Bonaparte elhatározása, hogy a direktórium tudta és engedélye nélkül Franciaországba és Párisba visszatér, azzal a kimondott szándékkal, hogy ott a már tűrhetetlenné vált állapotokat, ha kell, erőszakkal is megváltoztassa, nagy, nehéz és merész elhatározás volt. De ő oly ügyesen és zseniálisan hajtotta végre kormánybuktató s utána a rendcsinálásra vonatkozó tervét, hogy hamarosan nemcsak az egész ország, hanem a hadsereg is melléje állott, mert benne látta azt az embert, aki az 1799. évi háború nyomán igen nagy bajba jutott országot a nagy hínárból kivezetni képes. És e tekintetben a francia népet és hadsereget nem is érte csalódás. A teljhatalmú, erős és ügyeskezű első konzul csakhamar megmutatta, hogy ő nem az üres igéretek, hanem a nagy tettek embere, amelyek révén csakhamar az egész állami élet, mint nemkülönben a hadsereg hadképessége a lehető legjobb mederbe terelődött át.[1]

Ezzel szemben az osztrákoknál nagyban véve minden a régiben maradt, sőt némileg még rosszabbá is váltak a viszonyok azáltal, hogy Károly főherceg, a kipróbált, ügyes seregvezető, aki nagy tudásánál és képességeinél fogva az osztrák hadvezérek közül egyedül lett volna hivatva, hogy kardját most már Bonaparte-val összemérje, de aki azáltal, hogy az udvarnál a békekötés szószólója volt, kegyvesztett lett és nem kapott újabb beosztást a működő hadsereg körletében.[2]

Hogy a harcias Bonaparte eleinte minden áron a béke helyreállításán fáradozott s ő maga tett a külföldi uralkodóknak békeajánlatokat, ez alighanem abban leli magyarázatát, hogy ő úgy vélte, miszerint neki legalább néhány békeévre volna szüksége, hogy nagyratörő terveit főleg katonai tekintetében kellőképpen előkészítse; azonban Anglia és Ausztria átláttak a szitán és inkább most, mint később, a már jól felkészült új ellenféllel akarták dűlőre juttatni a dolgot; mert hogy Bonaparte előbb vagy utóbb, de okvetlenül fegyveres döntésre juttatja a dolgot, ahhoz kétség egyáltalában nem férhetett.

Úgy mint 1799-ben, mindkét fél most is három hadiszínhelyen vonultatott fel sereget. Számbeli erő tekintetében az egymással szembeállított hadseregek nem sokban különböztek egymástól. Kray és Reuss valamivel gyengébbek voltak ellenfeleiknél, viszont az olaszországi hadiszíntéren Melas sokkal erősebb volt Massena-nál.

Az osztrákok haditerve most újból messzefekvő célok megvalósítását, végeredményben az ellenség fővárosának megszállását tűzte ki maga elé, ami ellen kifogást nem igen emelhetünk, de részleteiben ez a terv meglehetősen komplikált volt, mert a két főseregnek, a németországinak és olaszországinak együttműködésére, ahogyan azt Bécsben kontempálták, számítani lehetett.

Bonaparte tervénél figyelemreméltó, hogy ő a tartalék-hadsereg alakítása révén már kezdettől fogva arra törekedett, hogy vagy az egyik, vagy a másik ellenséges főseregre döntő tűlerővel csaphasson rá. Miután a tartalék-hadsereg Dijonban alakult meg, az legkönnyebben és leggyorsabban Moreau rajnai hadseregével egyesülhetett. Eredetileg ez is volt Bonaparte szándéka, amelytől azonban Moreau csökönyös renitenskedése folytán el kellett állnia. Mindenesetre feltűnő, hogy végül mégis az erélyes és ellentmondást soha nem igen tűrő Bonaparte adta be a derekát s így majdnem mondhatni véletlenül terelődött át az 1800. évi háború döntő súlya a németországiról az olaszországi hadiszíntér felé.

[1] Ezúttal a katonai téren kifejtett működéséről Günther id. m. 17–18. oldalán többek között ezeket írja: „Auf das Heer musste der Name Bonaparte elektrisierend wirken. Der erste Konsul war allein imstande, die französischen Heere zu neuen Siegen zu führen, Oesterreich und damit die Koalition niederzuwerfen. In der That griff er mit eiserner Hand in die Verwaltungsmaschine der Armee ein . . . Das Zauberwort des ersten Konsuls, welches von „Eisen, Geld und Kriegern” sprach, schien ganz Frankreich über Nacht in ein gewaltiges Heerlager verwandelt zu haben. Schon in den Frühlingsmonaten des neuen Jahres 1800 verfügte Bonaparte über mehr denn 250.000 Streiter. Damit die Infanterie schlagfertiger werde, gelangte ein verbessertes Gewehr an sie zur Austeilung. Diese Waffe (M. 1800) bewährte sich in der Folge derart, dass sie erst nach zwei bis drei Decennien dem fusil à percussion den Platz räumte. In vier Monaten kaufte die Regierung 25.000 Pferde auf, indes die Staatswerkstätten ununterbrochen daran arbeiteten, die arbeiteten, die Artillerie nach jeder Richtung hin mit neuem, mustergültigem Material auszurüsten.”

[2] Erre nézve Günther id. m. 15., majd 19–21. oldalán a következőket olvassuk: „Lord Minto wusste den Monarchen für die verblendete Kriegspartei zu gewinnen. Erzherzog Karl, welcher die Annahme eines ehrenvollen Friedens dringend anriet, fiel in Ungnade; sein Oberkommando in Deutschland ging auf den FZM. Baron Kray über. Er selbst musste am 17. März 1800 auf den unwichtigen Statthalterposten nach Prag zurückkehren . . . Indes der erste Konsul alles aufbot sein Heer zu einem für die Zwecke des grossen Krieges leicht handlichen Werkzeuge auszubilden, blieb die kaiserliche Armee, was sie bisher gewesen, eine schwerfällige Maschine. Nach wie vor leitete der Hofkriegsrat die Operationen von seinem Wiener Bureaux aus, anstatt einzig und allein die Verwaltung des Kriegswesens zu überwachen . . . Das vom Minister Thugut eingerichtete Spionensystem liess die Oberoffiziere (vagyis a legfelsőbb vezetőket) unaufhörlich gegeneinander intrigieren. Thugut beherrschte den Monarchen völlig. Als Erzherzog Karl den seinem zwar rechtlichen aber doch schwachen Charakter entsprechenden schüchternen Versuch machte, diesen verderblichen Einfluss zu brechen, unterlag er der glatten Zunge des Höflings, welcher in der Eifersucht des Monarchen auf den genialen Bruder den besten Rückhalt fand . . . In den Reihen des gemeinen Mannes herrschte kein höheres pratriotisches Gefühl vor . . . der Korporalstrock hinderte höchstens die Regimenter am Auseianderlaufen. Eine rühmliche Ausnahme machten freilich die meisten Grenadierbataillone und unter diesen wieder ganz besonders die Ungarn . . . Der aus dem Volke hervorgegangene französische Offizier lebte mit seinen Untergebenen und teilte ihre Entbehrungen. Der kaiserliche Lietenant führte auch bei der Infanterie wenigstens zwei Pferde, ein Zelt und alle Bequemlichkeiten der Garnison ins Feld. Dem gemeinem Soldaten im französischen Heere winkten die höchsten Auszeichnungen, sobald er sich ihrer würdig zeigte, der kaiserlichen Grenadiere drohte für die kleinsten Disciplinarvergehen die entehrende Prügelstrafe. Der Hauptwert seiner soldatischen Erziehung ward darin gesucht, ihn nach der Schablone eines veralteten, unbehülflichen Reglementes zur Maschine zu stempeln . . . Von den Offizieren des Generalstabes bezeugt Erzherzog Karl: „Hochstens hatte ihr Gedächtnis einzelne Grundsätze der Kriegführung aus der Schule behalten: aber ihre Anwendung kannten sie nicht . . . Das Nachrichtenwesen existierte für den kaiserlichen Generalstab überhaupt nicht. Indes die Franzosen grosse Summen opferten, um stete Kentnis von den gegnerischen Absichten zu erhalten, versuchten die Kaiserlichen diesen Zweck höchstens durch Rekognoszierungen zu erreichen . . . Die Heeresorganisation hatte seit den Türkenkriegen keine Veränderungen erfahren . . . Die Franzosen brachten das Requisitionssystem überall mit Glück zur Antwendung, die Kaiserlichen hielen an den Magazinen fest, von denen man höchstens neun Märsche entfernt bleiben durfte . . . Auch die Lineartaktik war trotz der augenscheinlichen (aber noch lange nicht begriffenen) Vorzüge der Kolonnantaktik geblieben. Bonaparte liess das französische Gewehrmodell von 1777 verbessern, da er den Schwerpunkt der Taktik in einer ausgiebigen Anwendung des Feuergefechtes suchte. In dem kaiserlichen Heere blieb dem Bajonette die alte Ehrenstelle.”