Itt tehát, 1796-hoz hasonlóan, újból tisztán szenvedőleges közvetett folyóvédelemmel van dolgunk; Osoppo – Latisana 60 kilométer, mely vonalon mindössze mintegy 22.000 fő van elosztva; ebből a Dignano – Camino közti területre, amelyen a franciák fellépése várható volt, a legjobb esetben alig jut több 12–15.000 embernél, mely erővel szemben Bonaparte legkevesebb 22.000 embert hozhatott működésbe. A Tagliamento jobb partja teljesen átengedtetett az ellenségnek, sőt még a Valvasonenál álló Hohenzollern-dandár is a balpartra rendeltetett; ez annál kedvezőtlenebb színben kell, hogy feltünjék, mivel a Tagliomento nem képez mindenütt és minden körülmények között feltétlen akadályt.

Károly főherceg állásának megválasztásából még az is kitűnik, hogy esetleges további visszavonulását Görzön át Laibach felé tervezte. E tekintetben a főhercegnek két főirány, az általa alighanem leginkább Trieszt és Fiumera való tekintetből tényleg választott görz – laibachi, mely további folytatásában Cilli – Marburg – Grazon át, vagyis az Alpok keleti szegélye mentén vezet Bécs alá, és a tarvis – villach – judenburg – brucki irány között lehetett választania, mely utóbbi a Flitscher-Klause-n, valamint a Pontafel – Malborgethen át vezető, elzárt hegyszorosokon volt elérhető. A villach – judenburgi vonal a legrövidebb, és az ellenséges hadnál gyengébb erejű sereg számára szakaszonkénti védelemre alkalmasabb, – mely egyszersmind a rajnai erősbítések által is gyorsabban volt elérhető, a laibach – marburgi ellenben a kissé hosszabb, de szükségletekben gazdagabb és kényelmesebb útirányt jelezte. Különben a két irány a Dráva és a Száva folyók felső folyásai által jelölt harántvölgyek vonaláig olyannyira kölcsönhatással van egymásra, hogy azok egyenként nem, hanem csakis kombinálva használhatók fel, olyanformán, hogy míg az egyiken a főerő hatol át, addig a másikat kisebb erőkkel elzárva kell tartani. A viszonyoknak ezen mérlegelése, sőt beható tanulmányozása reánk nézve annál érdekesebb, mivel Olaszországgal támadható összetűzés esetén monarchiánk hadereje megint csak az éppen említett két főirányra volna utalva. Meg kell jegyeznem, hogy e sorokat 1900-ban írtam. Azóta az osztrák–magyar monarchia megszűnt létezni, a külpolitikai viszonyok pedig alaposan megváltoztak.