| « c) A hadműveletek lefolyása. | KEZDŐLAP | III. Az 1797. évi tirol-karinthiai hadjárat. » |
Mindenekelőtt itt is Rónai Horváth találó, rövid, összefoglaló szavait idézem: „A siker – írja Rónai Horváth[1] – melyet Károly főherceg bámulatos tevékenységével a francia seregek fölött kivívott, igen nagy volt; sajnos, hogy a katonai sikerek politikailag gyümölcsöztethetők nem voltak. Károly főherceg diadalmasan visszaverte a francia seregeket s azokat a Rajnán át visszaűzte, de maga az ellenséges területre be nem hatolt, – s hadműveleteit e hadiszínhelyen nem is folytathatta, mert az uralkodó visszahívta, hogy tehetségeit ott érvényesítse, hol a veszély nagyobb volt, hol az ellenség egy győzelmes serege már magát a birodalmi székvárost fenyegette. Itt Károly főherceget szerencséje elhagyta s Bonaparte támadó előnyomulását megtörni képes nem lévén, a leobeni békében egyszersmind a németországi győzelmek gyümölcséről lemondani kényszerült. A leobeni béke a francia köztársaság teljes diadalát, a koalíció teljes vereségét jelentette. Az öt évi háborúban sok ezer ember vére és sok millió forint hiba pazaroltatott el a szövetségesek által, erőfeszítéseik hiúk voltak; céljukat el nem érték; a forradalmi kormány tovább uralkodott Franciaország fölött. A forradalom hatalmasabb volt, mint egész Európa. – Az 1769-ik évi németországi háború, épúgy mint az ugyanazonévi olaszországi háború, a hadtörténelem legfényesebb lapjain foglal helyet. Mint Olaszországban, itt is egy alig 26 éves fiatal tábornok lép a hadak élére s hadműveletei gyorsasága, merészsége és katonai fényes sikerei által bámulatba ejti a világot. Hogy azonban e hadjáratot jól felfoghassuk, egész teljességben megértsük, s tanulmányozása reánk hasznot hajtó legyen, a viszonyokat közelebbről kellene megismernünk; sajnos, hogy mit itt csak rövid szavakkal vagyunk kénytelenek végezni. – Franciaország egyik legzseniálisabb embere, Carnot, egy remek tervet alkot. A francia seregek, melyek eddig alig voltak képesek arra, hogy az ellenséget a határoktól távol tartsák, hatolnak most be Németországnak és a francia köztársaság legveszélyesebb ellenségének Ausztriának belsejébe. Egy-egy hadsereg a Duna két partján, egy Olaszország felől nyomuljon elő s egyesüljön Bécs falai alatt. Nagyszerű, mesteri terv, mely dicsőségére válik Carnotnak, bárha az teljesen nem is sikerült. Evvel szemben Ausztria terve nemcsak kicsinyes, de önző is, mert egyedül az elvesztett Németalföld visszafoglalását célozta s ezt sem saját, hanem a koalíció erejével. – Mint Franciaország, úgy Ausztria is két nagy hadsereget állít a Rajna mellé de míg Carnot a francia seregeknek még Jourdan visszaverése után is folyton támadó előnyomulást parancsol, a bécsi hadi tanács a támadás eszméjét rögtön elejti, mihelyt a seregnek egy csekély töredékét Bonaparte sikerei ellensúlyozására Olaszországba vonni kénytelen; ezután a parancsnoknak a tiszta védelmet teszi kötelességévé. Még nagy szerencse, hogy a két hadsereg fővezérletét a fényes tehetségű Károly főhercegre bízta, de örök hálára kötelezte volna az államot, ha a Bécsből való vezetés avult eszméjéről lemondva, őt teljhatalmú fővezérré nevezi ki. Nem kételkedünk abban, hogy Károly főherceg, ha teljesen szabad keze van, már az első hadjáratban egyesíti erejét arra, hogy az egyik francia sereget túlerővel megrohanván, döntő csatára kényszerítse és megsemmisítse, amint azt a második hadjáratban Jourdan seregénél meg is kísérelte. De Károly főherceg az első hadjáratban még teljesen a hadi tanács utasítása szerint cselekszik, s annak parancsai szerint jár el, midőn a Moreau ellenében elvesztett malschi csata után, védő magatartással egész a Dunáig hátrál. Itt azonban, midőn a veszély a legnagyobb, midőn a két francia sereg már oly közel van egymáshoz, hogy egyesülésök csak napok kérdése, lerázza Károly főherceg a bilincseket, s a Moreau elleni védekezést Latourra hagyván, egyesült Wartensleben seregével, hogy Jourdant a mesteri hadműveletek egész sorával tönkre tegye s másodszor is a Rajna mögé űzze. – Moreau ezalatt, Károly főherceg által téves irányba csalva, München felé működik, sőt már az Isar vonalon is túl megy, midőn isoláltságának teljes tudatára jut. Csak most, midőn már késő, csak most látja be Moreau, hogy működése Jourdan nélkül céltalan és eredménytelen s aggodalmasan keresi az érintkezést. De az már lehetetlen s ő is kénytelen visszavonulni a Rajnához. De Jourdan meggyőzője újból útját állja s nagy szerencse, hogy seregét nagyobb veszély nélkül a Rajna balpartjára visszavinni képes. Carnot nagy terveinek végrehajtására a három vezér közül tehát csak Bonaparte volt alkalmas, Jourdan és Moreau nem. Talán ha mindkét sereg Moreau parancsnoksága alá helyeztetik, s nem elkülönítve, önállóan, hanem egységes terv szerint vezettetik, talán a siker más lett volna. De így – ha Bonaparte nem mindhármuk helyett működik – a háború Franciaországra balvégzetű lehetett volna. – Az 1796-ik évi németországi hadjárat különben, dacára Károly főherceg fényes hadi tetteinek, végeredményében jelentéktelen. A két fél, miután hónapokon át, több-kevesebb ügyességgel ide-oda menetelt, több-kevesebb szerencsével harcolt, a hadjárat végén oda ér, ahonnét kiindult. Károly főherceg visszaűzi a francia seregeket, de ez csak negatív siker; hadműveletei, csatái nagy és döntő eredményeket, pozitív sikereket elő nem idéznek. Az ellenségnek seregeit meg sem semmisítette, területére be nem hatolt, az ellenséges államot akaratának teljesítésére nem kényszerítette. A hadjárat tehát szép volt, mesteri, tanulságos, de reménytelen. Ez az oka, hogy a németországi hadjárat az olaszországival párhuzamba még sem állítható. A fővezérek – itt Károly főherceg, ott Bonaparte – mindkét helyen rendkívül tehetséges; a hadműveletek mindkettő részéről a hadművészet mesterére vallanak. De Bonaparte 32.000 emberrel indult meg, szétrobbantotta a szövetségeseket, meghódította egész felső Olaszországot, behatolt Ausztria szívébe s rákényszerítette a bécsi kormányt a leobeni békére.”
Rónai Horváth a fentiekben röviden ugyan már kiemelte a két hadakozó fél háborús terve között fennálló nagy különbséget, de talán nem lesz felesleges ehhez a kérdéshez még néhány megjegyzést hozzáfűzni. Mindenesetre érdekes emlékezetünkbe visszaidézni, hogy mi is volt a háborús felek eredeti szándéka és törekvése a 1792. évi hadjárat hadműveleteinek megkezdése előtt. Ekkor Ausztria és szövetségesei igen helyesen a Párisba való bevonulást és az ottani rendcsinálást tűzték ki a megindítandó háború végcélja gyanánt, míg a franciák ugyan szintén támadólag akartak fellépni, de erejük gyengeségének érzetében főfeladatukat abban látták, hogy az ország határait az ellenséges invázió ellen megvédelmezzék.[2] Az 1792-től 1795-ig tartó háborúskodás után a kölcsönös hadjárati célok már alaposan megváltoztak, sőt épp megfordított képet mutatnak. Most már Franciaország lánglelkű bajnoka, Carnot, tűzi ki az ellenség fővárosának elfoglalását hadjárati cél gyanánt, míg a már szinte kishítűvé és tehetetlenné vált bécsi haditanács eszmeköre és gondolatmenete már csak a határt képező Rajna közvetlen környékének megtartása körül mozog.[3] Mindkét hadakozó félnek a sors erre az évre egy-egy gigantikus képességű fiatal hadvezért juttatott, kik közül az egyik a megbízói által csak a mellék-hadiszíntérre állított Bonaparte, egymagában, az olaszországi és németországi hadiszíntéren működő vezértársai által csöppet sem segítve, ha nem is ebben az évben, de 1797-ben eléri azt, amit Carnot mindnyájuk feladatává tett, illetve valamennyiük megfeszített munkásságától várt és remélt, míg a másik – hosszas, kínos-keserves munka, de szintén Európaszerte méltányolt és megcsodált remeklés után csupán azt az egyet érhette el, hogy a Rajna mentén a status quo-t ismét helyreállítsa.
A hadászati felvonulást mindkét fél a már elavultnak elismert kordonrendszer elvei szerint hajtotta végre, de viszont igaz, hogy a hadműveletek megkezdése előtta fővezérek mindegyike összeszedte és összpontosítota rendelkezésére álló erejét.
Wurmser eltávozása után az osztrákok részén Károly főherceg, mint egyedüli főparancsnok a hadműveletek vezetése tekintetében meglehetősen szabad kezet nyert, csak az volt a baj, hogy őt a haditanács Bécsből állandóan pórázon akarta vezetni. Ez a szerencsétlen kezű legfőbb osztrák katonai hatóság az évek hosszú során át s természetesen most is sok-sok kudarcnak volt az előidézője.
Károly főhercegnek, mint egyedüli főparancsnoknak az volt a szinte megfizethetetlen nagy előnye, hogy a két ellenséges hadsereggel szemben a belső vonalon állván, tetszése szerint viszonylagos túlerővel szemben a belső vonalon állván, tetszése szerint viszonylagos túlerővel vethette magát vagy az egyik, vagy a másik ellenséges csoportra, kivált, ha ő a hadműveletek megkezdésében a franciákat megelőzhette volna. De miután az offenzívát a Jourdan-csoport kezdte meg, ez vált természetszerűnek a legelsőnek megtámadandó ellenséges csoporttá.
A franciák hadműveleti terve a balszárnyról kezdendő fokozatos előnyomulással nem éppen mondható valami nagyon szerencsésnek. Ehelyett mindenesetre jobb lett volna Károly főherceget nem manövrírozással a Pfalz odahagyására rábírni akarni, hanem azt még a Rajna balpartján komolyan megtámadni. Ha pedig az osztrák fővezér az elől kitérne, úgy legjobb lett volna mindjárt mindkét sereggel egyidejűleg, nem pedig 3 heti időkülönbözettel a Rajnán átkelni, azzal a határozott intencióval, hogy a Rajna jobbpartján álló osztrák erők ellen észak és dél felől egyidejűleg előnyomulva, azok minél előbb harapófogószerűen közrefogassanak, döntő csatára kényszeríttessenek, vagy ha ez elől kitérnének, egyesült erővel mindaddig Bécs felé visszanyomulhassanak, amíg a helytállásra hajlandóságot nem mutatnak. Ezek szerint nekem az a véleményem, hogy bármennyire szépnek, jónak mondhatjuk is a Carnot által megállapított hadműveletnek Bécs megvételében kicsúcsosodó végcélját, az ennek elérésére kijelölt mód és eszközök kevésbbé szerencséseknek és megfelelőknek mondhatók. Azonkívül ahhoz sem férhet kétség, hogy a két egymás mellé rendelt hadseregparancsnok alkalmazása helyett sokkal jobb lett volna, ha azok fölött a fővezetést hadseregparancsnoki minőségben maga Carnot,a hadjárati terv szerzője, vette volna át.
Az osztrák hadműveleti terv szinte szánalmas kicsinyességére már a fentiekben volt alkalmunk rámutatni. Amily mértékben Károly főherceg mindíg jobban és jobban emancipálta magát a bécsi kellemetlen járószalag alól és hadműveleteit hova-tovább egészen a maga belátása szerint vezette, a tervezések, elhatározások és azok végrehajtása terén rohamos javulást tapasztalunk nemcsak a legfőbb, hanem az alsóbb vezetés tekintetében is. Alparancsnokai, Latour, Wartensleben, Petrás, de leginkább Nauendorf, utóbb már szintén tőlük telhetőleg igyekeztek magukért kitenni és fővezérük intenciói értelmében eljárni. Wartensleben eleinte a Csehország elé történt önkényes kitérés által kissé megzavarta ugyan a főherceg cirkulusait, hanem aztán önállósági törekvéseit sutba dobva, mindenben Károly főherceg intenciói szerint viselkedett. Latour szintén túlságos önállóságra ragadtatta el magát, amikor a friedbergi összeütközés után ahelyett, hogy a főherceg utasítását követve, Ingolstadt felé vonult volna vissza, inkább az Isar folyónak freising–müncheni szakasza mögé húzódott, ezáltal Moreau-nak alkalmat adván, hogy magát Latour és a főherceg seregcsoportja közé beékelje s ezáltal teljesen halomra döntse Károly főherceg akkoriban valóban ügyesen kieszelt szándékát és tervét. Azonban Moreau szerencsére nem aknázta ki a felkínált kedvező alkalmat és helyzetet és offenzívájának erőteljes folytatása helyett tehetetlenül libegett-lebegett ide-oda, míg végre arra határozta el magát és azt tette, ami a legrosszabb volt: felszedte sátorfáját és rohant vissza oda, ahonnan jött, a Rajna mögé.
De térjünk vissza a hadműveletek kezdetéhez. Jourdan a Rajnán való átkelésével tényleg elérte azt, amire számított, amennyiben ezáltal Károly főherceget a Pfalz elhagyására és a Rajna jobbpartjára való visszavonulásra késztette. Eddig tehát a dolog rendben lett volna; de ami ezután következett, az nyomban tanuságot tett egyrészt a francia hadseregparancsnok tehetetlenségéről, másrészt a fiatal osztrák fővezér dicséretreméltó energiájáról. Jourdan ugyanis ahelyett, hogy offenzíváját megállás nélkül folytatta volna, hogy egyelőre legalább is a Majnáig előnyomulva, Károly főherceg Rajna-átkelését megakadályozza, vagy legalább is megnehezítse, már a Lahn mentén megáll, amelynek mentén erejét 70 km. széles vonalon teljesen szétforgácsolva állítja fel. Károly főherceg igen ügyesen használja ki az ellenségnek ily módon kialakult gyengéjét és hatalmas túlerővel Jourdan balszárnyát megtámadván nemcsak azt, hanem az egész Sambre–Maas hadsereget ismét a Rajna mögé való visszavonulásra készteti.
Ez kezdetnek mindenesetre szép és biztató volt, de miután a franciák visszavonulása nem döntő vereség következménye volt, feltétlenül számítani kellett azzal, hogy Jourdan nemsokára megújítja offenzíváját. Ez volt a oka, hogy Károly főherceg az alsó Majna és a Sieg között összesen 66.000 embert hagyott hátra, míg ő Latour megsegítésére mindössze 20.000 embert vitt magával. A főhercegnek ez az elhatározása és gyors cselekvési tevékenysége mindenesetre figyelemre és dicséretreméltó, bár a Frankfurttól Karlsruheig terjedő mintegy 150 km-nyi út megtevésére 13 napra volt szüksége, ami csak napi 11 1/2 km. átlagos menetteljesítménynek felel meg, ez pedig soknak éppen nem mondható. Viszont az is igaz, hogy Moreau még kevésbbé erőltette meg magát, miután neki, hogy a Strassburgtól Rastattig terjedő 60 km-nyi utat megtegye, 15 napra volt szüksége, ami csak 4 km. napi átlagos menetteljesítménynek felel meg.
Egymással szembekerülve, mindkét vezér támadásra határozta el magát, ami feltétlenül helyeselnünk kell. Épígy nem tehető kifogás az ellen sem, hogy a felek mindegyike a másik fél visszavonulási vonalának elvágására törekedett. Ehhez Károly főherceg a Rajna völgyében intézendő főtámadáshoz 25 zászlóaljat és 61 lovas századot, az átkaroló támadás, illetve a szándékolt megkerülés végrehajtására pedig 18 zászlóaljat és 24 lovas századot helyezett készenlétbe, ami nagyban véve helyes aránynak mondható. De mindjárt hozzátehetjük, hogy a szászok felette lagymatag viselkedése folytán ennek a melléktámadó csoportnak az ütő ereje lényegesen meggyöngült, sőt nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végeredményben a csatát az osztrákok vesztették el.
Moreau a magaslatokon át végrehajtandó főtámadása 18 zászlóaljat és mintegy 15 lovas századot, a völgyben való előnyomulásra ellenben 21 zászlóaljat s azonkívül lovasságának 40 századnyi zömét, valamint a 6 zászlóaljból álló általános tartalékát is itt alkalmazta. Tehát az erők nagyobb része nem a fő-, hanem a melléktámadó csoporthoz nyert beosztást, ami valami nagyon helyes intézkedésnek éppen nem mondható. Feltünő továbbá, hogy a tartalékul kirendelt Desaix-csoport szinte elsőnek lép a legelső vonalban harcba.
Károly főherceg egyáltalában nem különített ki általános tartalékot, aminek hiányát a csatakrízis beálltakor nagyon is érezhette s bizonyára ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy bár a Rajna-völgyben mindvégig az övé volt a főlény, azért mégis feladta a további küzdelmet és csapatjainak általános visszavonulást parancsolt. Pedig itt a völgyben küzdő csoportnál még csak egy kis erőfeszítésre lett volna szükség, hogy Moreau visszavonulási vonalának elvágása által igen válságos helyzetbe sodortassék.
Mindent összevéve bátran állíthatjuk, hogy a fiatal osztrák fővezér eddig a hadműveletek tervezése és vezetése terén máris elsőrendű kapacitásnak bizonyult, ellenben mint csatavezető még nem tudott a közepes átlagon felül emelkedni.
A küzdelem súlypontja már kezdettől fogva a magaslatokon harcoló csoportokra terelődött át s itt úgy St. Cyr, mint Kaim csapatjai dicséretreméltó szívóssággal hadakoztak és verekedtek. A franciák részén különösen figyelemreméltó a viszonylagos túlerővel való átkaroló támadás alkalmazása; ez biztosította a franciáknak a végső sikert.
A rajnamenti csoportnál főleg a Sztáray-csoport tűnt ki valóban virtusos magatartásával.
Moreau bizonyára tudta és érezte, hogy győzelmét nem az ellenség döntő megveretésének, hanem inkább a véletlennek köszönhette s így nem csoda, hogy békésen hagyta az osztrákokat elvonulni és nem is gondolt azok üldözésére, de helyesnek ez természetesen legkevésbbé sem mondható. Ilyenformán Moreau csatavezetői minőségében még ellenfelénél is gyengébbnek bizonyult.
Károly főhercegnek a malschi csata után elhatározásaival és cselekedeteivel teljesen egyetérthetünk. Mindenesetre jobb lett volna, ha Neresheimnél komoly csata provokálása álta Moreau döntő legyőzésére és megverésére törekszik, ami erős akarat mellett alighanem sikerült is volna. Ennek megfizethetetlen előnye abban nyilvánult volna, hogy a továbbiakban teljesen szabad kezet nyert volna Jourdan ellen, mert azt, hogy Moreau oly sokáig orránál fogva hagyja magát vezetni Latour által, Károly főherceg előre még álmában sem gondolhatta. De a legcsodálatosabb a dologban az, hogy még Nauendorf gyenge különítménye is elég volt ahhoz, hogy a Neuburgnál a Duna balpartjára átkelt Moreau-féle egész sereget a Nürnberg felé való előnyomulásban és Jourdannal való egyesülésben meggátolja. Ez a tény bizony igen nagy szegénységi bizonyítványt állít ki Moreau hadvezetési képességéről.
Ellenben Károly főherceg az ambergi összeütközést megelőző hadműveleteivel annál fényesebb jelét adta hadvezéri kíváló képességének. Már az az elhatározása, hogy előbb, nem törődve Wartensleben szorongattatásával, a gyengébb Bernadotte-ra veti magát, hogy aztán e részleges siker után emelt hangulatba jutott seregével vesse rá magát Jourdan főerejére, igen ügyes fogásnak mondható. Épígy mesteri kézre vall az összes erőknek az ambergi csatatéren való egyesítése is. Itt a főherceg már valóban döntő csatát akart provokálni, de Jourdan, alighanem Bernadotte kudarca folytán máris kishitűvé válva, a hadsereg vonatának visszairányítása által már az összeütközés megtörténte előtt intézkedéseket tesz az előrelátható csatatér odahagyására.
A würzburgi csatát megelőző hadműveleteknél megint Károly főherceg mutatkozott ügyesebbnek ellenfelénél, akit Würzburg gyors megszállása által az általa szándékolt döntő csata elfogadására kényszerített. A csata első napján, szeptember 2.-án, Jourdan, miután már egész ereje kéznél volt, határozott előnyben és fölényben volt a már Würzburg tájékán volt osztrák haderőkkel szemben, amelyeknek ereje nem tett ki többet 24 zászlóaljnál és 36 lovas századnál, míg Moreau 33 zászlóaljjal és 61 lovas századdal rendelkezett. De ezek a jóval kisebbszámú osztrák és magyar csapatok, kivált a Sztáray-csoporthoz beosztottak, oly hősiesen viselkedtek, hogy Jourdan meg volt győződve, hogy már is az egész osztrák ármádiával áll szemben.
A csata második napjára és annak folyamán Károly főherceg igen helyes intézkedéseket tett s így most már a fiatal főhercegnek csatavezetési tevékenysége és képessége is igen előnyös módon érvényre jut. Ő eredetileg a franciák jobbszárnyának átkarolását tervezte, de Grenier a fenyegető veszélyt még idejekorán észrevevén, elismerésreméltó saját kezdeményezéssel és önálló cselekvéssel útját állotta Kray átkaroló támadásának. Csakhogy ezáltal Championnet és Grenier hadállása között igen veszélyes űr keletkezett, ami a szemes Károly főhercegnek alkalmat adott, hogy az ellenséges csatafront áttörését határozza el és arra más csapatok hiányában főleg lovasságát használta fel. Az ebből keletkezett kölcsönös lovas harcok igen érdekes tüneteket mutatnak fel. Így mindenekelőtt feltűnő, hogy mindkét részről nem az egész lovasság egyszerre lép harcba, tehát nem nagy lovas tömegek, hanem aránylag kisebb részek viaskodnak felváltva egymással, hathatósan támogatva a gyolgság, mint testvérfegyvernem által. Ellenben a tüzérség hathatós közreműködéséről mindkét részről csak igen kevés szó esik.
Miután a középen történt áttörés után nemsokára a franciák balszárnya is visszavettetett, Jourdannak ebből le kellett vonnia a konzekvenciát és a visszavonulás elrendelése révén a nap dicsőségét ellenfelének volt kénytelen átengedni.
Károly főherceg utolsó csatavezetési tevékenységével, amidőn látva, hogy az ellenség meg-meginog, az összes erőknek általános támadásba való előnyomulását rendelte el, e napi igen szép csatavezetési tevékenységére a koronát tette fel, de az ekként nyert igen előnyös és szép benyomást erősen lecsökkenti az a körülmény, hogy a tetterős főherceg a visszavonuló ellenség kíméletlen messzebbmenő üldözésére nem tette meg a kellő intézkedéseket, ami kivívott győzelmét kétségkívül még sokkal szebbé és döntőbbé tette volna. Azonban nagyban véve célját még így is elérte, mert Jourdan és hadserege ezután már komolyabb ellenállásra nem gondolván, sietve vonult vissza a Rajna mögé.
A francia seregek egyikével ekként dolgát elég jól elvégezvén, a főherceg igen helyesen nyomban a másik felé fordult, akit közben egyébként már Latour egymaga is alaposan megpuhított. Moreau elhatározásai és hadműveletei különben a neresheimi csatától kezdve a hadjárat végig felette gyenge színben tűnnek fel; sem túlerejét, sem a reá nézve kedvező hadi helyzetet egyáltalában nem tudta kihasználni s fokozatosan mindíg kishitűbbé válva, már csak azon fáradozott, hogy seregét minél előbb és lehetőleg nagyobb bántódás nélkül a Rajna mögé vezethesse s ezzel az 1796. évi németországi hadjárat az osztrákokra nézve, ha nem is anyagi, de határozottan fényes erkölcsi sikerrel nyerte befejezését, Károly főherceg kíválóan ügyes, tevékeny és tetterős hadvezérként állítván egész Európa, sőt az egész világ szemei elé.
A magyar csapatok ebben a hadjáratban is igen derekasan viselték magukat, amint az a Pilch szerkesztette A Magyar Katona, II. köt. 136–139. oldalán foglalt következő összállításból kivehető. „A német harctéren – írja a cikk szerzője – a magyar csapatok közül a 2., 31. és 33. gyalogezredek, a 37. és 51. ezredek egy-egy zászlóalja, mind a négy magyar gránátos zászlóalj, egy székely határőrzászlóalj, továbbá a Császár-, a Ferdinánd-, a Vécsey-, a Blankenstein-, a Barco- és a székely határőr-huszárezred harcoltak. Egy ideig a 32. gyalogezred is ehhez a hadsereghez tartozott. – A 2. gyalogezred részei csak Kehl ostrománál és Hüningen előtt kerültek tűzbe. Hüningenre november 30.-án éjjeli megrohanást intézett az ezred. Elől 200 önként vállalkozó vitéz haladt. Az erődítmények akadályain nagy lendülettel áthatoltak s az egyik fontos sáncot bevették. – A 31. gyalogezred egyik zászlóalja igen vitézül harcolt Deiningnél; majd Eichstädtnél két század sikeres rajtaütést hajtott végre; ez a zászlóalj ütközetben volt még Geisenfeldnél és Rottweilnál is. Jól verekedett az ezred Emmendingennél, Langen-Dinzlingennél és Schliengennél. – A 33. gyalogezred Kehl ostrománál ismételten tanujelét adta vitézségének. Egyik zászlóalja Deiningnél, Geisenfeldnél, Ulmnál, Malterdingennél és Emmendingennél is harcolt. Egy zászlóalja feltűnően jól harcolt Giessennél. Kehl ostrománál az egyik zászlóalj megrohanta és elfoglalta a franciáktól szívósan védett Sundheim falut. December 5.-én az úgynevezett „Kehlkopf” szuronyrohamot intézett az ezred és az ott levő ellenséges csapatokat megsemmisítette. Más alkalommal 60 önként vállalkozó katona olyan meglepő rohamot intézett az egyik erődre, hogy az ellenségnek ideje se maradt tüzelésre, hanem azonnal megadta magát. Néhány nap mulva másik erődöt foglalt el az ezred egyik osztaga. Gradicsay János tizedes szakaszával saját elhatározásából az egyik kisebb erődöt rohammal elfoglalta és a franciák minden erőlködése ellenére megtartotta. – A 32. gyalogezred egyik zászlóalja a Giessen mellett lefolyt ütközetben tűnt ki. – A 37. gyalogezrednek a németországi hadsereghez tartozó zászlóalja Neumarktnál, Burgebrachnál és Wetzlarnál volt tűzben, az utóbbi csatában dicséretet aratott. – Az 51. gyalogezrednek szintén ezen a harctéren beosztott zászlóalja Uckerathnál dicséretben részesült, ezenkívül még Würzburgnál volt ütközetben. Kircheip mellett a zászlóalj, nem törődve a franciák tüzelésével, dobszóval szuronyrohamra indult és szétverte az ellenséget. Gálfalvi Márton közvitéz egyesegyedül a franciák sűrű tömegébe rontott, puskatussal utat vágott a zászlóig, elvette tőlük és el is hozta. – A 2., 32. és 34. gyalogezredek gránátos osztályaiból alakított zászlóalj résztvett a Wetzlarnál, Ambergnél és Würzburgnál vívott csatákban, majd Kehl ostromában. – A 19., 37. és 53. ezredek gránátosaiból szervezett gránátos zászlóalj Schweinfurtnál és Würzburgnál volt harcban s az utóbbi helyen különösen kitűnt; ezután Kehl ostromához került – A 33., 39. és 52. ezredek gránátosaiból szervezet zászlóalj Malschnál, Neresheimnél, Neumarktnál és Giessennél harcolt. Würzburgnál különösen kitűnt, majd Kehl ostromában vett részt. Würzburgnál a 39. ezredbeli gránátos osztály egyik őrvezetője, néhány gránátossal, önszántából rohammal elfoglalta azt a két ágyút, amelyek a zászlóalj oldalát veszélyeztették. Kehl várában igen fontos szerepe volt a posta megerődített épületének. Munkácsy százados, a gránátos zászlóalj 200 emberével, bevette s a franciák minden erőfeszítése ellenére megtartotta. A 31. és 51. ezredbeli osztályokból alakított gránátos zászlóalj Malschnál, Neresheimnél és Giessennél volt harcban, Würzburgnál nagyon kitűnt, azután Kehl ostrománál volt. – A székely határőrzászlóaljnak Coblenznél, Mutterstadtnál és még néhány helyen voltak kisebb harcai.
A Császár-huszárezred Ambergnél, Würzburgnál és a Lahn mellett harcolt; ezenkívül 4 százada Aschaffenburgnál, egyik osztálya pedig Wiesbadennél volt ütközetben, ahol a francia utóvédet szétverte, 65 ágyút, 17 mozsarat és sok lőszert zsákmányolt. Flachbachnál a Császár-huszárok egyik tisztje 8 huszárral az ellenséges lovasság sokszoros túlerejét egy útszoros előtt mindaddig feltartóztatta, míg a csapat zöme a szorosból kibontakozott. Geisenfeldnél az előőrsön álló Fehér János huszár a közeli hidat támadó francia osztagot egyes-egyedül megrohanta és szétverte. Ugyanaznap Szilágyi József káplár járőrével oldalvéd volt s a francia zászlóaljat, mely az erdőn át a huszárok hátába akart kerülni, néhány huszárral szétverte. Dalmady János káplár 3 huszárral előnyomulás közben bevágtatott Mainburgba s tetemes számú francia gyalogságot kikergetett onnan. – A Ferdinánd-huszárezred osztályonként vagy századonként vívott kisebb-nagyobb ütközeteket Mündelheimnél, Apenweilernél, Oberkirchnél, Dillingennél, Mannheimnél, Friedbergnél és Biberachnál. Két százada portyázás közben Korb városában a sokszorosan túlnyomó ellenséggel vívott ötórás harc árán megmentette a hadsereg raktárait. Neresheimnél egy század Ferdinánd-huszár meglepte a francia előőrsöket, mintegy 100 embert levágott és 200 foglyot ejtett. Gundelfingennél két század a 10.000 főnyi ellenség elővédjét utcai harcban tönkreverte. Augsburgnál az ezred 4 százada a folyón több helyen átkelt és a sokszorosan erősebb ellenséget egyetlen rohammal szétverte. Az ezred egyik kisebb osztaga Laubheimnél a francia „vörös huszárokkal” találkozott, akiknek őrmestere gúnyos hányavetiséggel párviadalra szólította a magyar huszárokat. Szedlák Márton huszár szó nélkül kiugratott a sorból, a hetyke franciára öt vágást mért és lovastul elhozta. Ugyanez a Szedlák Márton később Lichtenaunál, amikor a francia lovasokkal találkoztak, megint kiugratott a sorból, s az ellenség parancsnokát katonái szemeláttára levágta. Lovász Mihály káplár Hüningen előtt egymaga 7 francia dragonyossal vette fel a harcot, közülük hármat levágott, a többit elkergette. Donau-Eschingennél 15 Ferdinánd-huszár nagyobb csapat üldöző francia lovast szétvert, nyomukban a városba vágtatott s onnan is kizavarta az ellenséges csapatokat. – A Vécsey-huszárezred 2 százada a Nahe mellett, továbbá Wetzlarnál és Burgebrachnál tűnt ki. Az egész ezred Sulzbachnál és Ambergnél 3 század Aschaffenburgnál, 1 osztály pedig Giessennél volt harcban. Wolfsweilernél az ezred Koszó Ferenc nevű ősz, vén huszárja, négy pajtásával addig védett egy hidat, amíg a visszavonuló gyalogság átkelt. Folytonosan rohamokat intézett s ezzel időt nyert, hogy a gyalogság jó darabon elhaladhasson, azután még egy rohammal a franciák közé ütött s a gyalogság után lovagolt. Ugyanezt a hőstettet hajtotta végre Horváth Máté káplár Niederulm és Ebersheim között. – A Blankenstein-huszárezred egy-egy osztálya Herbonnál és Kircheipnél, az egész ezred Ambergnél, Würzburgnál, Giessennél és Altenkirchennél harcolt s az utóbbi helyen kitűnt. Résztvett Kehl ostromában is. – A Barco-huszárezred Uckerathnál és Ambergnél volt harcban, majd Würzburgnál kitűnt. Egyes kisebb részeinek Aschaffenburgnál és Bingennél voltak harcai. Wiesbadennél az egyik század jóval erősebb francia lovascsapatot támadott meg és nagy részét elfogta. Limburgnál kisebb ütközetben volt ez a század; majd Algesheimnél a század fele egész ellenséges dandár támadását hárította el az előőrsökről. Königsheim és Hochheim között az egyik osztály négyszeresen nagyobb számú lovasságot támadott meg, 500 embert részben levágott, részben elfogott. Ingelheim közelében portyázás közben 30 Barco-huszár 200 francia lovast vert tönkre. Mainz előtt Nagy Miklós káplár, néhány huszárral, a horvát határőrök segítségére sietett, akiket a franciák megvertek és ágyúikat elvették; a huszárok támadása azonban kivágta a határőrcsapatot.”
[1] A legújabb kor hadtörténelme, 108–111.
[2] Lásd a 20. oldalon.
[3] Lásd az 57. oldalon.
| « c) A hadműveletek lefolyása. | KEZDŐLAP | III. Az 1797. évi tirol-karinthiai hadjárat. » |