Ha a legutóbbi napokban történteket közelebbről szemügyre vesszük, mindenesetre feltűnik, hogy a támadó műveleteket eddig oly nyomatékkal és gyorsasággal végrehajtott Bonaparte Tarvis bevétele után egyszerre mintha tétlenségbe esnék, és ezen időtől kezdve előnyomulását vontatva, csak egy-egy hadosztályt tolva előre, folytatja tovább. Vajjon mi okozhatta, hogy az, akinek eddig minden tette az előretörő ösztön akadályokat nem ismerő bélyegét viselte magán, most egyszerre gondolkodóvá, hadmozdulataiban lassúvá, ingadozóvá válik?

Könnyen megadhatjuk e kérdésekre a feleletet, ha megtudjuk, hogy ez időben kapta Bonaparte a hírt, miszerint Venetiában, tehát hátában, fölkelés támadt, és másrészt, hogy – legalább így rebesgették a Párisból ismételten szállongó tudósítások – a direktórium megsokalva az ő, szinte hihetetlenül rövid idő alatt kivívott és az egész világ méltó bámulatát magára vont sikereit, nehogy a győztes fővezér elbizakodottá és túlveszedelmessé váljék, immár azon töri fejét, hogyan lehetne a hőst, aki elbizakodottságában már a direktórium parancsszavának is fittyet hány, szép szerivel ártalamatlanná tenni. Összefüggésben levőnek látszott ezzel az a körülmény is, hogy Moreau, kinek kötelessége lett volna a Rajna mellől szintén támadólag előnyomulva, Bonaparte működését, ha máskép nem is, legalább erkölcsileg támogatni, eddig úgyszólván még csak meg sem mozdult. Hozzájárult továbbá, és ez volt bizonyára a döntő tényező, hogy ereje a hosszú hadműveletek folyamán mindjobban elkopott, elhasználódott, úgy hogy Tarvisnál már csak 3 alaposan megfogyott és kifáradt hadosztály felett rendelkezett, melyekből további előnyomulása alkalmával a háta mögött maradó hegyszorosok megszállására szintén újabb és újabb számottevő erőket kellett volna visszahagynia. Vagyis egyszóval azt látjuk, hogy különben sem valami bőséges alappal megindított támadó műveleteinek expansiv ereje a nagy térbeli kiterjedés, az áthatolt vidék nehézkes volta, valamint az elhasznált erők pótlásának lehetetlensége folytán majdnem végső határát érte el; ez volt az időpont, amidőn Bonaparte arra a meggyőződésre juthatott, hogy a máris túlfeszített húrt elszakadás veszélye nélkül jobban meghúzni nem ajánlatos.