| « 2. Az egyes államok hadügyének rövid jellemzése. | KEZDŐLAP | b) Poroszország. » |
III., illetve VI. Károly uralkodásának utolsó éveiben, kivált Savoyai Jenő herceg halála után, az osztrák hadügyet nagyon elhanyagolták. Létszám, felszerelés, hadszerű kiképzés és fegyelem tekintetében az hamarosan oly sanyarú állapotba jutott, hogy azt jogosan majdnem teljesen dezorganizáltnak lehetne mondani. Ily állapotban vette át Mária Terézia a hadsereget oly időben, midőn fél Európa részint nyilt, részint titkos ellenségeskedéssel lépett fel ellene. Első és legfontosabb gondja volt tehát a már kezdettől fogva bámulatos energiát kifejtő hőslelkű császárnőnek és királynőnek, hogy a haderőt újjá szervezze; és helyesen megválasztott rendszabályai révén rövid idő alatt oly sereget sikerült talpra állítania, mely – bár eleinte Európa akkori legkíválóbb seregével, a porosszal, mely azonkívül az újabb kor egyik legjelesebb vezérének, II. Frigyesnek vezetése alatt állott, – nem igen mérkőzhetett, a többi ellenséges seregekkel szemben azonban eredményt eredmény után ért el.
A sereget eleinte toborzás, később emellett még újoncozás útján is egészítették ki. Az újoncozást a polgári hatóságok végezték. Magyarországon a magyar ezredek kiegészítése toborzás útján történt, még pedig önkéntes, sőt nem ritkán kényszertoborzás útján, ha a megállapított újoncjutalék máskép kiállítható nem volt. Egyébként a kiutalt jutalék az osztrák tartományokban is csak felette hiányos számban volt rendes úton kiállítható, minek folytán itt is a toborzás – önkéntes vagy kényszertoborzás – szolgáltatta a szükséges legénységi pótlások zömét. Az újoncokat és toborzottakat eleinte a 17. és 30, később a 17. és 40. életkorban levők közül sorozták be; a meghatározott életkoron kívül a másik főkövetelmény a hadi szolgálatra való alkalmasság volt, bár e tekintetben a megítélés gyakran nem volt valami túlszigorú. Háború idején idegen szökevények toborzása is dívott, kiket a rendek rendes újoncok gyanánt állítottak be; hasonlóan állott a dolog a hadifoglyokkal.
Hogy a hiányok pótlására legalább már nagyban véve kiképzett legénység álljon rendelkezésre, 1753-ban egy 24.000 főnyi tartalék felállítását rendelték el, mely évente rövid fegyvergyakorlatok megtartásával nyert legalább némi kiképzést.
Tirol a sereghez eddig csak egy milic-zászlóaljat állított, melyet azonban csak az ország határán belül lehetett alkalmazni. Ezt 1745-ben feloszlatták és helyette egy 15 füsilier- és 2 gránátos századból álló, 2300 főnyi nemzeti ezred alakíttatott, mely, ha az ország veszélyben forgott, egészen ennek védelmére szolgált, különben pedig csak félig vagy legfeljebb kétharmadrészben volt a működő hadsereg körletébe vonható.
A német örökös tartományokban a tábori hadsereg mellett az ellenségnek az országba való benyomulása esetén még a rendi jutalékokat is – országos milic, Landwehr, népfölkelés – fegyverre szólították, ami azonban még a régi módon történvén, különös eredménnyel nem járt.
Az 1741. évi magyar országgyűlés Mária Terézia felszólítására az országos insurrectio útján nem kevesebb, mint 100.000 embert ajánlott fel a végveszélyben forgó szeretett királynője védelmére és megmentésére. „Az udvar sürgetésére – írja Éble Gábor[1] – a felajánlott erők mozgósítási tervezete, mely napjainkban évekig tartó munkát ad a vezérkaroknak, 1742 elején alig egy hét alatt elkészült Pozsonyban s január 9-ig már a legfelsőbb jóváhagyást is elnyerte.”
A kiállított lovasokból nem alakítottak új huszárezredeket, hanem azokat tisztán pótlási célokra használták fel, ellenben a gyalogosokból 6 új ezredet formáltak, egyenként mintegy 3600 főnyi állománnyal. A pozsonyi 1. ezred zászlóaljai Pozsonyban, Nagyszombatban, Nyitrán és Léván alakultak meg; a soproni 2. ezred a soproni, mosoni, veszprémi és somogyi embereket foglalta magában; a budai 3. ezred Vasból, Zalából, Tolna–Baranyából, Fehér- és Pest vármegyék fiatalságából, a debreceni 4. ezred pedig a Tiszántúl 14 vármegyéjéből alakult meg; a kassai 5. ezred Abauj-, Sáros-, Szepes- és Borsod vármegyékből s végül a 6. ezred a bányavárosokból nyerte kiegészítését. Ezeket a insurrectionális ezredeket a háború végén sem oszlatták fel, hanem a hadsereg többi ezredeihez hasonlóan alakították át s további kiegészítésük tekintetében Magyarországhoz és Erdélyhez utalták.
Hogy a katonai határőrvidék lakosságát területén kívül is lehessen hadiszolgálatra alkalmazni, az egész határőrvidéket ezredkerületekre osztották, melyeknek mindegyike egy-egy gyalogezredet tartozott kiállítani. Ez az ezred már békében is fennállott a kellő számú tisztekkel és egy kis legénységi kerettel.
A dunai hadihajókon való szolgálat ellátására 1747-ben a titeli kerületben egy sajkás zászlóaljat állítottak fel.
A rendes álló hadsereg mellett háború esetén annak tartamára úgynevezett szabadcsapatokat is állítottak fel. Ezek kétségkívül ezen időszak legjobb könnyű csapatjai voltak, melyeknek mint ilyeneknek kíváló jó hírnevük volt s amelyek kivált az úgynevezett kis háborúban kíváló eredményeket produkáltak. Ily szabadcsapatokat úgy Magyarországon, mint az osztrák örökös tartományokban, épúgy mint a 30 éves háborúban, egyes merész, vállalkozó szellemű egyének állítottak fel a megrendelő patens (Bestellungs-Patent) alapján. A hadjárat végével ezeket a csapatokat vagy feloszlatták, vagy pedig állandó csapattestekké alakították át. A szabadcsapatok közül kivált a vadászok (Jäger- und Scharfschützen-Corps), továbá a horvát pandúrok,[2] különösen pedig báró Trenk pandúrhadteste tett kíváló hírnévre szert, mely 1756-ban az 53. számú gyalogezreddé alakult át. Trenk szlavóniai földbirtokos volt, ki mint alezredes szervezte meg pandúr hadtestét. Ez eleinte 20 szabad századba beosztott 1000 emberből, később 2500 főnyi gyalogságból és 130 lovasból állott. A pandúrokat máskép „rácoknak” (szerbeknek), – vagy csuklyás vörös kerékköpenyegükről „vörös kapucinusoknak” vagy „vörös” köpenyegeseknek” is hívták.
A hétéves háború befejezte után, 1763-ban és 1770-ben, a sereg kiegészítését szabályozó új utasításokat adtak ki. Ezek értelmében az osztrák örökös tartományokban népszámlálást, vagy mint akkor nevezték, lélek-összeírást tartottak s ennek alapján az ezredeknek ezredkörleteket (toborzó körleteket) utaltak ki kiegészítés céljából. Az újoncozás, illetve besorozás élethossziglani szolgálatra szólt, minél a 17 és 40 éves egyének között választottak. A helyettesítés meg volt engedve és azonkívül még sok módja volt a katonaszolgálattól való szabadulásnak.
Békében minden ezred a hadilétszám kiegészítésére szolgáló legénységet saját ezredkörletébe szabadságolta, de azt nyilvántartotta.
A seregnek a magyar korona országainak területéről való kiegészítése céljából az országgyűlés 1764-ben a haza védelmét szolgáló általános személyes fölkelés kötelezettségének fentartása mellett még mintegy 50.000 újoncot szavazott meg az álló hadsereg magyar részeinek kiegészítésére. Ennek évenkénti pótlása az országgyűlés hozzájárulásával részben új embereknek a magyar csapattestek számára szintén meghatározott ezredkerületekből való újoncozása révén, főkép pedig szabad toborzás útján leginkább a sűrűn megtartott nagy vásárok alkalmával történt.
A katonai határőrvidék intézményét annak 1764-ben és 1766-ban Erdély határszéli területeire való kiterjesztése révén tovább fejlesztették. Az ekként kialakult katonai őrvidék ezek után a főbb vonásaiban még a XIX. század második feléig érvényben maradt szervezetet kapta. Ennek értelmében ennek az őrvidéknek Törökországgal szemben általános fölkelés gyanánt kellett működnie és békében a határkordonszolgálatot is ellátta. Más államokkal viselt háborúk esetén minden ezredkörletnek (és a titeli zászlóaljkörletnek) egy szabályszerűen megalakult nemzeti határőr-gyalogezredet (sajkás zászlóaljat) kellett a sereg számára kiállítania. Legnagyobb kiterjesztésének idején a határőrvidék 18 gyalogezred, 1 huszár (székely) ezred és 1 sajkás zászlóalj és azonkívül egyes kisebb erejű tüzér és vadász (Scharfschützen) osztagok felett rendelkezett.
Az időszak vége felé, 1788-ben, a monarchiában a zsidók is katonakötelesekké lettek.
A gyalogság sorgyalog ezredekből (1740-ben számuk 42, Mária Terézia alatt 58, 1792-ben pedig már 61 volt), nemzeti határőr-gyalogezredekből (számuk 14 volt), továbbá könnyű zászlóaljakból (vadász-zászlóaljakból), a tiroli vadászokból és különböző szabadcsapatokból állott.
Eleinte a nehéz vagy sorgyalogságot a német örökös tartománybeli és néhány már korábbi időkből, 1703-ból származó magyar ezredek alkották, míg ellenben a többi magyarországi és határőrvidéki gyalog csapatok, nemkülönben az összes szabadcsapatok a könnyű gyalogsághoz tartoztak. Később valamennyi gyalogezredet egyformává alakították át és csak a szabadcsapatok, valamint a vadász-zászlóaljak, amelyeket ismételt feloszlatás után végre állandósítottak, számítottak a könnyű csapatokhoz.
A gyalogezred 2–4 zászlóaljból állott, melyek mindegyike 4, 5 vagy 6 fusilier (közönséges) és 1 vagy 2 gránátos századot számlált; 2–2 század egy osztállyá volt összevonva. A gránátos századok csak békében maradtak ezredeik kötelékében, míg háborúban önálló gránátos zászlóaljakká vonták őket össze. A szabadcsapatok és egyéb könnyű alakulások egyenként rendszerint nem számláltak többet 1000 embernél és csak 50–150 emberből álló századokba tagozódtak, ezek egyikének bizonyos számú mesterlövésze (Scharfeschützen) is volt. A gyalog-századok 4 szakaszra (peloton) oszoltak és emberei 1757-ig 4, azután pedig 3 sorban állottak fel. A gyalog-század létszáma körülbelül 200 emberből állott. Az ezrednek összlétszáma 3000 és 5000 között váltakozott, az egyes osztagok azonban majdnem soha sem voltak teljes létszámon.
A gyalogság fegyverzete levehető szuronyokkal ellátott tűzkovás fegyverekből állott. Ezenkívül eleinte minden embernek, később csak az altiszteknek és gránátosoknak volt könnyű kardjuk. A tisztek egyenes vagy görbe kardot viseltek, továbbá egyideig még espontjaik is voltak. Tölténye minden embernek 60 darab volt, melyeket tölténytáskában hordtak. 1752 óta a gyalogságnak vastöltővesszői voltak. A könnyű csapatok mesterlövészeinek részben egyszerű, részben kettős flintáik voltak, mely utóbbiaknál az egyik cső huzagolva, a másik sima volt. Minden századnak egy orvosa és bizonyos számú ácsa volt a kellőszámú szerszámokkal. Fövegül a gyalogság eleinte, 1767-ig háromszögű, föltűrt karimájú kalapot, majd bőr-kasquettet használt. A kabát fehérszínű, a határőröknél barna volt és különböző színű hajtókák voltak rajta; a nadrág fehér, illetve kékszínű volt. 1767 óta a köpönyeg általánosan rendszeresített ruhadarab volt.
A lovasság nehézre, melyhez a vértesek, dragonyosok, később a karabélyosok és chevauxlegersek is tartoztak, továbbá könnyűre oszlott; utóbbihoz tartoztak a huszárok és később a dsidások is. Az időszak kezdetén a lovasság 18 vértes, 14 dragonyos, továbbá 8 huszárezredből, annak végén pedig 2 karabélyos, 10 vértes, 6 dragonyos, 6 chevauxlegers, továbbá 13 huszárezredből és 1 dsidás hadból állott. Az ezredek 6–8 svadronba tagozódtak, melyek mindegyike 2 századból állott. A századokba való tagozást csakhamar elejtették, ehelyett azonban 2 vagy 3 svadront egy osztályba vontak össze. A vérteseknél eleinte minden svadronnál néhány ember karabéllyal volt ellátva, később minden ezrednek valamennyi karabélyosát 1 vagy 2 svadronba vonták össze. Ezekből a karabélyos svadronokból idővel 2 karabélyos ezred alakult. A svadronok állománya 350 és 200 lovas között váltakozott. – A nehéz lovas ezredek fegyverzete pallosból, a könnyűeké kardból állott. A karabélyosoknak, chevauxlegerseknek, továbbá a dragonyosoknak ezenkívül karabélyaik, a többieknek pisztolyaik, a dsidásoknak pikáik voltak. Védőfegyverül csupán a vértesek használtak mellvértet (Kürass). A vértesek és dragonyosok fehér, a chevauxlegersek és dsidások sötétzöld, a huszárok nemzeti színű és szabású ruhát viseltek.
A tüzérség a második sziléziai háború után jelentékeny haladást mutató átalakuláson ment át; e tekintetben különösen Liechtenstein Vencel herceg főtüzér-igazgató szerzett nagy érdemeket, aki az osztrák tüzérséget korának legjobb tüzérségévé avatta. A tábori tüzérség a vártüzérségtől teljesen el volt különítve és az előbbinek anyaga egységesebbé és mozgékonyabbá vált. Tábori löveg gyanánt rendszeresítették: a háromfontos ágyút, mint zászlóalj-löveget, a hat- és tizenkétfontos ágyút és a hatfontos tarackot üteg-löveg gyanánt. Minden gyalogzászlóaljhoz 2 háromfontos kétfogatú löveg nyerte beosztását, mely zászlóalj-lövegek ezredenként esetleg egyesíthetők is voltak. A zászlóaljakhoz be nem osztott tábori lövegeket hat- és nyolcasával ütegekbe egyesítették s azokat külön harcászati testek gyanánt alkalmazták. Fontos állások megszállásánál, továbbá erődített helyek megtámadásánál az időszak vége felé a tábori lövegek mellé még néhány tizennyolcfontos löveget is osztottak be. A lövegek kiszolgálása és alkalmazása körül jelentékeny haladás történt és különösen nagy súlyt helyeztek a lehetőleg gyors tüzelésre; úgy hogy igazítás nélkül percenként 5–6 lövést tehettek. – A tüzérszemélyzet létszámát jelentékenyen emelték s azt dandárokba, később ezredekbe és századokba osztották be. A lövegek előfogatolásáról maga a tüzérség gondoskodott a hozzá beosztott lókülönítmények (Rosspartei) révén; később, 1772-ben ezt a feladatot az újonnan felállított vonatcsapatnak utalták át. – A tüzérség fedezésére és esetleg a lövegek kezelése körüli szolgálatban való kisegítés céljából 1763-ban 1 tüzér-fusilier ezredet állítottak fel, mely azonban csakhamar feloszlott. Később, 1790-ben ugyane célra tüzérfusilier századokat állítottak fel. – A lovastestekhez való beosztás céljából 1778-ban hatfontos lovas lövegeket és hatfontos lovas tarackokat rendszeresítettek, melyeknek kezelőlegénységét a mozdonyon ülve szállították tovább. – A vártüzérség (helyőrségi, házi tüzérség) számára 1786-ban egy 4 századból álló bombázó hadat (Bombardier-Corps) állítottak fel. – A kezelő tüzérek eleinte szarvaskésekkel (Hirschfänger), később könnyű gyalogsági kardokkal voltak felszerelve.
Hadmérnök-csapatokban és hadmérnöki személyzetben az időszak elején csupán az akna-had (Mineur-Corps), mely a tüzérséghez volt utalva, továbbá a németalföldi mérnökhad állott fenn. Az előbbit csakhamar akna-dandárrá változtatták át és a tüzérségtől külön is választották, utóbbit pedig 4 dandárra egészítették ki, melyek 2 hadtestté egyesíttettek. A mérnök-dandárok csupán tisztekből (mérnökökből), továbbá magasabb rangú altisztekből (kalauzok, Conducteure) állottak. – Gribeaval tábornok ajánlatára 1760-ban egy 3 századból álló árkász hadat állítottak fel. Utászosztagokat eleinte csak a háború tartamára alakítottak, később azonban ezek állandóan megmaradtak. – A békében az állandó Duna-hajóhidak fentartásával, továbbá a Dunán való szállítási ügyekkel, háborúban pedig a futó-hidak verésére alkalmazott hidászok már a korábbi időkből maradtak fenn; ezek eleinte 4 századot és 1 házi századot alakítottak, később azonban számuk szaporodott.
Úgy Mária Terézia, mint nemkülönben később II. József is, a hadügynek többi ágait is korszerűen és pontosan körülírt elvek szerint szabályozták. Így többek között az élelmezési szolgálatot, az egészségügyet, a katonai igazságszolgáltatást, továbbá a katonai ellátást. Különösen nagy haladás észlelhető a katonai nevelés és képzés terén. Mária Terézia 1747-ben a meglevő hadmérnöki akadémiát kibővítvén és újjászervezvén, 1752-ben tisztek kiképzése céljából a bécsújhelyi Terézia-katonai-akadémiát alapította.
Háborúban kiérdemelt kíváló érdemek jutalmazására Mária Terézia 1757. évi június 18.-án, a kolini csata napján, a katonai Mária Terézia-rendet (nagykeresztesek és lovagok) alapította. II. József még szélesebb alapokra fektette azt (középkeresztesek) és a legénység vitéz magatartásának megjutalmazására 1788-ban az arany és ezüst katonai érdem-érmet, a későbbi vitézségi érmet, alapította.
[1] Éble Gábor, Az 1741-iki insurrectio szervezése, Hadtört. Közl. 1910. évf., 172.
[2] Ez az elnevezés a banderium szóból ered.
| « 2. Az egyes államok hadügyének rövid jellemzése. | KEZDŐLAP | b) Poroszország. » |