| « c) A mantuai négy fölmentő kísérlet. | KEZDŐLAP | II. Az 1796. évi németországi háború. » |
Mielőtt az 1796. évi olaszországi hadjáratra a magam észrevételeit és megjegyzéseit megtenném, hadd álljanak itt Rónai Horváth következő összegző szavai:[1] „A Bonaparte által Olaszországban kivívott fényes győzelmek eredménye rendkívüli volt. Már a lombardiai hadjárat nemcsak hogy dicsőséget szerzett a francia fegyvereknek, de elszakította a szövetségtől Szárdiniát s végleg megszerezte Franciaországnak Savoyát és Nizzát; még a lombardiai hadjárat alatt kiűzte Bonaparte az osztrák hadakat egész Olaszországból, a mantuaiban pedig elvette tőlük az oly rendkívül szívóssággal védelmezett Mantuát. Ezek után a Po jobbpartján elfoglalt részekből megalakította a cispadanai, Lombardiából pedig a transpadanai köztársaságot. A pápa az 1797 február 19.-én kötött tolentinoi békekötésben kénytelen volt Avignont, Bolognát, Ferrarát és Romagnát átengedni. – Mind e fényes eredmények Bonaparte rendkívüli hadvezéri képességeinek voltak köszönhetők, ki magát 27 éves korában remek hadműveletei által a hadművészet első mesterei közé avatta. Alig 32.000 főnyi, kiéhezett, rongyokba burkolt és mezítláb járó hadából egy spártai szellemmel tündöklő, vitéz és vezérét bármely veszélybe bátran követő hadsereget alkotott, s első hatalmas csapásával megsemmisítette a megelőző századok methodismusában s kordon-rendszerében tévelygő hadviselési módot, hogy helyébe egy jobbat, tökéletesebbet s a hadművészet igaz és természetes törvényeinek megfelelőbbet helyezzen. – Bonaparte első lépésével beigazolta az erők együtt tartásával véghezvitt hadműveletek rendkívüli előnyeit; egyesített seregével áttöri a szövetségeseknek Mont-Blanc-tól a tengerig terjedő kordon-vonalát, s bár a szövetségesek 80.000 főnyi hadával csak 32.000-et állít szembe, minden ponton viszonylagos túlerővel lép föl, s azok szétforgácsolt erejét, összefüggés nélküli oszlopait egyenkint megveri. E hadászati áttörés ellenében az lett volna célszerű, ha Beaulieu a lökemet Savona felé folytatva, Bonaparte oldalát s hátát támadja meg. Ugyancsak ily eljárás lett volna követelhető még akkor is, amidőn Bonaparte egész erejével a Szárdok ellen fordult. De az osztrák fővezér azt hitte, hogy ha a kordon egy láncszeme kitört, akkor nincs többé más cselekvési mód, mint a visszavonulás. – A Po mögött Beaulieu ismét kordont von, hogy a franciák Milanoba menetét megakadályozza; de Bonaparte a Piacenzára irányított oldalmenettel hadászati megkerülést visz véghez s Beaulieu baloldalába jutván, őt az Adda mögé való visszavonulásra bírja. Az itt állított kordon a Lodi felé végrehajtott, a Mincio mögötti krodont pedig a Valeggio felé irányított áttörés szétrobbantja s Beaulieu Tirolba menekül, hol a tartomány védelmére új kordont von. A makacsság, mellyel Beaulieu, bár az ismételt súlyos vereségek jobb irányába terelhették volna, a téves rendszerhez ragaszkodik, mutatja, hogy az elavult tanokat szellemeket mily béklyóban tartották. – Ha már a lombardiai hadjárat csodálkozásba ejtette a világot, még alkalmasabb volt erre a mantuai hadjárat, melyben Bonaparte genieje egész nagyszerűségében mutatkozik. Az osztrákok mind a négy fölmentő kísérlete igen tudós, mesterséges, de alapjában véve elhibázott terven alapult; a működés sikere mind a négy alkalommal egymástól nagy távolságra levő s természetes akadályok által elválasztott oszlopok összműködésétől tétetett függővé s mindíg egyenlő véget ért. Bonaparte hol támadó, hol védő hadműveletekkel mindíg odajuttatta a dolgot, hogy az osztrákok támadó oszlopait idejekorán egyesített erejével egyenkint megverte, s azok egyesülését meghiusította. – A Bonapartera ép úgy, mint hadseregére dicsteljes ütközetek: Lonato és Desenzano, Castiglione, Bassano, Favorita, Caldiero, Arcole, Rivoli és ismét La Favorita, fényes sikerrel végződnek és Mantua 8 havi kitartás után 20.000 főnyi helyőrségével együtt kapitulálni kénytelen. Hogy mindez ütközetekben a szerencsének is része volt, az tagadhatatlan; hiszen szerencse már maga az is, hogy Bonaparte ellenébe oly gyönge hadvezérek állíttattak; de ez érdeméből mit sem von le, mert minden hadműveletében oly tökéllyel működött, mintha a legjelesebb vezérekkel állott volna szemben, s mindent elkövetett, hogy művészettel a szerencsét zászlóihoz csatolja.”
Az ellenfelek hadászati felvonulását szemügyre véve, mindenekelőtt feltűnik, hogy míg a franciák a kiinduló helyzetben Savoyatól, illetve a Kis Szent Bernáttól a Gráji, Cotti és a Tengeri Alpok gerince mentén a Provence-ig s onnan a tengerpart mentén Voltriig majdnem 400 km. hosszú arcvonalon állanak, mi mellett Bonaparte serege az Alpok és az Apenninek gerince és a tenger között összeszorulva meglehetősen kellemetlen, szűk szorosban állott, addig az osztrák-szárd seregek sokkal jobban együtt tartva, három nagy csoportban vonultak fel s már kezdettől a belső vonalon állottak, készen arra, hogy a franciák felette széles arcvonalát bárhol, aránylag könnyűszerrel áttörjék s aztán akár Kellermann-ra, akár Bonaparte-re, sőt esetleg egyszerre mindakettőre is viszonylagos túlerővel rávessék magukat, amire, ha nem is nagy, de mégis számottevő túlerejük feltétlenül képessé tette őket, főleg miután a Savoyában és a Provenceban álló csoportok az első hadműveleteknél még csak számításba sem jöhettek, Kellermann teljesen szétforgácsolt csoportja pedig a szívósabb ellenállásra teljesen képtelen volt.
Ámde Beaulieu, miután neki a szárd csapatok alárendelve nem voltak, még csak nem is gondolt az erők összefogására, hanem ő az osztrák seregrészekkel teljesen excentrikus támadási irányt választ és ahelyett, hogy Bonaparte seregének oldalába igyekezett volna jutni, hogy azt a továbbiak folyamán az Alpok, illetve Apenninek gerincéről lefelé rohanva, lehetőleg a tengerbe szorítsa, az osztrák sereggel Genua felé húzódik le, hogy aztán a tengerpart mentén nyugati irányban tovább haladva, arcban, és csak fokozatosan oldalban is támadja meg ellenfelét. Ezt a legkevésbbé sem szerencsésnek mondható gondolatot elsősorban a szövetségesek között fennálló bizalmatlanság és féltékenykedés szülte, amelynek folyományaként azok mindegyike lehetőleg önállóan és egymástól függetlenül akart háborúskodni.
Azonban a franciák részén sem állott sokkal jobban a dolog. Itt is a két legfőbb parancsnok, Kellermann és Bonaparte, mintha rivalizálni akarna egymással s a dolog vége az lett, hogy amíg Kellermann és az Aostai herceg teljesen tétlenül maradnak, egymással nem is farkas-, hanem a legbékésebb bárány-szemet nézve, addig a másik két ellenfél, Beaulieu és Bonaparte, tetterős támadásra, offenzívára készül egymás ellen. Beaulieu még meg is előzi ellenfelét, hanem ez, a benne lakozó főlényes tulajdonságok és törhetetlen akaraterő folytán, mindjárt kezdetben felülkerekedik ósdi felfogású ellenfelén s aztán az egész világ jogos ámulatára győzelméről mindíg káprázatosabb győzelemre viszi előre embereit.
Bonaparte törhetetlen vas akarata már kezdettől fogva a legszebb formában nyilvánul meg. Az a hír, hogy Beaulieu őt a támadásban megelőzte és hogy az osztrák fővezér a nagyon gyenge Laharpe-csoport visszanyomása után a hegységbe benyomulni készülő francia seregnek nemcsak oldalába, hanem hátába is jut, mindez őt nem konfundálja, hanem szilárdan megmarad jónak ítélt eredeti terve és elhatározása mellett. S ennek az akarat- és jellemszilárdságnak a nyomában csakhamar a legszebb siker és eredmény érlelődik meg, amennyiben az április 12. és 15-ike között lefolyt hadműveltek révén a fiatal hős már is elérte egyik leghőbb vágyát: az általa szándékolt hadászati áttörés remekül sikerült s ennek folytán a szövetséges seregek el voltak választva egymástól s ezzel annyira imponált a ilyenekhez hozzá nem szokott Beaulieunek, hogy az otthagyva csapot-papot, hanyatt-homlok rohan vissza a csak az imént odahagyott kiinduló helyzetbe, Alessandria környékére, amire aztán a szárdok azzal dupláznak rá, hogy, bár az Aostai hercegnek Turinnál még teljesen érintetlen 20.000 embere volt, végkép feladják a játszmát, csúnyául cserben hagyva az osztrák szövetségest.
Bonaparte fenti elhatározása és annak következetes keresztülvitele annál figyelemreméltóbb, mivel ő is nagyon jól tudhatta, hogy serege a rendelkezésre álló rövid idő alatt még nem érhette el a fegyelmezetlenségnek ama fokát, hogy arra minden körülmények között biztosan számíthasson és azzal ily veszedelmes és kockázatos vállalatokra is vállalkozhasson. Csapatjainak április 14-iki és 24-iki ocsmány viselkedése e tekintetben komoly figyelmeztetőül szolgálhatott az emiatt a legnagyobb fokban elkeseredett, felette ambiciózus és nagyratörő s tulajdonképpen most még csak kezdő hadvezér számára. Azonban bámulatos energiája csakhamar véget vetett az effajta, könnyen vészthozó kilengéseknek.
A szárdok kikapcsolódása folytán Bonapartenak most már aránylag jóval könnyebb dolga volt, főleg miután sikerült a valenzai hídra vonatkozó tendenciózus pontnak a békeegyezménybe való felvétele által az osztrák fővezért alaposan tévútra vezetnie. Ámde Bonaparte-nak igazi célja, hogy az osztrák hadsereget elvágja visszavonulási vonalától, még sem sikerült, mert Beaulieu még idejekorán megtudta, hogy mi készül ellene. Viszont az is igaz, hogy az osztrák fővezérnek ama törekvése, hogy Bonaparte piacenzai Po-átkelését megakadályozza, szintén nem sikerült s így Beaulieu jónak látta, hogy sürgősen a Mincio mögé húzódjék, amelynek átjáróit azonban megint csak a régi elavult mód szerint, kordonfelállítással akarta a franciák elől elzárni, csakhogy az ügyes Bonaparte ezt a gyenge gátat egyetlen suhintással keresztültörte, amin Beaulieu annyira megijedt, hogy futva odahagyta egész Olaszországot, csupán Mantuában hagyott vissza magnak egy gyengébb csoportot, nem is sejtvén, hogy ezáltal a küzdelmek egész sorozatának fogja az alapot megvetni, amelyekben az osztrákok egyik kudarcot a másik után vallották, Bonaparte ellenben alkalmat nyert káprázatos és az egész világot méltán bámulatba ejtő zsenialitásának teljes kifejlesztésére és gyümölcsöztetésére.
Hogy Beaulieu a sokkal fontosabb Verona helyett miért választotta Mantuát az elvonulása után Olaszországban egyedül megszállva hagyott erődített hely gyanánt, annak okát bajos volna most már kideríteni. Egy másik kérdésre, hogy Bonaparte miért nem követte és üldözte a Tirolba visszavonuló Wurmsert, már könnyebb feleletet találni. Azért nem, mert seregét az eddigi erős és fárasztó küzdelmek már nagyon igénybe vették és kimerítették s azonkívül ez a sereg, mint láttuk, még nem volt annyira fegyelmezett és feltétlenül megbizható és kezes, hogy azzal Bonaparte a Tirolba való bevonulást és a hadműveletek további folytatását Bécs felé minden aggály nélkül megkockáztathatta volna. S végül ily messze terjedő hadműveletek a csapatok élelmezése és ellátása tekintetében oly nehéz követelményeket támasztott volna a seregvezetés iránt, amelyek kielégítésére az egyelőre még nem tudott felkészülni és a szükséges előgondoskodásokat megtenni.
Wurmser július közepén a segítőcsapatokkal Tirolba megérkezvén, hamarosan hozzálátott feladata megoldásához, amely abból állott, hogy Mantuát felmentse, amelynek előzetes feltétele természetesen az volt, hogy az annak környékén figyelő állásban álló Bonaparte-t legyőzze.
Wurmser intézkedése az első felmentő kísérletre egészen helyesnek mondható. Azáltal, hogy a fősúlyt a Garda tótól nyugatra fekvő területre és Brescia mielőbbi kézrekerítésére helyezte, Bonaparte-t, akinek ezáltal visszavonlási vonalát elvágta, valóban igen kényes helyzetbe hozta, olyannyira, hogy ez nemcsak hogy rögtön felhagyott Mantua ostromával, hanem a nagy sietségben még az ostromtelepet is gazdátlanul otthagyta az ellenség martalékául.
A Chiese és az Etsch völgyében előnyomuló két osztrák oszlop egyenlő magasságban nyomulván előre, azok egy és ugyanazon a napon bukkantak Rivolinál és Saló-nál a francia előcsapatokra. De Bonaparte nem sokat tétovázik, hanem felismervén, hogy Quosdanovich a veszélyesebb ellenfél, bámulatraméltó gyorsasággal és merészséggel, úgyszólván a legutolsó emberig minden erejét ő ellene fordítja. Ezáltal Mantua, amelynek kézrekerítése képezte Wurmser legfőbb feladatát, szabaddá válik és az osztrák fővezér kap is az alkalmon, hogy azt gyorsan hatalmába ejtse, mi mellett azt a nagy hibát követte el, hogy egész erejét oda lesétáltatja, ahelyett, hogy annak zömével a túlerővel való megtámadtatásának eléje néző Quosdanovich támogatására sietett volna, még pedig a Garda tó déli szegélye mentén, miáltal ép à tempo érkezhetett volna meg a Quosdanovich megtámadására indult Bonaparte jobb oldalába, illetve hátába, akit – Quosdanovich-csal érintkezésbe, illetve szoros kapcsolatba lépve – az ekként rendelkezésre álló túlerővel igen könnyen igen válságos helyzetbe hozhatott volna. De éppen ez volt, nemcsak most, de a továbbiak folyamán is a császáriak részén a nagy bökkenő, hogy a közös célra, de különböző irányokban útnak indított oszlopok együttműködését a harc színhelyén soha sem tudták elérni. Így vált aztán lehetségessé, hogy a hadművészet és hadvezetés elsőrangú nagymestere, Bonaparte, erőcsoportjaival villámgyorsan ide-oda cikázva, egymás után veti rá magát és veri meg a kellő összhangot és összműködést nélkülöző, egymástól elszigetelten működő ellenfeleit. És nem csoda, hogy ily zseniális képességgel rendelkező hadvezetővel szemben az osztrákok régi, ósdi felfogású, lassan gondolkozó és cselekvő hadvezérei zöld ágra nem vergődhettek.
Mészárosnak inkább tüntetésre szánt mellékoszlopa tulajdonképpen még ennek a feladatnak sem felelt meg. Neki július 29.-én, amikor a Wurmser- és Quosdanovich-oszlopok Rivolinál és Salónál az ottlevő ellenséges csoportokat megtámadták, Verona előtt megjelenve, nagy garral ugyanazt kellett volna tennie, hogy az ott levő Angereau-t lekösse, sőt ha lehet, még annál is több erőt magára vonjon. Ecélból még jobb lett volna, ha nem július 29.-én, hanem már 28.-án Verona előtt megjelenve, ott jó nagy zenebonát csapott volna.
Bonaparte ezúttal is megelégedett az ellenség fényes visszaverésével és azt kimerült csapatjaival se nem üldözte, sem nem követte, hanem ismét csak ugrásra készen, a jól bevált előbbeni állásban helyezkedett el.
Miután Bonaparte az augusztus elejétől szeptember elejéig tartó egy hónap alatt csapatjait kipihenhette, a szükségesekkel kellőképpen ellátta és még jobban kiképezte és megfegyelmezte, várakozó magatartását támadólagos fellépéssel cserélte fel, nagyon helyesen azt tartván, hogy a legtöbb védelmi feladat rendszerint legsikeresebben a támadásba való átmenet által oldható meg. A véletlenség úgy hozta magával, hogy ugyanakkor az osztrákok is megismételték a Mantua felmentését célzó kísérletüket. Bonaparte intézkedésében remekül kifejezésre jut az az újabb hadászati elv, hogy az erőket különböző utakon, de úgy kell meneteltetni, hogy azok még a döntő összeütközés előtt egyesítve legyenek. Ezt a német klasszikus rövidséggel úgy fejezi ki, hogy: getrennt marschieren, vereint schlagen, Bonaparte Trientet, az ellenség legfőbb gyűlekező helyét, akarta mindenekelőtt elfoglalni s ehhez erejét az attól mintegy 20 km-re, vagyis egymenetnyire délre fekvő Roveretonál, ahol különben, mint utóbb megtudta, Davidovich 20.000 főnyi csoportja állott, az előnyomulás alatt folyton szűkülő menet-echiquier alkalmazása által erőltetett menetekkel egyesítette. Ez alkalommal Augereau és Massena csapatjai szeptember 5-ikétől 11-ikéig, tehát 6 nap alatt mintegy 180, vagyis naponta átlag 30 km-nyi útat tettek meg. Ilyenformán Bonapartenak újból alkalma nyílott, hogy az ellenségnek ott elszigetelten álló egyik csoportját túlerővel megtámadja és döntőleg megverje.
Amennyire helyeseltük az osztrákoknak az első felmentő kísérlet alkalmából elrendelt csoportképzését, ép oly kevéssé érthetünk egyet a Lauer tábornok által kidolgozott hadműveleti tervvel, mely már úgyszólván kezdettől fogva kizárta, hogy a két oszlop Mantua elérése, illetve a Bonaparte seregére való bukkanás előtt a küszöbön álló döntő mérkőzéshez egyesüljön. És Bonaparte ezúttal is megmutatta, hogy kitűnően ért hozzá, miszerint az ellenséges seregcsoportok nagymérvű elkülönítésből származó hátrányt a maga javára kihasználja s ezáltal az ellenség tudákos és mesterkélt hadműveleti tervének kártyavár módjára össze kellett omolnia.
Wurmser ama elhatározása, hogy a kikerülhetetlennek látszó összecsapás elől nem tér ki, hanem azt a rákényszerített kedvezőtlen körülmények között még megfordított arcvonallal is elfogadja, mindenesetre elismerésreméltó, de az osztrák ármádiában uralkodó nehézkesség a parancsnok kiadása és azok végrehajtása terén, csakhamar halomra dönti Wurmser katonás és a csapatokba új bizalmat és friss cselekvési képességet öntő elgondolását és így nem marad egyéb hátra, mint a nagyreményű támadólagos előnyomulásból hirtelenül kellemetlen visszavonulássá átváltozott műveletet jól-rosszul tovább folytatni. Bonaparte párhuzamos üldözéssel, tehát a leghathatósabb módon igyekszik ellenfele helyzetét tőle telhetőleg keservessé tenni, azonban a két üldöző oszlop közül csak Massana-é felel meg a beléje helyezett várakozásnak, míg Augereau szégyenszemre felhagyja magát tartóztatni Legnago gyenge védőrsége által.
Ilyenformán Wurmsernek sikerült Mantua várába bejutnia de nem győztesként, amint ő azt kívánta volna, hanem kudarcot vallott, legyőzött és megalázott seregvezető gyanánt. Ellenben Bonaparte minden tekintetben elérte célját; nemcsak hogy Trientet hatalmába ejtette, hanem egyúttal az ellenséges sereg tekintélyes részét ki is kapcsolta a további hadműveletek kombinációjából. Most aztán igazán érdemes volt még erőteljesebben és hathatósabban Mantua ostromát tovább folytatni, mely ostromnak biztonsági körletét az Etsch és a Garda tó mellől fölénye tudatában most már egészen a Brenta-ig tolta előre.
Miután Wurmser hadseregének zöme, megadásra vagy éhhalálra ítélve, a mantuai várba bezáródott, Bonaparte méltán feltehette, hogy Auszria most már felhagy a hiábavaló fölmentő kísérletekkel, de ennek hadügyi kormánya a hadtörténelemben csak igen ritkán tapasztalható makacs következetességgel új erőfeszítéseket tett Mantua megmentésére s így harmadszor, sőt mint tudjuk, negyedszer is hatalmas sereget indított oda útnak. A két nagy seregoszlopban, egyrészt az Etsch völgyén, másrészt Vicenza – Veronán át elrendelt előnyomulás az erőcsoportok gyülekezési helyeinek fekvésében találja indokát. Miután a két előnyomulási vonal meglehetősen távol feküdt egymástól, a két erőcsoport összműködése ismét igen nagy nehézségekbe ütközött. Célszerű lett volna azok számára az egyesülés helyéül már előre meghatározott napra Veronát kijelölni s onnan aztán egyesített erőkkel az előnyomulást tovább Mantua felé folytatni. Ha közben az ellenség bárhol ellenállást fejt ki, úgy azt természetesen a két csoportnak egymással teljes összhangban működve kellett volna megtörnie.
Bonaparte ezúttal is a belső vonalon állott s így saját tetszésére és belátására volt bízva, hogy az ellenség seregcsoportok egyesülése előtt viszonylagos túlerővel akár az egyikre, akár a másikra vesse magát. Miután Vauboisnak Rivolinál Davidovich-ot megállítania sikerült, nagyon természetes és helyes volt, hogy Bonaparte serege zömével az Alvinczy csoportra vetette magát, melyet már a Brenta mentén akart feltartóztatni. Miután azonban ez nem sikerült, Bonaparte, anélkül, hogy útközben Vicenza-nál, ahol számára elég kedvező állás kínálkozott, Alvinczyt újból feltartóztatni igyekezett volna, egészen Veronáig hátrált, ami, ha Davidovich csak kissé erélyesebben lépett volna fel a nálánál sokkal gyöngébb Vaubois-val szemben, esetleg elég kritikus helyzetbe sodorhatta volna a Veroná-nál a két osztrák seregcsoport harapófogójába kerütl Bonaparte-t. Ez utóbbi egész valójában át is érezte helyzetének kritikus voltát s azért ment még egyszer a már nagyon is túl közel ért Alvinczy elé, de a szerencse most, Caldiero-nál megint nem kedvezett neki. Ezért, egyrészt hogy az osztrákok harapófogójából kikerüljön, másrészt, hogy Alvinczyt Veronától és a Davidovich-csal való egyesüléstől elterelje, gyors és merész elhatározással Ronco – Arcole-n át Alvinczy baloldalába támad, bár tudta, hogy a terep erre a támadásra Arcole-nél a lehető legalkalmatlanabb és bár azt is tudta, hogy a kölcsönös erőviszonyok, az erők csoportosítása és az általános helyzet, mint azt a 66. oldalon kifejetettük, a franciákra nézve pillanatnyilag igen kedvezőtlenek voltak. Mindezeknél fogva ez a támadás, ez a háromnapi élet-halál küzdelem valóban csakis oly példátlan vasakarat és emberfeletti erőlködés mellett volt sikerrel befejezhető, amilyenre akkoriban Bonaparte-n kívül más aligha lett volna képes. Az első napon, november 15.-én az arcolei híd birtoka miatt vívott kemény harcok az elszigetelten ott álló Brigida-dandár csapatjainak remek ellenálló képességéről és példás kitartásáról tesznek tanuságot. Épigy igen jól viselkedtek Provera csapatjai is. Hogy az ellenfél szívós ellenállása mennyire imponálhatott még Bonaparte-nak is, az legjobban abból tűnik ki, hogy bár az elsőnapi küzdelmek árán úgy Arcole-t, mint Porcile-t hatalmába ejtenie sikerült, azért mégis kockázatosnak tartotta az ottmaradást és újból az Etsch mögé húzódott vissza. Tette ezt már azért is, mert hiszen tudta, hogy e napon csak kisebb erejű ellenséges csoportokkal állott szemben és hogy Alvinczy talán még az éj folyamán tetemes erőket állíthat sorompóba Arcole és Porcile visszafoglalására. Csakhogy sajnos ez nem történt meg és másnap az osztrákok részén nagyban véve még mindíg csak Brigida, Mitrovszky, és Provera állották utját Bonaparte megismételt támadásának, még pedig a két első még az előző napinál is sikeresebb eredménnyel és az enapi küzdelmek sem zárultak a franciákra nézve jobb eredménnyel, mint az előzőnapiak. Más, csupán normális tetterővel rendelkező hadvezér ezek után bizonyára beszüntette volna a további hiábavalónak látszó erőlködést, azonban Bonaparte vasakarata nem ismert határt, nem ismert lehetetlenséget és most már mindenünnen a legutolsó embert is magához vonván, végre mégis eléri célját, amennyiben a tekintélyes túlerő felett rendelkező, de azt kellőképpen kihasználni nem tudó Alvinczyt a visszavonulási elrendelésére készteti. Mily másképpen nézett volna ki a dolog, ha a két osztrák seregoszlop élén csak félig-meddig Bonaparte-hoz hasonló hadvezéri tulajdonságokkal rendelkező férfi állott volna. Sőt egyéb se kellett volna, mint hogy Davidovich ne annyira elkésve, az arcolei csata harmadik, hanem mindjárt annak első napján indítsa meg támadását a nálánál jóval gyengébb Vaubois rivoli-i állása ellen. Mert ha ezt 17.-én sikerült onnan visszadobni, alig férhet hozzá kétség, hogy az már 2–3 nappal előbb is sikerült volna s ez esetben egészen másképpen festett volna a helyzet, még pedig határozottan az osztrákok előnyére.
Mindezekből azt a tanulságot és végkövetkeztetést vonhatjuk le, hogy erkölcsi derékség és hadratermettség tekintetében a francia csapatok alig, sőt egyáltalában nem múlták fölül ellenfeleiket, csak a hadvezéri képesség és a vezetés művészete volt az, amelyekben az ifjú Bonaparte toronymagasan állott az ellenfélnek a hadvezetésben megőszült, de még mindíg régi, ósdi elveihez ragaszkodó lassu és nehézkes vezérei fölött. Csakis ennek tulajdonítható, hogy a harmadik fölmentő kísérlet is, amelynek sorsa valóban csak egy hajszálon függött, végre mégis a franciák nagy anyagi és erkölcsi sikerével végződött.
A kemény, fárasztó, kimerítő küzdelem ezúttal is lehetetlenné tette Bonaparte-nak az elért szép sikernek hathatós üldözés által leendő még tökéletesebb kimélyítését s így aligha tehetett egyebet, mint hogy ugrásra készen megint előbbi központias állását foglalja el.
Ha Károly főherceg a rajnai hadiszíntéren nem győzedelmeskedik, a harmadik fölmentő kísérlet meghiusultával az olaszországi hadiszínhelyen is befejeződött volna a háborúskodás; így azonban Bonaparte-nak alkalma nyilt eddigi sikereit még lényegesen megsokszorosítani.
Alvinczy újabb támadási terve megint nélkülözte a kívánatos egyszerűséget; a három oszlop annyira távol esett egymástól, hogy azok egyidejű, közös föllépése a belső vonalon álló Bonaparte-val szemben harcászati tevékenysége ebben az utolsó nagy mérkőzésben is minden dícséreten felül áll. Az erők egyesítése és a csatának igen nehéz viszonyok között történt gyönyörű vezetése Rivoli-nál, majd a hirtelen megjelenés La Favoritánál a mit sem sejtő Provera jobboldalában, egy-egy oly tökéletes mestermű szinében tűnik fel, amilyenre Alvinczy és alvezérei nemcsak hogy képesek nem voltak, hanem ily meglepő fordulatok bekövetkezhetésére ezek a jámbor emberek még álmukban sem gondoltak.
Mantuának nemsokára bekövetkezett eleste rátette a koronát a Bonaparte eddigi káprázatos működése által elért sikerekre s most már megnyilt előtte az út illetve lehetővé vált, hogy offenziváját Ausztria szívébe vigye előre.
Az 1796. évben az olaszországi hadiszíntéren a főbb magyar vezetők közül elég számosan szerepeltek, de egyikük sem tudott az átlagon felül álló teljesítményeket felmutatni. Ennek bizonyára nem annyira ők, mint az akkori osztrák methodikus nevelési rendszer volt az oka. A magyar csapatok ellenben ezúttal is alaposan megállták a helyüket. Erre nézve a Pilch szerkesztette, A Magyar Katona, II, 131–134. oldaláról a következőket vesszük át: „A magyar csapatok közül ezen a hadiszíntéren a 19., 32., 34., 37., 39., 51. és 52. gyalogezred, továbbá a József nádor, a Wurmser- és az Erdődy-huszárezred volt. – Az első összeütközésben, Voltrinál, a magyar csapatok közül csak a 39. gyalogezred egyik zászlóalja vett részt, amely később Lodi mellett is harcolt. A másik zászlóalj Degonál, az egész ezred pedig a Mincio mellett és a Valeggionál lefolyt ütközetekben tűnt ki. Egyes részek Tirolban, Callianonál és Rivolinál voltak harcban. Mantua védelménél a 39. ezred két százada az ellenség tüzelése közben kitört és a vár síkozatán 20 kocsi takarmányt gyűjtött össze s vitt be. A tavaszi visszavonulás alkalmával Tornolay Sándor őrmester engedélyt kért, hogy 40 emberrel ő fedezhesse a visszavonulást. A legközelebbre merészkedő francia századra szuronytámadást intézett, azután a sokszoros túlerővel szemben addig védte a mélyútat, amig zászlóalja áthaladt rajta. – A 19. gyalogezred egyik zászlóalja Montenotte-nál a sáncok elfoglalása alkalmával és a visszavonulás fedezésében, másik zászlóalja Dego-nál tűnt ki. A Mincio-nál vívott ütközet után ez az ezred fedezte a visszavonulást . . . Harcolt ezenkívül a Monte Baldon, Castiglione mellett és Cereanál, ahol nagy dicséretben részesült. A 3. zászlóalj Tirolban, továbbá Calliano–Benecellonál és Rivolinál volt ütközetben; az utóbbi helyen különösen kitűnt, Segonzanonál az ezred 3 századának gyenge maradványai az egyik francia féldandárra vetették magukat és visszaverték. Piazza mellett a 19. ezred katonái maguk kérték, hogy az ellenséget a magaslatról elűzhessék. Bár egész nap talpon voltak s a terep is igen nehéz volt és már be is esteledett, egy csoport önként jelentkező 19-es a magaslatot egészen körbefogta, egyszerre megmászta és a franciákat foglyul ejtette. – A 32. gyalogezrednek csak a 4. zászlóalja volt harcban, még pedig Bassano–Fontaniva-nál, ahol nagyon jól megállta helyét. – Annál több ütközetben vett részt a 34. gyalogezred, amely Salónál, Lonatonál és Gavardonál, valamint a Mantua-ból végrehajtott kitöréseknél nagyon kitűnt. Harcolt ezenkívül Cereanál is. A nyár folyamán, Pavona mellett, az egyik zászlóalj a völgyszorosokon át nyomult a magaslatokra s noha a franciák szikladarabokat görgettek rájuk, a magyar bakák állásról-állásra mégis visszakergették s végre egészen visszaverték őket. Ugyanaznap, Saló vidékén, az ezred önként vállalkozó 14 katonája megmászta a Della Corona borzalmas szikláját, az ellenséget meglepte és elűzte. A szeptember havi visszavonulásnál, Cerea vidékén az utóvédet a 34. és 19. ezred alkotta. A 34-esek egyik zászlóalját nagy tömeg francia körülkerítette, de a zászlóalj szuronnyal vágott útat magának. A 19. gyalogezred egyik zászlóalja szuronnyal benyomult a faluba és sok franciát elfogott, 2 ágyút és lőszerkocsikat zsákmányolt. A fővezér szemtanuja volt ennek a harcnak s mint a bátorság netovábbjáról és követendő példájáról emlékezett meg róla csapataihoz intézett parancsában. – A 37. gyalogezrednek Lonato–Gavardonál, egyik zászlóaljának meg Dél-Tirolban a Tonale-szorosban és Rivoli mellett voltak üközetei. – Az 51. gyalogezred Fontanivanál, a Brenta mellett és Arcolenál állott szemben az ellenséggel. Carmignanonál, november elején, a franciáknak az előörsökre intézett támadása alkalmával Fejér hadnagy szakaszával a több mint tízszeres túlerőre rontott, meglepte s így a legközelebbi század oldaltámadást intézhetett és az ellenséget egyesült erővel visszaverték. Másnap, Fontanivanál, az ezred egyik zászlóalja ellentámadás végett átkelt a Brenta folyón s bár több embert elragadott az ár, a zászlóalj, mihelyt partot ért, azonnal szuronyrohamot intézett, a franciákat megfutamította, sőt üldözőbe vette. Azután még kétszer átkelt a folyón és kétszer megismételte a rohamot. – Az 52. gyalogezred Montenettonál és Degonál vívott ütközetet s különösen kitűnt a Mantuából végrehajtott kitöréseknél. Az ezred egyes részei még Segonzanonál, Rizzolagonál, Vigo – Miolanál, Callianonál és Rivolinál harcoltak. November 7.-én Callianonál az ezred önként vállalkozó katonái átgázoltak a vizen, az egyik francia üteg hátába törtek és elfoglalták.
A József nádor-huszárezred Mantuában volt és sikeres portyázásokat végzett, amelyek folyamán Valeggio mellett egész ütközetet kellett vívnia. Szeptember közepén a Mantua előtt fekvő tábort ellenséges hadtest(?) támadta meg és behatolt területére, ahol nagy zavar keletkezett. A József-nádor és a Wurmser-huszárezredek takarmányért és zabért voltak s éppen visszaérkeztek. Csak nyereg nélkül, pokrócon ültek a lovon. A zabos zsákokat és szénakötegeket ledobták, kardot rántottak, az ellenségre rohantak, sokat levágtak, még többet elfogtak, 9 ágyút zsákmányoltak, a többi franciát pedig szétverték. – A Wurmser-huszárezred egyes részei Brescianál sikeres rajtaütést végeztek, ezenkívül Salónál, Desenzanonál, Peschieranál, Fontanivanál és Caldieronál harcoltak. Az egyik század S. Martinonál különösen kitünt. Az ezred Cereanál, Castellaronál és La Favoritanál volt ütközetben. Cereanál az ezred 3 százada a bekerítésre küldött ellenséges csoport hátába került; a 12. francia féldandár azonnal négyszögekbe tömörült, de a huszárok belevágtak, szétszórták és nagy részét tábornokostul elfogták. Augusztusban, a visszavonulás alkalmával, a Wurmser-huszárezred részeinek volt köszönhető, hogy az ellenséges lovasság nem tudott a gyalogság megtámadására kifejlődni. San Martinonál az ezred előörsön levő századát 3–400 francia lovas megtámadta és szétszórta. A századparancsnoknak sikerült 30–40 futó huszárt összegyüjteni s velük a tízszeres túlerőt visszavetni. – Az Erdődy-huszárezred Castiglionenál, utóvédharcban nagyon kitűnt. Egyes részei Primolanonál, Bassanonál, Castel-Pietronál, S. Michelenél, Caldieronál és Rivolinál harcoltak. Desenzanonál Zathureczky százados századával nagyobb csoport franciát, köztük egy tábornokot, és sok tisztet meglepett és elfogott.”
[1] Rónai Horváth, „Az újabbkori hadviselés történelme 95–97.
| « c) A mantuai négy fölmentő kísérlet. | KEZDŐLAP | II. Az 1796. évi németországi háború. » |