A francia köztársaság kétségbeejtő helyzetéről vett hírek arra birták az Egyiptomban időző Bonaparte tábornokot, hogy az ottani parancsnokságot Klebernek átadva, önhatalmúlag Párisba visszatérjen és brit hadihajók által erősen szorongava, 46 napi utazás után a köztársaság VIII. évének vendémaire 17.-én, vagyis 1799 október 9.-én csupán néhány meghitt embere kiséretében kikötöttt Franciaországban, ahol valóban legfőbb ideje volt, hogy a Bonaparteéhoz hasonló erős kéz vegye át az uralmat. A fiatal hős utazása és bevonulása az ország fővárosába diadalmenethez hasonlított. Miután az eddigi rossz kormányzat a direktórium hitelét már teljesen aláásta, a merészen föllépő Bonaparte, Sieyes-vel szövetkezve, brumaire 18.-án azaz november 9.-én, vagyis, épp egy hónappal hazaérkezése után a direktóriumot megbuktatta s az 1794. évi alkotmányt eltörölvén, ideiglenesen konzuláris kormányt alakított, melynek élére kívüle még Sieyes és Roger Ducos állott. December 24.-én kihirdették az új alkotmányt, amely Bonaparte-nak mint első konzulnak korlátlan hatalmat biztosított ugyan, de amellett elvként kimondotta, hogy hadseregparancsnoki tisztséget a konzulok egyike sem viselhet.

Bonaparte mindenekelőtt a belső rend és nyugalom helyreállítását tűzte ki céljául, majd az állami közigazgatás minden ágában célszerű intézkedéseket léptetett életbe, a teljesen megromlott hitelt és a pénzügyek iránti bizalmat pedig újra helyreállította. Ezek az intézkedések az egész államéletre jótékony befolyást gyakoroltak s az országban már nagyon is nélkülözött nyugalmat és rendet hamarosan ismét helyreállították.

A külpolitika terén Bonaparte a béke helyreállítását célozta s evégből a külhatalmakkal érintkezésbe is lépett. Azok nagyobb részénél a törekvések sikerre is vezettek, de Anglia és Ausztria, mely utóbbi a német államokban is pártot szerzett, nem akart a jó szóra hallgatni, s így a háború folytatása kikerülhetetlenné vált. Ennélfogva úgy Franciaország, mint Ausztria – melynek Oroszországnak a koalicióból történt kiválása folytán úgyszólván a háború egész terhét kellett viselnie, mivel Anglia csak pénzzel és hajóhadával nyujtott segítséget – nagy előkészületeket tettek a háború folytatására.[1] Támogatva a lakosságban és a hadseregben újra éledt bizalom által, Bonaparte csakhamar a katonai téren is mutatkozó zilált állapotokban is rendet teremtett; a hadseregek létszámát kiegészítette, sürgősen gondoskodott azok szükségleteinek fedezéséről s azok élére háborúkban már kipróbált kitünő tábornokokat állítván, azok a már erősen meglazult fegyelmet is hamarosan helyreállították. Ilyenformán most már Franciaország nyugodtan tekinthetett a jövő háború elé.[2]

[1] Reinhold Günter, Geschichte des Feldzuges von 1800 in Ober-Deutschland, der Schweiz und Ober-Italien, 14: „Die Seele der Frankreich bedrohenden Koalition, das von Pitt geleitete Kabinet von St. James, verhielt sich kühl ablehnend trotz aller Friedensvorschläge des ersten Konsuls. Als Bonaparte so weit ging, mit Nichtbeachtung des diplomatischen Brauches geradezu ein Schreiben an König Wilhelm III. zu richten, ward ihm als Antwort jene in beleidigendem Tone abgefasste und von Lord Grenville redigierte Note, deren Inhalt gleichbedeutend mit einer neuen Kriegserklärung erschien. – Indes hatte es der englische Starrsinn verstanden, den Zaren Paul I. in seiner persönlichen Eitelkeit auf das ziehen und in diesem Falle errang er den grössten Erfolg, die Koalition auf diplomatischem Gebiete systematisch zu sprengen.”

[2] Rónai Horváth id. m. 135.