Törökország hadügyében az előző időszak óta nem állott be nevezetes változás. Az állam belső viszonyainak hanyatlásával a hadügy hanyatlása is karöltve járt. A gyalogság magva, a janicsárok, zendülése révén most még inkább, mint azelőtt, inkább a szultánokra váltak félelmetesekké, mint az ellenségre. A török sereg ereje most már majdnem kizárólag a számos irreguláris csapatokon nyugodott, melyek csak a zsákmány és fosztogatás reményében vonultak háborúba.

A harcászati formáknak a vonalharcászat szellemében való kifejlesztéséről a törököknél szó sem volt. Ők még most is úgy harcoltak, mint a XVII. században és a XVIII. század első felében.[1]

[1] Breit József, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, I, 334–364. – Eble Gábor, Az 1741-iki insurrectio szervezése. Hadtört. Közl. 1910. évf. 165–198.