte als in dder Gefangenschaft . . . Bei der Waffenstreckung der österreichischen Armee am 20. Oktober soll Napoleon dem FML. Mack zugerufen haben: „Ich könnte Sie hängen lassen, denn Sie haben Ihr mir gegebenes Ehrenwort, sich von Paris nicht zu enternen, gebrochen; Sie haben mir aber zu gute Dienste geleistet, deshalb erlaubte ich Ihnen auch hinzugehen, wohin Sie wollen.” (Biographie des FML. Franz Freiherrn Abele von und zu Lilienberg.)

[4] Kraus id. m. 119: „Mack kommt zu dem Schlusse, dass die russische Armee gemeinsam mit einem englisch-schwedischen Korps Hannover zu erobern hätte, was dann wohl zur Eroberung der Niederlande und der westlich des Rheins gelegenen ehemeligen deutschen Provinzen führen würde. Das wäre das einzige, was hier gesucht werden könnte, weil die ganze Strecke von Basel bis Düsseldorf „als unangreiflich betrachtet werden muss.” Die Österreicher hätten je eine Hauptarmee in Deutschland und in Italien, ein Korps in Tirol zu verwenden; die Armee in Italien hätte Mantua und Peschiera zu belagern und, wenn es geht, gegen Mailand vordzudringen (mily szegényes hadműveleti, illetve hadicél, Napoleon valóban nagyarányú törekvésével szembeállítva!); das Korps in Tirol hätte in die Schweiz vorzudringen und die italienische Armee zu unterstützen; die Armee in Deutschland hätte durch Bayern gegen den Bodensee und dann gegen die Schweiz zu operieren . . . Ende Januar 1805 überreichte Erzherzog Karl den Operationsplan für die verbündeten Armeen. Ebenso wie Mack hatte auch Erzherzog Karl die Verwendung der österreichischen Armee in drei Gruppen geplant; die Hauptarmee in Italien, eine schwächere Nebenarmee in Deutschland und ein Korps in Tirol. Ebenso wenig wie Mack, hatte er sich von der Übertragung taktischer Wahrheiten in die Strategie und somit von der damals herrschenden Ansicht freimachen können, dass von der Beherrschung der hoch, also dominierend gelegenen Schweiz der Besitz der anschliessenden Länder, Italien und Süddeutschland abhinge. Ebenso wie Mack, hielt auch Erzherzog Karl den Angriff über den Rhein für aussichtslos. Auch er, der wirkliche Feldherr, konnte sich demnach nicht ganz freimachen vom althargebrachten gelehrten Wust und von der falschen Ansicht, dass Italien für Österreich der entscheidende Raum sei. Aber Erzherzog Karl wollte doch wenigstens in diesen Räumen die Konzentrierung der gesamten Kraft der Verbündeten, er wollte jede weitere Zersplitterung der Kraft vermieden sehen; daher sollten nach seinem Plan alle russischen Kräfte in Süd-deutschland vereint mit der schwächeren österreichischen Armee kämpfen.”