| « b) Események a Mantua felmentését célzó hadműveletek kezdetéig. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
Beaulieu eltávozása után az osztrákok Olaszországnak már csak egyetlen pontját, a 13.000 főnyi védőrséggel és 316 löveggel megszállott Mantuát tartották kezükben, de a bécsi kormány azt vélte, hogy erre az egy fontos pontra támaszkodva, hamarosan egész Olaszországot ismét visszaszerezheti s így makacs következetességgel és szívósággal igyekezett azt mielőbb az ellenség ostromától megszabadítani. Ezek a fölmentő kísérletek a hadműveletek és harcok egész sorozatát idézték elő, amelyekben Bonaparte lángesze és fölényes hadvezéri képessége tündöklő módon jutott kifejezésre.
Az első fölmentő kísérlet 1796 július 29-től augusztus 5-ig.
Wurmser tábornagy július közepén érkezett 25.000 főnyi seregével Dél-Tirolba s az időközben leköszönt Beaulieu csapatait is magához vonván, 45.000–50.000 emberrel fogott hozzá Mantua fölmentéséhez, micélból Trientből három oszlopban nyomult előre. A Quosdanovich parancsnoksága alá helyezett 18.000 főt számláló jobboszloppal a Chiese völgyében Saló és Brescia felé, hogy Bonaparte visszavonulási útját elvágja, a személyes vezetése alatt álló 15.000 főnyi középső oszloppal az Etsch völgyében egyenesen Mantua felé s a Mészáros vezette 5000 főnyi baloszloppal a Brenta völgyében Bassano-n át Vicenza felé.
A francia hadosztályok közül július közepén Sauret Salónál, Massena Rivolinál, Despinoix mögöttük tartalék gyanánt Peschieranál állott; Serrurie Mantuát ostromolta.
Július 29.-én Wurmser megtámadja Massena-nak Joubert vezette előretolt csoportját és azt Rivolira veti vissza. Ugyanekkor Quosdanovich Sauret tábornokot Saló-ból Desenzano-ra szorítja vissza. Ennek folytán Bonaparte július 31.-én Mantua ostromával felhagyva, egész erejével Lonato – Brescia felé nyomul előre, hogy az ellenség legveszedelmesebb oszlopát, Quosdanovichot, egyesült erővel megtámadja. Ez elhatározásból kifolyólag Augereau augusztus 1.-én elfoglalja Bresciát, Bonaparte pedig az augusztus 3.-án vívott lonatoi és desenzanoi ütközetekben Quosdanovichot a Saló-ra való visszavonulásra kényszeríti.
Közben Wurmser, maga előtt ellenséget nem találván, bevonult Mantuába, ahonnan csak augusztus 3.-án indult el, hogy Goitonál a Mincion átkelve és Brescia felé előnyomulva, Bonapartet hátban támadja meg. De mire Wurmser Castiglione delle Stiviere elé ért, a megvert Quosdanovich már visszavonulóban volt, Bonaparte pedig győzelemittas seregével most már Wurmser felé fordulva, augusztus 4-ike folyamán összes erejét ugyancsak Castiglione delle Stiviere-nél összpontosította. Itt csapott össze a két fél augusztus 5.-én és a megvert Wurmser a következő napon a Etsch völgyén át ismét Trientre húzódott vissza, hogy ott újból egyesülhessen Quosdanovich-csal és a Mészáros-csoporttal, mely utóbbi, ellenséget maga előtt nem találva, július 27.-én megszállotta Vinecza-t, 29.-én pedig Montebello-ba vonult be, ahol később megkapta Wurmsernek a visszavonulást elrendelő parancsát.
Az említett harcokban az osztrákok közel 13.000, a franciák ellenben csak mintegy 4000 embert vesztettek, de odaveszett Bonaparte Mantua alatt hagyott ostromtelepe, ami nagyon megnehezítette a vár ostromának újbóli felvételét. Serege zömével a diadalmas francia vezér ismét előbbeni állását foglalta el.
A második fölmentő kísérlet 1796 szeptember 4-ikétől 15-ig.
Szeptember elején mindkét fél egyidejűleg támadólag lép fel. Wurmser a Lauer hadmérnök-tábornok által készített terv szerint erejének majdnem felét, mintegy 20.000 embert Davidovich alatt a határ mentén visszahagyva, a 26.000 embert számláló főerővel a Val Sugana-n és a Brenta völgyén át Bassano-ra, onnan pedig Verona-ra szándékozott előnyomulni s mihelyt a főoszlop Bassano-t eléri, Davidovicgh-nak az Etsch völgyén lefelé haladva, szintén Verona-ra kellett előnyomulnia.
Bonaparte mindenekelőtt Trientet akarta hatalmába ejteni, micélból Vaubois-nak Saló-ból a Garda tótól nyugatra Riva-n át, Massena-nak az Etsch mentén Ala-n át, Augereau-nak pedig a hegységeken át Massena-val párhuzamosan kellett Rovereto-ra előnyomulnia, ahol a Trientre való további előnyomulást megelőzően mindhárom oszlopnak egyesülnie kellett. Ez az egyesülés szeptember 4.-én tervszerűen meg is történt, sőt ugyanaznap Bonaparte a Calliano-nál álló Davidovich-ot meg is támadta és azt a következő napon Trienten túl az Avisio- mögé vetette vissza, Lavisig Massena-t utána küldvén. Maga Bonaparte szeptember 5.-én vonult be Trientbe, de már a következő napon Augereau hadosztályával a Val Sugana-n át Wurmser után indul s így annak hátába jut. Utóbbinak utóvédét Augereau szept. 6.-án Levico-nál, 7.-én Primolano-nál és Cismone-nál megtámadta, 8.-án pedig már a Lavis mellől berendelt Massena is Wurmser hátában Bassano előtt állott.
Az osztrák fővezér ekkor elhatározta, hogy erejét Cittadella-nál egyesítvén, a csatát megfordított arcvonallal elfogadja. Ámde az erőknek általa szándékolt egyesítése már nem sikerül s így nem marad egyéb hátra, mint hogy szeptember 9.-én Legnago felé elvonulva és a mantuai francia ostromvonalat áttörve, ebben a várban keressen serege számára menedéket. Bonaparte Massena és Augereau hadosztályaival kétoldalt követi a visszavonulót.
Wurmser szeptember 10.-én kel át Legnago-nál az Etschen, de ugyanezt teszi Massena is Ronco-nál és a következő napon, szeptember 11.-én, Cerea-nál már Wurmser jobboldalába támad. Szeptember 12.-én és 13.-án Wurmser eléri Mantuát és sikerül is neki a francia ostromvonalat áttörni, de egyelőre még a váron kívül marad.
Legnago kis védőrsége Augereau további előnyomulásának és üldözésének útját állotta ugyan, Massena ellenben szeptember 15.-én újból megtámadja Wurmsert, aki seregével együtt a várba dobott bele, ahol most már 30.000 osztrák katona volt bezárva, 4000 pedig betegen a kórházban feküdt, mely tekintélyes létszámú seregnek élelmezése nem kis gondot okozott.
Bonaparte nyomban intézkedett az ostrom folytatására nézve s annak biztosítására egyik hadosztályát Lavis-nál, a másikat Bassano-nál, a tartalékot pedig Verona-nál állította fel.
A harmadik fölmentő kísérlet 1796 november 2-tól 17-ig.
Október vége felé az osztrákok a Pordenone és Sacile közt fekvő táborban a monarchia belsejéből odarendelt csapatokból Alvinczy táborszernagy parancsnoksága alatt egy 30.000 főnyi új hadsereget szerveztek, míg Bozen tájékán Davidovich gyűjtött össze mintegy 18.000 embert, mely csoport szintén Alvinczynek rendeltetett alá. Ezekkel az erőkkel Mantua fölmentésére újabb kísérletet szándékoztak tenni, melyet Wurmsernek kirohanással kellett támogatnia.
Bonaparte a Mantuaban levő nagy erő miatt nem léphetett fel támadólag s egyelőre az ellenség közeledésének bevárására kellett szorítkoznia. Ehhez képest ő maga a főerővel Verona közelében maradt, míg Massena-t a fontanivai és bassanoi Brenta-átjárókhoz, Vaubois-t pedig Lavisra, az Avisio mellé tolta előre.
Alvinczy az előnyomulást két oszlopban rendelte el: Davidovich-nak az Etsch völgyében, a főseregnek pedig egyidejűleg Vicenza–Veronán át kellett Mantua felé előnyomulnia. Ebből kifolyólag a Davidovich november 2.-án visszaveti Vauboist Lavis mellől. 4.-én az osztrák csoport Trientet szállja meg, 6.-án pedig Calliano-nál Vauboist újból megtámadván, Rivoliig veti vissza, itt azonban a támadás fennakadt, mivel Davidovich ezt az erős állást, túlereje dacára nem merte megtámadni, hanem ezt megelőzően Alvinczy beérkeztét akarta bevárni. Utóbbi november 2.-án a Piave-t, 5.-én pedig a Bassano–Fontaniva vonalát érte el. Erre Bonaparte ugyanaznap megindul Verona mellől, hogy Alvinczyre vesse magát; ezt 6.-án Fontaniva-nál meg is támadja, de siker nélkül, mire november 7.-án és 8.-án ismét a megerődített Veronára húzódik vissza, hogy a körülményekhez képest vagy újból Alvinczyre, vagy a hátában álló Davidovichra vesse magát. Alvinczy lassan követi a visszavonulókat és csak november 8.-án nyomul Vicenza-ig, 12.-én pedig Caldieroig előre, s így Davidovichtól, aki még mindíg Rivoli előtt állott, mindössze 30–40 km-nyire van, Bonaparte egész erejét maguk közé ékelve. Utóbbi e napon, hogy levegőhöz jusson, Caldieronál másodszor is megtámadja Alvinczyt, de a támadás ennek arcvonalát éri és újból sikertelen marad. Erre Bonaparte Verona-nál az Etsch jobb partjára átkelvén, titokban a folyó mentén lefelé húzódik, majd november 15.-én Ronco-nál ismét átkel a folyón, hogy Alvinczyt most már baloldalában támadja meg. Ez az arcolei háromnapi erős tusakodáshoz vezet, mely végre mégis a franciák javára dől el.
Az arcolei csata 1796 november 15–17-ig. • XX/11. számú melléklet.
A csatát megelőző helyzet nagyban véve következőleg nézett ki: A 18.000 emberrel rendelkező Davidovich, bár Alvinczy már egészen közel jutott hozzá, még mindig tétlenül áll a tőle ismételten vereséget szenvedett s nálánál jóval gyengébb, mert legfeljebb 8–10.000 ember felett rendelkező Vaubois-val szemben. Bonaparte mozgó seregcsoportja, a Massena- és Augereau-gyalog- és a Beaurevoir-lovashadosztály számereje mintegy 18.000 főre rúgott, míg Alvinczy a sok kikülönítés után még mindíg körülbelül 23.000 ember fölött rendelkezett. A Mantuát ostromló Kilmaine-nek Bonaparte parancsára Verona védelmére 3000 embert kellett leadnia s így a Mantua-nál az ostrom-vonalban alig maradt több 6000 embernél Wurmser 30.000 emberével szemben.
Bonaparte a Ronco-nál történt átkelés után mindenekelőtt Arcole-t akarta hatalmába keríteni, hogy aztán S. Bonifacio felé tovább előnyomulva, az osztrákok ottani tüzértelepét ejtse birtokába. Ezt a műveletet Alvinczy főereje ellen a Caldiero felé előretolandó Massena-nak kellett fedeznie.
Az Arcole és S. Bonifacio ellen intézendő támadást a terepviszonyok nagyon megnehezítették. Ronco mellett az Etsch-menti terep nagyon mocsaras volt, amelyen csak két töltésút vezetett át, egyrészt Arcole–S. Bonifacio, másrészt Caldiero felé. Ez a töltésút Arcole-nél az Alpon folyón vezetvén át, itt erős szorosjelleg is volt.
Bonaparte november 14-ikének éjjelén érkezett Roncohoz s ott nyomban hídat veretvén, 15.-én reggel az Augereau-hadosztállyal Arcole felé nyomult előre, míg Massenát a másik töltésúton Caldiero felé irányította. Amikor a franciák Ronco-nál az Etsch folyón átkeltek, Arcolet már az osztrák Brigida-dandár tartotta megszállva, melynek csapatjai az Alpon folyó mentén vezető töltésútat is tűz alatt tartották. Augereau oszlopának éle ennek ellenére mégis eljutott Arcole-ig, itt azonban a híd elfoglalása lehetetlennek bizonyult; hiába tettek kísérletet az összes tábornokok: Verdier, Bon, Verne, Lannes, Augereau, végre maga Bonaparte is – akit eközben majdnem elfogtak –; a hídat nem tudták elfoglalni. Végre Bonaparte Guyeux tábornokot egy dandárral Albaredonál küldte át az Alpon folyón azzal az utasítással, hogy az Arcole-nál álló osztrákokat hátba támadja meg. Ez hatott. Brigida Arcolet odahagyva, a közben S. Stefano és S. Bonifacio vonalába ért Mitrovszky-hadosztályra húzódott vissza. A Caldiero felé kiküldött Massena félúton Ronco és Porcile között bukkant a Ronco felé törekvő Provera-osztrák hadosztályra s azzal a keskeny, száraz téren nehéz harcba keveredett. De végre, miután az egyik osztrák zászlóalj tévedésből a Provera-hadosztály hátulsó csapatjait vette tűz alá, Provera elrendelte a visszavonulást, Massena pedig megszállotta Porcile-t. Estig tehát kemény küzdelem után úgy Porcile, mint Arcole a franciák birtokába került, azonban Bonaparte erősen kimerült csapatjait e veszélyes állásokban meghagyni nem mervén, azokat az éj leple alatt az Etsch jobbpartjára vonta vissza.
November 16.-án Bonaparte az előző napi módon megismételte támadását, de mivel Arcole-nál most már Mitrovszky és Brigida már 18 zászlóaljjal védték a hidat s ezúttal Albaredonál sem sikerült az átkelés, a franciák arcolei csoportja e napon sehogy sem tudott zöld ágra vergődni. Ellenben Massena szerencsésebb volt, mert neki sikerült Provera-t egészen Caldieroig visszanyomni. Azonban ennyire exponált helyzetben meg nem maradhatván, este a többi csapatokkal együtt ismét az Etsch mögé vonult.
November 17.-én Bonaparte harmadszor is megismételte támadását. Albaredo-tól délre hidat veretvén, azon Augereau egész hadosztályát rendelte át. Azonkívül Massena a kapott utasítás értelmében e napon hadosztályának csak felét küldte Porcile felé, másik felével pedig az arcolei támadó csoporthoz csatlakozott, melynek megerősítésére Bonaparte már november 16.-án a Legnago-nál volt csoport javarészt is magához rendelte. Az ekként megújított támadás sikerre vezetett. Alvinczy végre feladta Arcole-t s az ottani csoportnak meghagyván, hogy az említett helység és S. Bonifacio között szívósan kitartva, az ellenséget lehetőleg sokáig távol tartsa, ő maga serege zömével még az éj folyamán megkezdte a visszavonulást Montebello felé. Ilyen körülmények között Bonaparte-nek egyébként is kimerült csapatjai Mitrovszkyt és Brigida-t az új állásból még tovább visszaverni nem tudták s így azok e napon a vicenza–veronai utat már nem érhették el.
Az osztrákok a háromnapi küzdelemben 6200 embert és 11 löveget, a franciák ellenben csak 4500 embert vesztettek. Hogy a harc minő hevességgel folyt, az legjobban abból tűnik ki, hogy annak folyamán az összes francia tábornokok megsebesültek.
Davidovich csak az arcolei nagy viaskodás utolsó napján, november 17.-én támadta meg Vaubis-t rivolii állásában, akit sikerült is visszavetnie Bussolengo és Peschiera felé, de azt nemcsak hogy nem üldözte, hanem nem is követte nyomban, mert előbb hadtestét Pastrengonál össze akarta vonni és újból rendezni. Amikor végre november 19.-én Mantua felé meg akart indulni, nemcsak Alvinczy visszavonulását tudta meg, hanem arról is hírt kapott, hogy Bonaparte serege zömével már Villafranca-nál áll, Augereau pedig a maga hadosztályával baloldalát fenyegeti. Erre Davidovich is megkezdte visszavonulását Tirol felé.
Erre Bonaparte ismét elfoglalta régi felállítását Mantua ostromának biztosítására.
A negyedik fölmentő kísérlet 1797 január 9-től 16-ig.
A Károly főherceg által a rajnai hadiszínhelyen elért eredmények a bécsi kormányt ismét felbátorították s a direktórium által az arcolei csata után felkínált békét visszautasítván, újabb vállalatra készült Mantua érdekében. Ily körülmények között a direktórium is kénytelen volt Bonaparte seregének megerősítéséről gondoskodni, amelynek létszáma most már mintegy 50.000 főre szaporodott.
Bonaparte e jelentékeny megerősítés ellenére most sem tartotta tanácsosnak, hogy offenzív fellépés által Mantua-tól eltávolodjék, sőt a vár körül, melyet most Serriur által ostromoltatott, az eddiginél még szűkebb felállítást vett; még pedig állott: Joubert Rivolinál, Massena Veronánál, Augereau Legnagonál s végül Rey az általános tartalékkal Valeggionál.
Az osztrák csapatok főparancsnoka, Alvinczy táborszernagy, szintén mintegy 50.000 fővel rendelkezett s a Friaulban gyüjtött csapatokból 10.000 embert Provera alatt Legnago felé tolt előre, hogy innen igyekezzék Mantuát elérni és Wurmserrel összeköttetésbe lépni, illetve egyesülni, egy második, 5000 főnyi oszlopot Bajalich alatt Verona felé, hogy minél több francia csapatot magára vonva, a 35.000 főből álló, Alvinczy által személyesen vezetett s az Etsch völgyén lefelé előnyomuló főoszlop tevékenységét megkönnyítse. A két mellékoszlopnak egyúttal még az is volt a feladata, hogy a franciák figyelmét a főiránytól, Rivoli környékétől eltérítsék. Ehhez képest az előnyomulást Bajalich és Provera kezdik meg és 1797 január 10.-án előbbi Verona, utóbbi Legnago elé ér.
Massena Bajalich előnyomulásáról hírt véve, január 10.-én Caldiero felé előretörést hajt végre, de csakhamar átlátván, hogy itt csak kisebb ellenséges erőkről van szó, hadosztálya zömével sietve Veronára húzódik vissza, készen arra, hogy akár Legnago, akár Rivoli felé segítőleg közbelépjen. És január 12.-én este Bonaparte tényleg Rivolira rendeli alparancsnokát, mert bár a keleti oszlopok közeledéséről Bonaparte előbb kapott hírt, mégis fölismerte, hogy a nagyobb veszély Rivolinál van s így Rey hadosztályával azonnal oda siet, Massena-t is oda rendelvén.
A rivolii csata 1797 január 13-tól 15-ig. • XX/12. számú melléklet.
Alvinczy ugyanis Joubert tábornokot a rivolii fennsíkon január 13.-án túlerővel megtámadván, utóbbi már ép a castelnovoi megerődítését, hogy ő a Rey- és Massena-hadosztályokat már útnak indította Rivoliba és hogy azok beérkeztéig a rivolii fennsíkot okvetlenül tartsa. Joubert ennélfogva a legnagyobb erőfeszítés árán tényleg kitartott állásában.
Január 14.-én Alvinczy megújított támadását s ehhez öt oszlopban nyomult előre. A jobbszárnyon a franciák állását Affi-n át megkerülendő, Lusignan dandára nyomult előre, a középen Liptay, Köblös és Ocskay dandárai s végül a balszárnyon Vukassovich hadosztálya. A szárnyoszlopok azonban kissé megkéstek s így a harctérre előresiető Bonaparte a többszörös túlerővel szemben álló Joubert-hadosztály ellen irányult igen veszélyes támadásokat még valahogyan kivédhette. Joubert balszárnyát Liptay, jobbszárnyát pedig Ocskay támadta meg átkarolólag s így délig a helyzet a franciákra nézve igen kritikus volt. De most megérkezett Massena s hadosztályának élcsapataival a Liptay-csoportra vetvén magát, sikerült is azt visszanyomnia. Egyidejűleg Lasalle a gyorsan egyesített egész lovassággal az Incanale-n át a fennsíkra törekvő és az említett helységnél a szorosban tömegesen álló Vukassovich-csoportra vetette magát és nemcsak ezt hozta rendetlenségbe, hanem az Ocskay- és Köblös-csoportokat is hátrábbvonulásra késztette.
Most érkezett meg a Massena-hadosztály zöme, mire Bonaparte általános támadásba átmenvén, az osztrák hadakat az egész vonalon visszanyomta.
Ezalat Lusignan oszlopával a Monte Pipolo aljáig ért s így már a Rivolinál küzdő franciák visszavonulási vonalát elvágta, amikor Alvinczy zömének vereségéről tudomást vett. Ennek részéről a támadás megújításában bizakodva, a saját visszavonulásával késedelmeskedett s így a hátában megjelent Rey körülkerítette, csapatjainak legnagyobb részét foglyul ejtette, úgy, hogy csak egyes osztagoknak sikerült elmenekülniök.
Január 15.-én Alvinczy csapatjainak egy részével ismét támadást intézett a rivoli-i fennsík ellen, de csak azért, hogy már elhatározott visszavonulásának végrehajtását megkönnyítse és hogy a Provera-nak megparancsolt Mantuára való előretörést elősegítse. Ámde Joubert és Rey ezt az újabb támadó kísérletet aránylag könnyen visszaverték.
Az osztrákok vesztesége a háromnapi csatában igen nagy volt; a legalább 30.000 főnyi seregből alig menekült el 10.000 ember, a többi részben meghalt vagy megsebesült, részben fogságba esett.
Mialatt az elmondottak a rivolii fensikon történtek, Provera január 13.-én Anghiarinál az Etsch folyón átkelvén, 15.-én Augereau által követve, Mantua elé ért. Erről Wurmsert is értesítette, a támadást azonban másnapra halasztotta. Ép ez kellett Bonaparte-nak, aki az ezáltal nyert időt remekül felhasználta. A rovili-i csatatérről Massena hadosztályával még 15.-én hajnalban megindulván, estére Roverbella-ra ért, ahol rövid ideig pihenve, 16.-án hajnalban La Favorita-nál váratlanul Provera jobboldalára tör és azt, még mielőtt a Wurmserrel való együttműködés megtörténhetett volna, visszaveti és hátrálásra kényszeríti.
Wurmser csak 17.-én hajtotta végre a megbeszélt kitörést s így egyedül maradva, csakhamar újból a várba dobatott vissza.
Ezzel a Mantua körüli harcok véget értek. Ezek után Bonaparte a Massena- és Augereau-hadosztályokat a Brenta-ig, a Joubert-hadosztályt pedig Trientig tolja előre, a tartalékokat pedig ismét Verona tájékán táboroztatja.
Mantua február 2.-án, az élelmiszerek teljesen fogytán lévén, kapitulálni volt kénytelen. Wurmser maga, törzse és 700 főnyi kísérete, miután a várat egész hadianyagával együtt átadta, a vitéz védelem hadifogságba került. Ezzel Olaszország Ausztria számára egyelőre végkép elveszett.
| « b) Események a Mantua felmentését célzó hadműveletek kezdetéig. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |