Az 1800. évi marengoi diadal óriási módon megnövesztette Bonaparte hírnevét, tekintélyét és hatalmát. Érdemei jutalmául a szenátus élethossziglan tartó konzulsággal tüntette ki, amit az 1802. évi augusztus 2.-án megejtett népszavazás is szentesített. Ezek után most már az első konzul az egész hatalmat a maga kezébe egyesítette. Ezt a célt, mint nemkülönben Franciaország hatalmának és tekintélyének növelését szolgálták egyébként Bonapartenak ama korábbi intézkedései is, amelyekkel az olaszországi, sveici és a batáviai köztársaságokat szorosabb kötelékkel Franciaországhoz fűzte; még további hatalmi növekedést jelentett az 1802 március 27.-én kötött amiensi béke, amelynek értelmében a két hadakozó félnek a háború folyamán szerzett birtokokat korábbi tulajdonosaiknak vissza kellett adniok. Igy többek között az angoloknak a Jó Remény Fokát, az afrikai pedig a nápolyi tartományt kellet kiüríteniök. Ennek a békének a határozványait azonban Anglia nem tartotta be teljesen, amennyiben úgy a Jó Remény Fokát, a hollandusoknak, mint nemkülönben Maltát a máltai rend tulajdonába visszaadni vonakodott.

Közben a cisalpini köztársaság Bonapartet elnökének választotta, aki erre Piemontot és Parmát, mint nemkülönben Elba szigetét is Franciaországba kebelezte be.

E túlkapások miatt Anglia 1803 május 12.-én újra megüzente a háborút Franciaországnak. Erre Bonaparte nyomban hozzáfogott óriási előkészületek megtételéhez, hogy lehetőleg már az említett év őszén egy 150.000 főnyi hatalmas sereget szállíttasson át Anglia területére. Közben azonban a hadüzenet viszonzásul május végén Mortier tábornok parancsnoksága alatt 12.000 embert Hollandiából az angol király mint választó fejedelem által birtokolt Hannoverbe küldött. Mortier néhány hét lefolyása alatt nemcsak az egész tartományt hatalma alá hajtotta, hanem a hannoveri hadsereget le is fegyverezte. Miután Anglia háborút csak tengeren viselhetett, Hannover elfoglalását egyelőre tétlenül kellett eltűrnie.

Bonaparte ez újabb tette Németországot is érzékenyen sújtotta, mivel az ennek folytán nemcsak a Sveicból délfelől, hanem észak felől is át volt karolva. Azonban a német császárság helyzete és viszonyai is annyira ziláltak voltak, hogy az sem volt képes a francia hatalom e túlterjeszkedését meggátolni. Sőt maga II. Ferenc császár, látva a német császárság hatalmának és tekintélyének fokozatos alábbszállását, 1804 augusztus 10.-én megadta magát I. Ferenc néven Ausztria örökös császárjának koronáztatta.

Közben Bonaparte a kikerülhetetlennek látszó háborúra úgy politikai mint katonai tekintetben óriási és egyben nagyszerű előkészületeket is tett. – Politikai terveinek végrehajtására nemcsak a küszöbön álló háború, hanem a Cadoudal-féle merénylet is kapóra jött. Cadoudal György, a chouanok feje, ugyanis Londonban Artois gróffal összesküvést szőtt Bonaparte élete ellen, de a rendőrség a tervről tudomást szerezvén, Cadoudalt 1804 március 9.-én elfogta, majd június 25.-én 11 társával együtt nyaktilóval lefejezték. Közben a Bonaparte hatalmának már teljesen alávetett szenátus az első konzult az állam hatalmának emelése és megerősítése, mint nemkülönben az államfő személyének biztonsága tekintetéből, az 1804 május 18.-án hozott határozattal Bonaparte I. Napoleon néven Franciaország örökös császárjának, családja tagjait pedig császári hercegekké kiáltotta ki. – A francia nemzet összessége ezt az eseményt örömriadallal fogadta, az új császár hatalmi érzetét pedig a legjobban bizonyítja az, hogy VII. Pius pápát megkoronáztatása céljából Párisba rendelvén, itt 1804. december 2.-án a pápa kezéből a koronát kiragadván, azt, nem térdelő, hanem álló helyzetben, előbb a maga, majd neje fejére s így nem eddigi szokás szerint a pápa által koronáztatta, hanem saját maga koronázta meg magát.[1]

A császárság kikiáltásával a köztársasági intézményeket eltörölték és az állam most már monarchikus alapra helyezkedett, ami Napoleon híveit magas méltóságok birtokába juttatta, viszont ő ezáltal uralmát erősen megszilárdította. – A francia állami ügyek rendezése után Napoleon Olaszország ujjászervezéséhez fogott s a cisalpini köztársaságot Szardiniával, Piemonttal, Genuával, Parmával, Piacenzával stb. olasz királysággá egyesítette és 1805 május 26.-án Napoleon Milanoban a lombardok vas koronájával olasz királlyá koronáztatta magát.

Ezalatt Anglia minden elkövetett, hogy a szárazföldi hatalmakat Franciaország ellen izgassa és ez végre sikerre vezetett. Előbb 1804 december 3.-án Svédországgal, majd 1805 április 11.-én Oroszországgal is szövetségre lépett, mire Pitt biztatásai következtében 1805 augusztus 9.-én Ausztria is a szövetséghez csatlakozván, a Franciaország elleni harmadik koalició megalakult.

Azonban Napoleon sem maradt tétlen s nem kisebb dolgon fáradozott, mint hogy Angliát saját földjén támadja meg. E célból a francia hajóhadat tetemesen megszaporította, a régi hajókat részben új fölszereléssel látta el, tömérdek csapatszállító hajót építtetett, szóval minden előkészületet megtett, hogy egy nagyobb sereggel a csatornán átkelhessen. E vállalat elősegítésére a Villeneuve tengernagy parancsnoksága alatt álló francia hajóhad támadást volt intézendő Indiában, hogy Nelsont az angol hajóhaddal odavonja s onnan aztán gyorsan visszatérve, a szövetséges spanyol hajóhaddal egyetemben a csapatoknak a csatornán való, már előkészített átszállítását födözze.[2]

De még nagyobb volt a készülődés a hadseregben. Hogy minden eshetőségre, tehát egy szárazföldi háborúra is fel legyen készülve, Napoleon, eltérve a köztársaság eddigi eljárásától, mely rendszerint 3–4 hadsereget küldött a határokra és azokat egymástól függetlenül alkalmazta, egy hatalmas nagy sereget szándékozott szervezni, melyet a főhadiszínhelyen a szükséghez és körülményekhez képest csak csekélyebbszámú erőket szándékozott alkalmazni. Ennek a nagy hadseregnek a megszervezéséhez már 1803-ban fogott hozzá és az 1805 év elején a boulogne-i, utrechti, compiègne-i és bayonne-i gyakorló táborokban már úgyszólván teljesen szervezve és kiképezve, hadműveletekre készen állott. Az új hadtestek élén a megelőző hadjáratokban kitűnt és a koronázáskor tábornagyokká kinevezett legjelesebb vezérek állottak, sőt még a hadosztályparancsnokok is kivétel nélkül kipróbált tábornokok voltak, akik az egész tisztikarral és a legénységgel együtt a császár feltétlen hívei voltak és szinte égtek a vágytól, hogy a nagy hadsereggel[3] hadba vonulva, mielőbb megmérkőzhessenek az ellenséggel.

Így állottak a viszonyok 1805 augusztus 9.-én, amikor Auszria is a koalicióhoz csatlakozott, aminek hírére Napoleon az amúgy is csak kétes eredménnyel kecsegtető angol invázió tervéről lemondva, elhatározta, hogy előbb Anglia szövetségeseit támadja meg és teszi tönkre s csak azután fordul e kérlelhetetlen ellenség ellen. Egyidejűleg a német államokat, nevezetesen Bajorországot, Württemberget Badent, Nassaut, amelyeknek a német császár és hatalma iránt kevés bizalmuk volt, a maga szövetségébe vonta s az angol – orosz – osztrák – koalició ellenébe a francia – német szövetséget állította.

Ausztria, melynek seregében Károly főherceg vezetése mellett igen nagy horderejű szervezeti változások és reformok voltak készülőben, a háborút, ugyancsak az említett főherceg ajánlatára, legalább is 1806-ig elodázni szándékozott, de Anglia és Oroszország sürgetésére már most megüzente a háborút, amelybe ezek szerint meglehetősen készületlenül ment bele.[4]

[1] Kraus Alfréd, 1805., Der Feldzug von Ulm, 33: „Man begreife den Charakter eines Mannes, der, obwohl tief untem im Volke geboren, den römischen Papst zur Kaiserkrönung nach Paris beordert und ihm dann die Krone aus der Hand nimmt, um sie sich, hoch aufgerichtet, selbst aufs Haupt zu setzen!”

[2] Rüstow, Der Krieg von 1805 in Deutschland und Italien, 59.

[3] Avec la grande armée de l'empire.

[4] Nagyban és egészben véve Rónai Horváth id. m. 165–167. nyomán.