1793. elején Franciaországnak úgy belső mint külső helyzete a lehető legrosszabb képet mutatta és ha ezt a most már majdnem egész Európára kiterjedő új koalició csak félig-meddig ügyesen ki tudta volna használni, a francia túlkapásoknak egy-kettőre véget lehetett volna vetni. Emberanyag felajánlásában és annak révén hatalmas seregek felállítása tekintetében nem is fukarkodtak a koaleált hatalmak, ellenben régi, elavult hadviselési módjuk lehetetlenné tette kielégítő sikerek kivívását. A hadsereg és hadseregcsoportok élén majdnem kivétel nélkül csupa ósdi felfogású, kényelemszerető magasabbrangú tisztet látunk, akik a gyors, ügyes és fölényes hadviseléshez egyáltalában nem értettek. Hogy akkoriban mily nagy lehetett a hiány valóban ügyes és megbízható hadvezetőkben, annak legbiztosabb jele, hogy más jobb hiányában megint a multévi háborúban oly rútul viselkedett Braunschweigi herceget állították ismét az egyik legnagyobb seregcsoport élére. A rajnamenti hadiszínhelyen ezúttal is ő volt a döntő tényező; az itteni osztrák haderők főparancsnokának, Wurmsernek, aki egyébként a hadvezetés terén szintén csak másodrendű csillag volt, mindenben a porosz főparancsnok intencióihoz kellett igazodnia és nem mondhatók, hogy hadműveleteikben a kellő összhang megnyilvánult volna. Így látjuk többek között hogy míg a Braunschweigi herceg már március közepén lépi át a Rajnát, osztrák kollégája ezt csak két héttel később teszi meg. Sikeres összműködésről ily körülmények között természetesen szó sem lehetett.

Semmivel sem volt jobb a helyzet a németalföldi hadiszíntéren sem: a vezetés egysége és a gyors előretörés, valamint a mielőbbi döntést kereső hadviselési forma itt is teljesen hiányzott.

De nemcsak a személyekben, hanem az akkor szokásos hadviselési rendszerben is rejlett a hiba. A szövetségesek magasabb parancsnokai még valamennyien a lassu, methodikus eljárás rabjai voltak. Emellett teljesen hiányzott az összhang a háborús és a hadműveleti célok között. A háborús cél Párisnak mielőbbi elérését követelte volna, ahogyan azt a szövetségesek kormányai igen helyesen, ki is tűzték, de e helyett az egyes főbb parancsnokok, úgy a németalföldi mint a rajnai hadiszíntéren csupán alárendelt jelentőségü, szinte semmitmondó hadműveleti célokat tűznek maguk elé s mindössze erődök, várak stb. elfoglalásában merülnek ki.[1]

A francia külső és belső viszonyok ziláltsága egyelőre tisztán védekező magatartást erőszakolt rá a hadügyi kormányra és az ez értelemben adta is ki intézkedéseit. Nagyon figyelemre méltó tehát, hogy az Északi hadsereg parancsnoka, előretörési tevékenységi ösztöntől vezéreltetve és ama helyes felfogásban, hogy legtöbbször a legjobb védelem támadólagos formában érhető el, az utóbbi értelemben tett előterjesztést el is tudta fogadtatni előljáró kormánya által. Az erők elégtelensége persze nem engedte meg, hogy Dumouriez mindjárt kezdetben a sokkalta erősebb Coburg-csoport ellen forduljon, hanem egészen helyesen a még csak gyülekezőfélben levő gyöngébb és amellett teljesen elszigetelten álló angol-hollandi seregcsoportot választotta támadásainak tárgyául, mely ellen teljes sikert is ért el. Ámde az övénél kétszerte erősebb Valence-csoport távolról sem mutat oly ellenálló képességet, amilyenre Dumouriez jogosan számított s így annak elhamarkodott gyors hátrálása Coburg elől csakhamar Dumouriez-t is veszélyes helyzetbe sodorja, aminek aztán a neerwindeni csatavesztés lett a vége. Ennek a jobb sorsra érdemes Dumouriez nagyon is megitta volna a levét, ha a konvent parancsszavára hallgatva, tényleg megjelent volna könyörtelen párisi bírái előtt, de jónak látta – és ezt természetesen nem helyeselhetjük – árulás útján az őt fenyegető halálos veszedelmet kikerülni.

A neerwindeni csatavesztés után a franciák helyzete még rosszabbra fordult, sőt szinte kilátástalanná vált és ekkor a valóban vasakaratu és úgy szervezői mint vezetői képesség tekintetében kortársait messze fölülmuló Carnot valóban csodákat művelt. Nemcsak új hadseregeket állított talpra, hanem azok élére lelkes, ügyes vezéreket is tudott állítani, akik ha nem arattak világra szóló, döntő győzelmeket, de legalább az ellenség Franciaországba való behatolásának határt szabtak.[2]

Az osztrák hadseregek kötelékében álló magyar csapatok ez évben is derekasan állták meg helyüket. A magasabb parancsnokok közül a neerwinden csatában, mint láttuk, Benyovszky és Boros tábornokok tettek ki magukért, egyes csapatrészek pedig igazi magyar virtussal oldották meg a reájuk bízott feladatokat.[3]

[1] Rónai Horváth Jenő id. m. 56.: „A methodikus, erélytelen hadviselés legsötétebb példáját mutatja Coburg németalföldi hadjárata. A neerwindeni győzelem után alkalma nyilt a szövetség által kitűzött cél elérésére. A francia északi sereg szétbomlott, s ha Coburg akkor azonnal Páris ellen menetel, őt senki föl nem tartóztatja. E helyett mi történik? A közel 140.000 főnyi szövetséges hadak a határon megállapodnak s mert a methodismus tanai szerint az előnyomulást lépésről-lépésre, várak, erődök elfoglalása által biztosítani kell, a raktárakat szükséges berendezni, a fővezér apró-cseprő jelentéktelen erődök ostromába fog s az egész sereg e semmis vállalatok biztosítására szolgál. Április közepén fog Coburg Condé ostromához és szeptember 11.-én esik el Quesnoy. A két hely egymástól alig 3 mérföldre van s 140.000 ember 5 hónapig tartó hadműveleti eredménye e két erőd elfoglalása. Mivel pedig ugyanekkor York Dünkirchent ostromolja, a szövetséges hadak harcászati arcvonala a tengertől egész a Rajnáig, tehát majd 500 kilométerre terjed. A rajnai hadjárat hasonló sötét képet mutat. Itt 130.000 főnyi szövetséges sereg 9 hónapi működésének egész eredménye Mainz visszavétele.”

[2] Rónai Horváth, az előbbi idézet folytatásképpen: „Ez idő alatt a bukás szélén álló francia köztársaság alkalmat nyer magát összeszedni. Hallatlan erőfeszítések után hadseregeket teremt, melyek, miután lassanként tehetségesebb vezérek is találkoznak, a szövetséges hadakat minden oldalról visszanyomják és Franciaország területének elhagyására kényszerítik. E küzdelmek közben az új hadviselési mód és az új harcászat megerősödik, tökéletesedik. A csapatok, melyek Aldenhofennél és Neerwindennél megfutnak, Wattignies mellett már szivós harcra, ismételt támadásokra képesek. Harcászatilag a francia vezérek közönséges hibája még az, hogy az ellenséges fölállítást egész kiterjedésében egyenlő erőelosztással támadják meg. De Carnot Wattignies mellett példáját adja annak, hogy a támadást a jól megválasztott döntő pontra egyesített erővel kell intézni. Ezt követik Hoche és Pichegru is a Rajnánál s a siker nem is marad el.”

[3] Erről élénk tanuságot tesz a Pilch szerkesztette A Magyar Katona, II., 117–121. oldalán foglalt következő összeállítás: "Az év elején lefolyt kisebb csetepaték során az Eszterházy-huszárezred egyik százada 200 lovasból álló francia előőrsöt megtámadott, ezredesét, egyik századosát és hadnagyát, valamint 60 emberét levágta, 46 emberét elfogta, a többit pedig szétkergette. A huszárok mindössze csak egy halottat és egy sebesültet vesztettek. Neundorfnál az ezred egyik osztálya 600 lovasból álló menetelő francia oszlopon végigszáguldott és teljesen szétverte. Goldrathnál a másik osztály, lesállásból, sokszorosan erősebb ellenséges csapatot oldalba támadott és szétszórt. - A március végén (tévedés, március 1-je helyett) Aldenhovennél vívott csatában a magyar csapatok közül a 19., 37. és 53., valamint a 33., 39. és 52. ezredbeli osztályokból szervezett két gránátos zászlóalj, továbbá az Eszterházy-, a Hadik- és a Wurmser-huszár ezredek egyes osztályai vettek részt. Különösen a két gránátos zászlóalj tűnt ki . . . Neerwindennél a 33. gyalogezred tölténye elfogyott, mire szuronnyal ment neki a támadó franciák nagy tömegének és nehéz küzdelemben visszadobta őket. Az egyik őrvezető, néhány gyalogossal és huszárral, egész francia osztagot támadott meg és vert szét s három ágyúját elvette. Az ezred szuronytámadását az Eszterházy-huszárezred rohama is támogatta. Amidőn a többszörösen túlnyomó erejű francia gyalogságot sikerült szétverni, a francia lovasság ellenrohamot intézett, de a huszárok ezt is visszaverték. Klinkovszky János őrmester szakaszával jóval erősebb francia lovasosztagot rohamozott meg s abból 40 embert levágott, a többit elkergette. Göncöl Gáspár huszár másodmagával támadott meg egy árokba befészkelt francia gyalogosztagot és elfogta. Hat huszár hat ágyút és két tarackot, három huszár két ágyút foglalt el. - A 19., 37. és 53. ezredbeli osztályokból alakított gránátos zászlóalj szuronnyal tört Oberwinden falura, kiverte onnan a franciákat s ezzel ezen a szárnyon eldöntötte a csata sorsát. Ugyanott eredményes szuronyrohamot intéztek a 33., 39. és 52. ezred gránátosai is. A csatában az említett csapatokon kívül még a 34. gyalogezred és a Hadik-huszárezred is résztvett. - A Neerwindennél szétvert francia sereg Löwennél megpróbált szembefordulni az üldözőkkel, de sikertelenül. Ebben a harcban a 2., 32. és 34., a 31. és 52., valamint a 33., 39. és 52. ezredbeli osztályok gránátosai nagyon kitüntek a különben igen vitézül küzdő ellenséggel szemben.
„Condé és Valenciennes ostrománál a 31. gyalogezredbeli zászlóalj nagyon kitűnt. Derekasan harcolt a 33. gyalogezred is, amely az ostrom alatt Soultain és Mousron községeknél is vívott győzelmes ütközetet. A 34. gyalogezred szintén résztvett a két vár ostromában s Condé körül Raismesnél és Vicognenál voltak eredményes harcai. Az 51. ezred egyik kisebb osztaga a Valenciennesre intézett roham alkalmával behatolt az árokba, betörte az erőd kapuját, az aknákat ártalmatlanokká tette, felmászott a várfalra, a védőrséget leverte és az ágyúkat beszögezte. Jól tartotta magát a 33., 39. és 52. ezredbeli osztályokból álló gránátos zászlóalj is. Az ostromban résztvett még az Eszterházy-huszárezred, a Hadik-huszárezred, tovább a Barco-huszárezred néhány százada. Az Eszterházy-huszárok két szakasza és a 33. gyalogezred 40 katonája a felmentésre érkezett francia sereg balszárnyára rontott, visszavetette és 12 ágyúját elfoglalta . . . A Condé felmentésére érkezett francia sereg szétverésében különösen a Barco-huszárezred századainak volt nagy érdemük. A vár bevétele után következő előnyomulás alatt Courtrainél, a 33. gyalogezred két századát francia lovasság támadta meg. A két század négyszöget formált, a rohamot 30 lépésre bevárta és akkor össztüzekkel verte vissza. – Maubeugenél a 2., 32., 33., 39. és 52., valamint a 19. 37. és 53. ezredek gránátosaiból alakított három zászlóalj nagyon kitűnt. Az utóbbi zászlóalj a visszaszorított osztrák vadászokat megmentette s az újból nagy erővel támadó franciákat visszakergette sáncaik mögé . . . – Az Eszterházy-huszárezred egyik osztály, három század gyalogossal és két ágyúval, La Roche városon rajtaütött és 900 franciát elfogott. Az ezred 15 huszárja egy alkalommal 80 ellenséges lovast kergetett szét. December végén az előőrsön levő ezred jobbszárnyát túlerővel támadó franciákat három század Eszterházy-huszár merész rohammal visszaverte . . . – Fomarsnál a 31. gyalogezred egyik zászlóalja, a 2., 33., 34., 37., 39. és 52., továbbá a 31. és 51. gyalogezredek gránátosai nagyon kitűntek. De különösen kiváló volt a Barco-huszárezred egyik százada, amely a franciák sáncát megkerülve, védőrséget hátbatámadta és megsemmisítette. Közben két francia lovasezred érkezett oda, amelyek az ezred egyik osztályát körülfogták. A sáncba betört huszárezred most ennek a lovasságnak a hátába intézett rohamot, mire a franciák nagy veszteséggel megfutottak.”

A közép-rajnai hadjáratban „a magyar csapatok közül a 2., 32. és 37. gyalogezredek részei, a székely határőrzászlóalj, azután a Toscana-, az Erdődy- és a székely határőrhuszárezredek, valamint a Vécsey- és a Wurmser-huszárezredek néhány osztálya küzdött. – A tavaszi csatározásoknál, a Queich folyó mellett, a Toscana-ezred néhány huszárja lóról szállva vett be egy megerődített majort, amelyet félszázad francia védett. Ugyancsak a Queich folyónál sikeres rajtaütést hajtott végre az ezred egyik osztálya, amelynek Germersheimnél is volt kisebb ütközete. A Bien-Waldnál hat Toscana-huszár, lóról szállva, karabélytűzzel, a franciáktól két ágyút vett el, amelyek elé a maguk lovait fogták és úgy vontatták el . . . Az Erdődy-huszárezred egyik százada Bergzabernnél kétszer annyi francia lovast vert szét. Offerbachnál egy szakasz Erdődy-huszár két gyalog- és egy lovasszázadból álló francia csoportban ütött szét és nagy részét elfogta . . . – A székely huszárok egy százada, Rappenau mellett négy század francia gránátost, akik össztüzekkel fogadták, egyetlen rohammal szétvert és nagy részben levágott. November folyamán az ezred egyik járőre egész század francia lovassal találkozott: az egyik francia katona kiállott a csapat elé és gúnyosan párviadalra hívta a huszárokat. Szabó Elek káplár tüstént odaugrott s az első vágással kettéhasította a hivalkodó francia fejét. – Wanzenaunál Szálló Mihály őrmester elszánt magatartásával az arany vitézségi érmet szerezte meg, azáltal, hogy nemcsak az ellenségtől körülfogott századparancsnokát vágta ki, hanem hadnagyát is megmentette; majd egy rendkívül veszélyes helyről tüzelő francia ütegre rontott, személyzetét egymaga összevagdalta és azután a harcban megsebesült egyik huszár bajtársát, akinek lovát is lelőtték, a megdöbbent ellenség szemeláttára visszavitte a csapathoz. – A 32. gyalogezred Rheinzabernnél, majd Bellheimnál harcolt; az utóbbi ütközet folyamán különösen az offenbachi állás védelmében és a lovasrohamok visszaverésében tűnt ki. Hasonlóképpen kitűnt az ezred a Bien-Wald bevételénél, Wörth elfoglalásánál és a weissenburgi vonal bevételénél. – A 37. gyalogezred . . . egyik zászlóalja a weissenburgi vonalra intézett támadásban tűnt ki . . . A weissenburgi vonalnál a 2. gyalogezred kisebb osztaga csónakon átkelt a Rajnán s rajtaütött a franciákon.”