A Franciaországban kitört forradalom csakhamar majdnem az összes többi nemzetekhez és azok kormányait és uralkodóit lázba ejtette és alig férhetett hozzá kétség, hogy a francia köztársaságnak előbb-utóbb össze kell mérnie kardját az ellene támadó külhatalmak hadban és harcban jártas seregeivel. Ennek tudatában a fiatal francia köztársaság illetve annak kormánya ki is küldött a határok védelmére 100.000 embert, de ez a tekintélyes tömeg nem jelentett egyúttal ugyannyi jól kiképzett, jól felszerelt és ügyes tisztek és magasabb vezetők híjján, ugyancsak jól vezetetett katonát is.

A határ mentén felállított csapatok eleinte tisztán védelmi célokat szolgáltak s a három hadseregbe való tagozódás bizonyára a valószínű ellenséges betörési irányokra való tekintettel történt, habár nem egészen a fontosságnak megfelelő erőelosztással. A Németalföldön ugyanis a császáriak tisztán védőleges magatartásra rendezkedtek be, minek jeléül a határ mentén széles kordonszerű felállításban helyezkedtek el s ennek ellenére a velük szembe állított Északi hadsereg erejét 40.000 főben állapították meg, míg a másik két hadseregre együttvéve sem jutott annyi ember. Másrészt igaz, hogy a franciák a tisztán védelmi eszmével hamarosan felhagyva, arra az elhatározásra jutottak, hogy a szövetségeseket a támadásban megelőzik s miután ezt a támadást az osztrák Németalföld ellen óhajtották végrehajtani, ebből a szempontból nagyon jónak bizonyult, hogy az Északi hadsereg aránylag jóval erősebb volt a másik két hadseregnél.

A franciák ama elhatározása, hogy a szövetségeseket a támadásban megelőzik, feltétlenül jónak mondható, de a támadásnak ily széles, Namurtől Furnes-ig mérve, majdnem 200 kmt kitevő területre való kiterjesztése legkevésbbé sem találhat helyeslésünkre. Ez a rendelkezés az erők szétforgácsolását vonta maga után és a támadó oszlopok egyáltalában nem támogathatták egymást, sőt az egyik vagy másik által elért esetleges előny ép a nagy távolságra való tekintettel a szomszédos oszlopokra úgyszólván semmiféle befolyást sem gyakorolhatott. És a franciák még szerencséről beszélhettek, hogy a velük szemben álló ellenség az ósdi, elavult kordonrendszer szerint állította fel csapatjait, mert különben nagyon könnyen megeshetett volna, hogy a Szász-Tescheni herceg, ha erejét csak némileg együtt tartotta volna, egymás után viszonylagos túlerővel vesse rá magát a francia támadó oszlopokra, ami igen könnyen azok katasztrofális megveretését vonhatta volna maga után, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy Biron oszlopa háromszoros túlereje dacára mindjárt az első összeütközés után csúfondárosan megfutamodott. Ez legjobban bizonyítja a fiatal, gyakorlatlan és fegyelmezetlen francia csapatok inferioritását a haditapasztalatokban gazdag és harcolni jól tudó osztrák csapatokkal szemben. És jellemző, hogy ennek az egy oszlopnak a kudarca a többi támadó oszlopnak a visszavonulását is maga után vonta.

Ez a nem várt, könnyen kivívott eredmény a Szász-Tescheni hercegnek kedvező alkalmul szolgálhatott volna az ellenoffenzivába való átmenetelre, de a hercegnek ósdi harcászati és hadászati felfogása és igen nagyfokú paszívitása elütötte az osztrákokat egy a sors által tányéron felkínált nagy győzelem és döntő siker kivívásától.

A champagnei hadjáratot megelőzően a franciák estek az erőszétforgácsolás okozta hibába, amit minden valószínűség szerint igen nagy kiterjedésű határaik megvédelmezésének kívánalma erőszakolt rájuk. Alapjában véve ez sem volt más egy nagyszabású kordonfelállításnál s ezzel kapcsolatban most ők is egyelőre tisztán védelmi magatartásra szorítkoztak. Ellenben a szövetségesek végre megkezdik a már régtől fogva elhatározott offenzívát Páris irányában. Az eszme minden esetre helyes volt, de a kivitel lassúsága igen könnyen kockára tehette volna a jó eszme sikeres végrehajtását, amennyiben a franciáknak ezáltal idejük és alkalmuk nyílott, hogy a Metznél álló Luckner- és a Sedan–Mezieres-nél álló Lafayette-seregcsoportok összevonása és célszerű együttműködése révén a Braunschweigi hercegnek a francia határon való áttörését nagyon is kérdésessé tegyék. Ehelyett azt látjuk, hogy mihelyt utóbbi úgyszólván említésre méltó ellenséges ellenállás nélkül Verdun-nél a Maas folyót eléri, a franciák kordonfelállítása kártyavár módjára összeomlik, Lafayette annyira megijed, hogy saját személyére az ellenség táborába szökik át és még elég szép és dícséretreméltó, hogy a főparancsnokságot a legsúlyosabb viszonyok között átvevő Dumouriez minden még összeszedhető erejét a hadszintér e szakaszán egyesíti, hogy azzal az ellenségnek az Argonne-okból való kibontakozását meghiusítsa. Ámde a Braunschweigi herceg nem tette meg ellenfelének azt a szívességet, hogy Verdunből egyenesen tovább előnyomulva, úgyszólván fejével a falnak nekimenjen, hanem az elég nagy hadászati akadályszámba menő Argonnei erdőt megkerülve, a Maas mögött végrehajtott ügyes oldalmozdulattal nemcsak megkerüli, hanem teljesen hátba is fogja meglepett ellenfelét, akinek nem marad egyéb hátra, mint hogy kínjában megfordított arcvonallal, háttal az Argonne-ok felé szorítva, vegye fel a küzdelmet ellenfelével, akinek azonban a francia hadvezér ezzel a ténnyel úgy látszik annyira imponált, hogy az önmagát visszavonulási vonalától elvágva és így nagy mértékben veszélyeztetve látván, rövid ideig tartó ágyúzás után szégyenletes módon kibúvót keres az önmaga választotta, de kellő eréllyel folytatott támadás esetén remek győzelmet biztosító egérfogóból és szinte örül, hogy csapatjait ép bőrrel a Rajnához vezetheti vissza, ezáltal szövetségesét hűtlenül cserben hagyván és a vele volt osztrák csapatokat a legnagyobb veszélynek kitevén.

A rajnai hadjárat azt a különös és furcsa tünetet mutatja, hogy a két szembenálló ellenfél, Hohenlohe és Custine úgy elsétál egymás mellett, mintha egymáshoz semmi közük se volna. Custine merész támadó hadmozdulata mindenesetre nagy erkölcsi hatást váltott ki s azonkívül azzal a nagyjelentőségű eredménnyel járt, hogy a kiválóan fontos Mainz a franciák kezébe került.

A Braunschweigi herceg szégyenteljes kishitűsége alkalmat adott a franciáknak, hogy most már teljes erővel a magukra maradt osztrákokra vessék magukat és Dumouriez nem is mulasztotta el a kedvező alkalom kihasználását.

A francia haderőknek az elhatározott offenzívához való készenlétbe helyezése kétségkívül igen célszerű módon történt, azonban mindenesetre célszerű lett volna a két szárnycsoportot a főcsoportnál jóval előbb elindítani, miáltal utóbbinak tevékenysége lényegesen meg lett volna könnyítve. Emellett úgy látszik, hogy a két szárnycsoportot nem is lépett fel elég energikusan, minek folytán azok a főcsoport harcára befolyást egyáltalában nem gyakorolhattak.

A főcsoportnak Valenciennes és Maubeuge mellől történt előnyomulási irányából a kettős átkarolás eszméje szinte önmagától adódott, de a franciák harctevékenysége úgy látszik sok kívánni valót hagyott hátra és elég lanyha lehetett, mert csak ennek és a döntő túlerőt kifejteni sehol nem engedő majdnem egyenletes erőelosztásnak túdható be, hogy az ezúttal is túl széles kiterjedésben álló osztrákok oly hosszú ideig állhatták a harcot s annak önként történt félbeszakítása és befejezése után egészen bántatlanul vonulhattak vissza Brüsselbe s onnan tovább a Rajnáig. Dumouriez nem üldözte, hanem csak tisztes távolból gyengén követte visszavonuló ellenfelét, de a hadjárat még így is végkép a franciák igen nagy előnyére zárult le. Kivívott sikereikre a franciák valóban büszkék lehettek.

A magyar csapatok közül a Szász-Tescheni herceg németalföldi seregéhez az aradi 33. és a kassai 34. gyalogezred, a győri 19. gyalogezred egy zászlóalja, az összes magyar gyalogezredek gránátosaiból alakított 4 zászlóalj, az aradi 3. Eszterházy-, a gyöngyösi 6. Hadik-huszár ezred és a szabadkai 8. Wurmser-huszárezred egy osztálya volt beosztva. Mindezek a csapatok derekasan megállták a helyüket. Így többek között a Jemappes-nál vívott csatában különösen a 33., 39. és 52. gyalogezredbeli gránátosokból alakított zászlóalj és a Hadik-huszár ezred egyes osztagai tűntek ki. Clerfait seregcsoportjánál Longwy és Verdun bevételénél a 33. gyalogezred, a 2., 31., 32., 33., 34., 39. és 52. ezredbeli gránátosok vettek tevékenyen részt, Lille várára pedig a 31. és 51., illetve a 33., 39. és 52. ezred gránátosaiból alakított 2 zászlóalj intézett rohamot. La Croix aux Bois-nál az Eszterházy-huszárezred osztagai tettek ki magukért. Hohenlohe seregcsoportjában a 32. gyalogezrednek, a 37. gyalogezred egy zászlóaljának, valamint az Eszterházy- és a Wurmser-huszárezredek századainak nyilt alkalmuk hadratermettségükről tanuságot tenni stb. stb.[1]

[1] Lásd a Pilch Jenő szerkesztette A Magyar Katona, II, 114–116. oldalán.