A határozatlanság és tétlenség háborúban mindíg meg szokta magát bosszulni. Ugyanezt látjuk Melas esetében is, aki főerejével Genua meghódolására várva, addig maradt teljes tétlenségben a Tengeri Alpok északi lejtőjén, amíg teljesen belejutott a Bonaparte által neki szánt egérfogóba, amelyből aztán többé kimenekülnie nem sikerült. Ahelyett hogy az osztrák sereg zöme a Col di Tenda mentén teljes tétlenségbe merült, mindenesetre még az is jobb lett volna, ha az Genuanál marad, miáltal annak eleste minden bizonnyal sokkal gyorsabban következett volna be.

Melas esete arra nézve is érdekes példa, mennyire rossz és veszedelmes, ha valaki minden ellenbizonyíték ellenére konokul megmarad a véletlenül agyába befészkelt tévhitek mellett. Hiába jelentették az osztrák fővezérnek és vezérkari főnöknek, mint valamikor régente, hogy „Hannibal ante portas”, a jelen esetben azt jelentette, hogy Bonaparte seregének főerejével a Nagy Szent Bernhardon átkelve, nemsokára Turin kapuját fogja döngetni, az osztrák fővezetőség mindezt csak tüntetésnek vette és a főtámadást a mindössze 5000 főből álló Thurreau csoportnak kétségkívül igen ügyes és erélyes fellépése folytán úgyszólván az utolsó percig a Mon Cenis irányából várta.

A gyenge, közepes embereket jellemző kapkodást is megtaláljuk Melasban. Amikor végre kétségtelenül bebizonyosodott, hogy Bonaparte a főerővel a Dora Baltea mentén nyomul előre, az osztrák hadvezér arra a feltétlenül helyes elhatározásra jut, hogy döntő támadás végrehajtása céljából eléje megy Ivrea felé, azonban Lannes erélyes fellépése elég volt ahhoz, hogy az osztrák hadvezetőséget ismét a legnagyobbfokú passzívitásba vesse vissza és Turin falai mögött várja be a Bonaparte részéről immár biztosra vett támadást. Alig van okunk kételkedni, hogyha ez bekövetkezik, akkor a Turinnál vívott döntő csata is minden valószínűség szerint a franciák győzelmével végződött volna. Ámde Bonaparte mást gondolt, amennyiben a döntő összeütközés előtt nemcsak jónak, hanem szükségesnek is vélte, hogy ezt megelőzően seregét új alapra fektesse és a felette nehezen járható Nagy Szent Bernhard helyett a Szent Gotthardon át vezető utat tegye meg főhadműveleti és utánszállítási vonallá. Hogy ez okvetlenül szükséges és helyes volt-e, arra nézve elágazók a vélemények. Mint már fentebb említettem, jó magam is azt hiszem, hogy Bonaparte, miután oly szerencsésen sikerült az Alpokból kibontokoznia, bátran megkockáztathatta volna az egyenes és legrövidebb irányban való előnyomulást a Turinnál gubbasztó osztrák sereg felé, azonban a Milano felé való kitérésnek is megvoltak a maga nagy előnyei.[1]

Amikor Melas a francia seregnek Milano felé történt elvonulásáról értesült, tényleg a legokosabb, amit tehetett, az Alessandriába való vonulás volt, miáltal Bonaparte-nak Genua felé való útját elvágta. Csak az volt a baj, hogy az osztrák sereg csak június 8.-án vagyis ép aznap hagyta csak el Turint, amikor a villámgyorsan gondolkozó és cselekvő Bonaparte a bántatlanul megtörtént Po-átkelés után már Casteggio-nál egyesítette seregét, hogy kettős túlerővel rávesse magát a teljesen izoláltan álló Ott-csoportra. Ha Melas valóban Alessandriából már legkésőbb május utolsó napjainak egyikén kellett volna elindulnia mert csak így lehetett neki reménye, hogy a Milanoban, tehát baloldalában álló francia sereg zavaró közbelépésének elkerülésével juthasson át a stradellai szoroson s onnan tovább Piacenza felé.

Az is szerencsétlen gondolat volt, hogy Ott csoportját egyedül és izoláltan az ellenség torkába rendelték előre. Mindezek a dolgok arról tanuskodnak, hogy a földerítő szolgálat az osztrákok részén igen gyenge lábon állhatott; a hadseregparancsnokság ugyanis híreit úgyszólván kizárólag kémek útján szerezte be.

Mennyire más a kép, amely a franciák részén tárul elénk. Az a gyorsaság, amellyel Bonaparte milanoi dolgait elvégezte és egyúttal a Po folyón való átkelését biztosította, valóban elismerésreméltó. Mindez a június 2. és 5-ike közötti időben, tehát alig 4 nap alatt történt. Határozottan kitűnik ebből, hogy ő a hadművészetnek mennyire gyakorlott és minden tekintetében kiváló mestere volt.

Melas, bár a francia sereg Casteggionál eléje került és útját állta az osztrákok Piacenza felé szándékolt előnyomulásának, most már csak döntő csata révén tudta és akarta eredeti szándékát, a Piacenzára való előnyomulást megvalósítani és ez ellen kifogást emelni valóban nem lehet. Bonaparte a fölényben levő osztrák lovasságra és tüzérségre való tekintettel nem minden aggodalom nélkül tekintette e döntő összeütközés elé s ezért a terep előnyeit segítségül híva, eleinte védelmi magatartásra határozta el magát, de amikor ellenfele a habozást látta, még azt a szívességet is megtette neki, hogy leszállt a marengoi síkságra, ahova Melas, illetve Zach a döntő összeütközést feltétlenül irányítani akarta. A mód és eszköz, amellyel ezt Zachék elérhetni vélték, mostani szemmel nézve mindenesetre különös, de tudjuk, hogy nemcsak az osztrák hadvezetőség, hanem maga Bonaparte is nagy súlyt helyezett a kémek alkalmazására, egyrészt a hírszerzés, másrészt az ellenséget félrevezető különböző koholt hirek terjesztése révén. Nem valószínű, hogy Bonaparte csakis a Zach, illetve mindkettőjük kémei által előadott felvilágosítás és tudósítás nyomán határozta volna el a marengoi síkságba való leszállást; azt a szívességet pedig egyáltalában nem tette meg ellenfeleinek, hogy Salé felé vezesse seregét, hogy azt ilyenformán a veszélyes oldal- és háttámadásnak tegye ki, ahogyan azt Zach egészen bizonyosra vette, amennyiben a maga támadó intézkedését egészen erre az alapra fektette. Ily körülmények között a szándékolt oldalozó és háttámadásból semmi se lett, hanem tisztán arctámadás következett be, mely utóbb Ott altábornagy teljesen önálló és amellett igen helyes elhatározása folytán vált átkaroló támadássá, hanem nem a Zach által kontemplált módon és irányban, azaz az ellenség balszárnya és oldala felé, hanem épp ellenkező, az ellenség jobb szárnyát és oldalát találó észak-dél irányban.

Nem mondhatnók, hogy Bonaparte június 14-iki csatavezetési tevékenysége valami elsőrendű és kifogástalan lett volna. A La Poype- és Chabran-hadosztályok meghagyása a Po balpartján és Desaix kikülönítése Rivalta felé a döntő csata küszöbén határozottan nagy hiba volt, mint nemkülönben az is, hogy seregét a csata előestéjén nem tartotta eléggé együtt, aminek oka az volt, hogy ő 14-ikére még nem várta a döntő összeütközés bekövetkezését[2] s végül az sem volt helyes, hogy ő elkésve, csak délelőtt 11 óra felé érkezett a csatatérre, amikor már annak sorsa úgyszólván el volt döntve. Elegendőszámú tartalék sem állván rendelkezésre, a csata első felvonásának tragikus végét már nem volt képes ellensúlyozni. Mind e hibák és mulasztások legfőbb okát a földerítő szolgálat hiányosságában kell keresnünk. Ezt a szolgálatot akkoriban, mint láttuk, még Bonaparte is főképpen rendszerint megbizhatatlan kémek útján végeztette, akik többnyire mindkét hadakozó fél szolgálatában állottak és híreiket a legtöbb esetben csak elkésve juttathatták el rendeltetésük helyére. Ennek nyomasztó és kínzó hatását Bonaparte is a legnagyobb mértékben átérezte s ezért június 13.-án személyes szemrevételezés révén akart magának az ellenfél helyzetéről és szándékáról felvilágosítást szerezni, de ez a törekvése ugyancsak teljes kudarccal végződött s így lázas sietséggel megint csak a kémek útján várt hírek átvétele céljából Pontecurone-ba igyekezett, de a Scrivia áradása ezt is lehetetlenné tette. Könnyen érthető tehát, hogy minő töprengések közepette hajthatta le fejét a francia fővezér a június 13-ikáról 14-ikére hajló éjszakán, míg végre valamiképpen mégis megtudta, hogy az osztrák sereg nemcsak hogy nem vonult el Alessandria környékéről, hanem máris megkezdte támadását a Bormida folyón át. Most aztán hamar átlátta, hogy saját hadserege ezzel az ellenséges támadással szemben igen előnytelen helyzetben van s mindenekelőtt az elkövetett hibák legnagyobbikát igyekezett helyrehozni. Desaix csoportját a hadsereghez leendő bevonuláshoz utasítván. Ellenben a S. Giuliano-nál és még annál is hátrább álló seregrészek előrerendelése tekintetében még most is késlekedett és saját maga szintén elkésve indult el az előrelátható csatatér színhelyére, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Marengo körül kifejlődött küzdelem határozottan a franciák vereségével végződött. A S. Giuliano-nál szinte váratlanul bekövetkezett óriási fordulat látszólag elsősorban szintén nem az ő, hanem főkép az épp jókor beérkező Desaix érdeméül tudható be. Ennek a nagyenergiájú tábornoknak és frissen harcbadobott csapatjainak tulajdonítható, hogy a meglehetősen felbomlottan hátráló sereg csapatjai megemberelték magukat és hamarosan új ellenállás kifejtése céljából gyorsan új harctagozást vettek fel. Végül meg kell még jegyeznünk, hogy Kellermann bravúros közbevágása, amely a S. giulianoi küzdelemben úgyszólván a végső döntést előidézte, szintén nem Bonaparte, hanem a lelkes és tettvágyó Kellermann javára irandó, bár utólag ezt az érdemet is Bonaparte saját magának vindikálta, azt állítván, hogy Kellermannak ő adott parancsot a közbevágásra, mit viszont ez határozottan kétségbevont és tagadott. Egyáltalában jellemző, hogy Bonaparte utólag sok mindenfélét más színben akart feltüntetni, így többek között azt is állította, hogy a francia sereg a csata első részében sem szenvedett döntő vereséget, hanem, hogy az a kedvezőtlen általános helyzetre való tekintettel önként kezdte volna meg az ő parancsára visszavonulást.[3]

Nevezetes, hogy az osztrákok részén szintén volt egy bravúros lovasroham, amely ugyancsak nem részesült kellő méltánylásban. Ez Frimont ezredesnek magyar huszárokkal parancs nélkül a francia gárda oldala és háta ellen végrehajtott támadása volt. Tulajdonképpen ez döntötte el a marengoi csatának első, a franciákra határozott vereséggel végződött felvonását. A magyar huszároknak ez a derekas viselkedése annál elismerésreméltóbb, ha tekintetbe vesszük, hogy még ugyanaznap S. Giulianonál az egyik dragonyos ezred mily kishitűen és ocsmányul viselkedett. Frimont lelkes rohama által a konzuláris gárda szétrobbantatván, a franciák egész csatavonala megingott és rendetlen összevisszaságban zúdult vissza S. Giuliano felé.[4]

A helyzetnek ezt a kedvező fordulatát természetesen nyomban ki kellett volna használni, amit azonban az osztrák fejek lassú gondolkozásmódja lehetetlenné tett. Ez bizony nagy hiba volt, mely csakhamar oly rettenetesen bosszulta meg magát, hogy ahhoz hasonló példát hiába keresünk a nemzetek és népek hadtörténelmében. Az osztrák csapatok ezúttal is derekasan küzdöttek, de a legfőbb vezetés minden kritikáin aluli volt.[5]

A marengoi csata megnyerésének Bonaparte szempontjából óriási hordereje volt, mert tulajdonképpen ez alapozta meg csakhamar bekövetkezett tüneményes magasságba történt, egész Európa, sőt az egész világ által méltán megcsodált gyors felemelkedését.[6]

[1] Günther id. m. 77. oldalán erről a kérdésről a következőket írja: „Der erste Konsul hatte es endgültig aufgegeben, Genua zu entsetzen. Drei Wege standen ihm offen, mit dem Heere des kaiserlichen Generalissimus zusammenzutreffen; er wählte jenen, der ihn noch für Wochen der Entscheidung harren lassen musste. Es ist in der That nicht recht zu erklären, warum Bonaparte von Ivrea aus ostwärts gegen Mailand marschierte. Eine Vereinigung mit Suchet und Thurreau hätte die weit schwächeren Gegner bei Turin vernichtet und die Aufhebung der Belagerung von Genua bewirkt.” – Maga Bonaparte a Szent Heléna szigetén írt emlékirataiban következőleg indokolja elhatározását: „Az osztrák hadsereg főhadiszállása Turinban volt, a sereg fele Genua előtt állott, másik feléről fel kellett tételeznem, hogy előnyomulóban van Turin felé.” Ily körülmények között a konzul a következő elhatározásokra juthatott: 1. Melast visszanyomhatta és Turin felé menetelhetett, hogy Thurreauval egyesülve, Franciaországgal és a Briancon-nál és Grenoble-nél levő hadszertárakkal biztosított összeköttetést nyerjen: 2. a kezébe került átkelési eszközöket felhasználva, a Po folyón kelhetett át, hogy Genua felé vegyen irányt, ahol Massena türelmetlenül várta a felmentést; 3. Melast hátában hagyva a Sesia-n és Ticino-n keljen át, hogy Moncey-vel egyesüljön. Ad 1. A legelől említett elhatározás ellenkezett volna a háború igazi alapelveivel. Melas erős volt és kényszeríthette a francia sereget, hogy csatát vívjon anélkül, hogy biztos visszavonulási vonal birtokában lett volna. Bard akkoriban még nem esett volt el. Ha Melas Turint odahagyva, Alessandria felé vonult volna el, akkor ezáltal az egész hadjárat tulajdonképpeni célja el lett volna hibázva. A két hadsereg mindegyike természetes helyzetébe jutott volna; a francia hadsereg a Mont Blancra és a Dauphinéra támaszkodva, az osztrák hadsereg Milano-ra, Piacenza-ra és Mantua-ra, balszárnyát Genua-nál hagyván. (Ez őszinte megvallva kissé erőltetett és nem egészen helyes megállapítás). Ad 2. A másodsorban említett elhatározást nem lehetett keresztülvinni, mert nagyon veszélyes volt, oly erős ellenséges sereg körletébe hadműveletei és biztosított visszavonulási vonal nélkül, belemerészkedni. Ad 3. Csak a harmadik út helyezett előnyöket kilátásba. A hadsereg ugyanis ennek révén az ellenség összes raktárait, szertárait és kórházait elfoglalhatta; Moncey-vel egyesülhetett s azonkívül a Simplonon és Szen-Gotthardon át biztosított visszavonulási vonal birtokába jutott . . . És ha a francia sereg el is veszíti a csatát, visszavonulási vonala szabadon marad. . . ”

[2] Később ő maga mondta a foglyul esett Zachnak: „Je ne m'attendais pas à celai à la vérité c'était étonnant, surtout apres avoir perdu la veille Marengo.”

[3] Mindezekre nézve Hüffer id. m. 4–10. oldalán többek között a következő érdekes részleteket olvassuk: „Das Bulletin von 15. Juni, das Bonaparte am Abend der Schlacht seinem Sekretär Bourrienne diktierte, wenn auch nicht frei von Irrthümern, kommt doch der Wahreit am nächsten. (Bourienne, Mémoires, IV, 103.) Nicht ungeschickt deutet es den welchselnden Verlauf der Schlacht durch die unbestimmten Worte an: „Quatre fois nous avons été en retraite et quatre fois nous avons été an avant.“ Selbst dass die Schlacht so gut wie verloren war, wird nicht verhehlt, wenn es heisst: A L'ennemi avançait sur toute la ligne: les routes etaient couvertes de fuyards, de blessés, de débris. La bataille pasraissait perdue.” Der Reiterangriff Kellermanns wird dann nach vollem Verdienste anerkannt . . . Der unerwartete Reiterangriff Kellermanns brachte die Grenadiere Zachs in
Verwirrung und verwandelte den Sieg der Österreicher in eine Niederlage. Dieser Angriff verdient gewiss das Lob, das in dem Bulletin ihm gespendet wird, aber seine Bedeutung wird überschätzt, wenn er die Ergebung von 6000 Grenadieren verursacht haben soll. Diese Übertreibung ist jedoch nicht auf Bonaparte, sondern vermutlich auf Erzählungen Murats, des Oberbefehlshabers der Reiterei zurückzuführen. (Lásd Murat június 15-iki jelentését Berthier-hez a Histoire de la campagna de 1800 par M. le Duc de Valmy, fils du Général Kellermann-ban . . .) Dessenungeachtet hat der Reiterangriff Kellermanns doch unbestreitbar, freilich nur durch Hinzutreten unvorherzusehende Umstände, die entscheidene Wendung herbeigeführt. Es lässt sich begreifen, dass Bonaparte mit einem gewissen Unbehagen sich überzeugte, er verdanke den Sieg, ja, wie einige hinzusetzen mochten, seine Rettung, dem selbständigen Eingreifen einess Unterbefehlshabers. Am Abend nach der Schlacht in der Versammlung der Offiziere hatte er, wie Bourrienne erzählt (Mémoires, IV, 101.), für Kellermann und seinen hübschen Angriff nur ein karges Lob, während der General Bessières für einen an Wichtigkeit gar nicht vergleichbaren Vorstoss der Garde-Reiter überreichlich bedacht wurde. In dem Bulletin vom 15. Juni wird jedoch das Benehmen Kellermanns nach seinem vollen Werte geschätzt, ja in seinen Wirkungen sogar überschätzt. Gleichwohl blieb eine gewisse Gereiztheit auf beiden Seiten zurück, und Kellermann betonte in seinen Aussagen im Jahre 1803 sehr bestimmt, dass er keinen Befehl erhalten, sondern aus eigenem Antriebe gehandelt habe. Gerade das wollte Bonaparte nicht gelten lassen. Und so sagt schon die im Jahre 1805 verworfene (von Bonaparte inanguierte) Relation: „Dans cette position, Bonaparte frappe un de ses coups décisifs qui n'appartiennent qu'au génie. Il ordonne au général Kellermann, qu'il avait conservé en réserve, en arrire de la droite de la division Desaix, . . . de charger avec impétuosité la colonne de grenadiers sur son flanc gauche.” Egy Bonaparte-nak, azt hiszem, semmi szüksége sem volt elvitázhatatlan nimbuszának ily módon való öregbítésére.
A marengoi csata a Bonaparte intenciói szerint utólag megkorrigált leírásában egyébként is igen sok valótlanság és ferdítés foglaltatik. Erről Hüffer id. m. 8–9. oldalán a következőket olvassuk: „Im Jahre 1818 ging man an eine neue Darstellung der Schlacht von Marengo. Hiebei hielt man hauptsächlich zwei Punkte vor den Augen, auf welche Napoleon besonderes Gewicht legte. Die Welt sollte nicht glauben, dass er, der alles Vorhersehende und Berechnende, bei Marengo überrascht, dass die Schlacht in ihrem ersten Teile für ihn zur Niederlage geworden sei . . . Nach der neuen Darstellung hat Bonaparte in genialem Entwurfe den Verlauf des Feldzuges ja die Entscheidungsschlacht samt ihren Folgen im voraus festgestellt. Jetzt zuerst tritt auch die Behauptung auf, Franzosen seien im ersten Teil der Schlacht gar nicht geschlagen worden. (Mémorial du Dépot général de la Guerre, IV, 296.) Bonaparte, heisst es, hatte schon seit 10 Uhr morgens alle Bewegungen dieses Tages in seinem Geiste vorhergesehen. Als die österreichische Reiterei um diese Stunde das Corps Lannes auf dem rechten Flügel bedroht, schickte Bonaparte ihr die Konsulargarde entgegen, welche – ähnlich wie im Bulletin vom 15. Juni – die Bezeichung „rocher de granit” verdient; zugleich lässt er durch Carra St. Cyr Castel Ceriolo einnehmen. Erst als dies geschehen, und als Desaix im Anzuge ist, macht die Armee eine Schwenkung. Castel Ceriolo wird als Drehpunkt festgehalten, aber die Schlachtlinie, welche von da nach Marengo reichte, zwischen Castel Ceriolo und S. Giuliano verlegt – eine Bewegung, welche die einzelnen Truppenteile je nach dem Abstand vom Drehpunkt langssamer oder schneller ausführen. Die französische Armee bietet dabei „den majestätischsten und schrecklichstn Anblick” dar. „Nos échelons”, heisst es weiter (S. 298.), „faisaient leur retraite en échiquier, dans le silence le plus profond; on les voyait, sous le feu de quatre-vingt pièces de canon, manoeuvrer comme à l'exercice, s'errèter souvent et présenter leurs rangs toujours pleins, parce que les braves se serraient, quand l'un d'eux était frappé . . .” Diese Schilderung steht mit der Wahrheit und dem füheren Bulletin Bonapartes ebensosehr im Widerspruch wie die Behauptung. Melas habe das klug berechnete Manöver Bonapartes irrig für einen Rückzug gehalten und sei, um ihm die Strasse nach Tortona abzuschneiden, gegen S. Giuliano gezogen. Sobald die französischen Kolonnen mit den heranziehenden Truppen Desaix's Fühlung gewinnen, gebietet Bonaparte Halt und lässt die Armee sich zum Angriff vorbereiten.”

[4] Ezt, mint fentebb láttuk, maga Bonaparte is elismerte a csata napján este titkárának tollbamondott jelentésében, annál különösebb tehát, hogy a csata későbbi leírásában a franciák mindezt teljesen elferdített színben igyekeztek megörökíteni. A konzuláris gárdára vonatkozó helytelen beállítást Hüffer id. m. 5. oldalán következőleg aposztrofálja: „Der Wahrheit widersprechend ist in der neuen Bearbeitung auch die Behauptung, in der nun eintretenden gefährlichen Wendung des Schlacht habe die Konsulargarde wie eine Redoute von Granit ihre Stellung behauptet; Kavallerie, Infanteire, Artillerie seien vergeblich gegen sie gerichtet worden. Die früher erschienenen französischen Berichte zeigen augenscheinlich, dass die Konsulargarde zersprengt und grösstenteils gefangen wurde.” És ez legfőkép a magyar huszárok bravúros rohamának volt a következménye.

[5] Ezt maga Napoleon is elismerte és kifejezésre juttatta Szent Heléna szigetén tett következő kijelentésével: „A Marengo les Autrichiens s'étaient le mieux battus; leurs troupes s'y étaient montrées admirables, mais leur valeur . . .” (Las Cases, Mémorial de Sainte-Helène, II, 179.)

[6] Hüffer id. m. 3: „Die Schlacht von Marengo ist nicht, was so viele andere Schlachten sind, sie ist ein Wendepunkt der Geschichte, sie ist die Grundlage des napoleonischen Kaisertums.”