Nagy Frigyes erélyének, erejének és nimbuszának hanyatlása főleg Ausztriát igen nagy és gyötrő lidércnyomástól szabadította meg. A nagy király és egyben kitűnő és félelmetes hadvezér országa jólétét és tekintélyét ugyan oly magas polcra emelte, hogy az továbbra is döntő szerepet játszott Európa politikai koncertjében, de eddigi agresszivitását elvesztvén, volt legfőbb ellenségei, Franciaország, Oroszország és Ausztria, immár másfelé is fordíthatták figyelmüket és ismét másutt kereshették expanzív vágyakozásaik kielégítését. És e tekintetben Oroszország és Ausztria kacsintása egy közös irányba, a már hosszabb ideje erős hanyatlásnak indult Törökország felé fordult; ennek elerőtlenedett, már halódónak vélt testéből akart a két szövetséges minél többet a maga számára megkaparítani. Csak az volt a baj, hogy sem Katalin orosz cárnő, sem II. József oldalán nem állott olyan hadratermett és nagy sikerek kivívására alkalmas hadvezér, aki még a már valóban gyenge és dekadens török hadvezetést legalább félig-meddig térdre kényszeríthette volna. Az oroszok részén Rumjanzov és Potemkin, Ausztria részén pedig Lacy, Hadik, de még az oly kíváló hírnévnek örvendő Laudon is sokkal gyengébb legények voltak, semhogy uralkodóik igen magasra szökött álmait és vágyait megvalósíthatták volna. Katalin cárnő nő létére nem állhatott hadbavonuló serege élére, II. József megtette ezt, de az államigazgatás terén megnyilvánult erős akarata és energiája a hadvezetés terén egyáltalában nem jutott kifejezésre. Katonai dolgokban s kivált a hadvezetésben kellő ismeretei és gyakorlata nem lévén,[1] a császár az elsőévi hadjáratban mindenben az elavult fogalomkörben mozgó Lacyra hallgatott s ez a lehető legrosszabb volt, amit tehetett. Lacy ugyanis még mindig a soha jónak nem bizonyult kordonrendszer híve volt, mely már régen idejét múlta. Ez a rendszer az erőket annyira szétforgácsolta, hogy a döntés keresésére és előidézésére, valamint nagy sikerek kivívására soha sehol sem állott elegendő csapat rendelkezésre. A jelen esetben is Lacy a csapatokat a déli és keleti határ mentén, a Bug folyótól Triesztig, majdnem 2000 km hosszú vonalon úgyszólván egyenletesen osztotta széjjel s csak Belgráddal szemben alakított egy ütőképes erősebb csoportot, de azt meg mindenféle indoklással és ürügyek alatt mesterségesen visszatartotta az erőteljes fellépéstől. Lehet, hogy a belgrádi hadműveletek megindítását a mult évi kudarcra való visszaemlékezés is késleltette. Ennek az 1787. évi vállalatnak a megtervezése és végrehajtása, ami minden bizonnyal szintén Lacy intenciói szerint történt, végtelenül szomorú képet nyújt a császári sereg akkori hadra- és harcratermettségéről és szinte előre vetette árnyékát, hogy miként fognak a jövő évi hadműveletek lefolyni. Hogy ennél az előzetes szerencsétlen hadműveleteknél magyarok voltak a legfőbb vezetők, az bennünket magyarokat természetesen elég kellemetlenül érint, de a mindig szem előtt tartott pártatlan igazság érdekében ezt a jó magyar hírnéven ejtett kis szépséghibát, illetve csorbát sem volt szabad elhallgatnunk. Magyar szempontból ép oly sajnálatos tény volt az is, hogy a császár utóbb a harctéri katonáskodásból már kiöregedett és beteges Hadikot, bizonyára szabadkozása ellenére, állította a sereg élére, ezáltal okot szolgáltatván arra, hogy a kíváló magyar vezér szúrós tüskével szívében távozzék a hadsereg éléről és végezze be harctéri katonai tevékenységét.

A kordonvonal-alakítástól és az ennek folyományaként keletkezett erőelosztástól eltekintve a szövetségesek hadjárati terve elég jónak mondható. Arra, hogy már kezdettől fogva oly messzefekvő célokat tűzzenek maguk elé, a rendelkezésre álló óriási túlerő jogosította fel őket. Meg kell továbbá jegyeznünk, hogy a terepalakulat és járhatóság folytán Moldva és Oláhország jelezték a hadműveletekre és hadakozásra legalkalmasabb területeket. Kellő összhang és elegendő erők latbavetése esetén itt valóban gyorsan lehetett előrefelé tért nyerni s aztán délnyugat felé való bekanyarodás által a Dunán át szintén támadólag előnyomuló ellenség jobb oldalába s esetleg a hátába is kerülni. Ámde a hadműveletek még csak meg sem indultak s máris jelentkezett az első nagy bökkenő, az oroszok lekötése a svédek által, ami nyomban megbénította, sőt úgyszólván halomra döntötte az egész, elég ügyesen kieszelt hadjárati tervet. S miután Lacy, a galiciai hadtest kivételével, melynek az oroszokkal egyidejűleg s karöltve mindjárt kezdetben támadólag kellett előnyomulnia, a többi hadtesteknek és a főseregnek, előbbiek térnyeréséig, várakozó magatartást szánt, a hadműveletek menete az egész hosszú fronton csakhamar megfeneklett és természetesen az erdélyi hadtest sem kezdte meg Oláhországba tervbe vett előnyomulását, a fősereg pedig, hogy teljesen tétlenül ne maradjon, az eredetileg tervbe sem vett Szabács ostromához fogott, aminek azonban valami túlságos nagy értelme nem volt. A császáriak ezen tétova magatartása viszont a töröknek adott alkalmat, hogy támadólagos fellépés által a kezdeményezést magához ragadja.

A történtek után ítélve, a törökök következőleg formulázták meg hadjárati tervüket: a terepviszonyok folytán a nagy és döntő hadműveleteket kizáró Szerbiában és Boszniában az ottani pasáknak alárendeltebb szerepkör és az a feladat jutott, hogy az ellenség előretörését ellentámadásokkal kapcsolatos szívós védelem révén, amelyet a sok erősség nagymértékben megkönnyített, megakadályozzák. A török hadsereg zömének a szükséghez képest két különálló, nagy csoportban az oroszok és a császáriak főserege ellen kellett lehetőleg támadólag fellépnie. Ez az eszme, ez a terv nem volt ugyan rossz, de döntő sikereket annak révén elérni nem lehetett. A szövetségesek hadjárati tervével s főleg hadászati felvonulásával szemben ennek a tervnek az volt a nagy előnye, hogy a csapatok együtt, kézben tartattak, hogy azokat ahol és amikor kell, úgy hadászatilag, mint harcászatilag döntő ütőkártyaként lehessen felhasználni. Hogy ez be nem következett, annak a török seregvezetők gyámoltalansága volt az oka. Legjobban kitűnik ez az Orsován át előretört fősereg esetéből, melynek a sors veszélye valóban tányéron kínálta a legremekebb döntő győzelmet, de annak parancsnoka, a nagyvezír, lusta volt és nem értett hozzá, hogy a szinte önmagától kínálkozó jó szerencsét üstökön ragadja.

Ami a császár által Zimony alól a bánságba vezetett oszlopnál, de főleg szeptember 20.-án éjjel Karánsebes környékén történt, az valóban szégyen-gyalázatot hozott a császári hadsereg és vezetőinek fejére s nem csoda, hogy a császár most már annyira megcsömörlött a további katonásdi-játszástól, hogy Zimonyba történt visszatérése után csapot-papot ott hagyott és testben-lélekben betegen hazasietett székvárosába. Pedig a helyzetet gyorsan és helyesen áttekinthető és célszerűen értékelni tudó ügyes vezér még a történtek után is alaposan a maga javára tudta volna fordítani a törökök oknélküli visszavonulása folytán a császáriakra nézve nyomban felette kedvezővé vált helyzetet. De ennek ügyesség és erős akarat volt a legelső feltétele, amiben azonban sem a császár s még kevésbbé a pipogya Lacy bővelkedett valami túlságos nagy mértékben.

Nagy hiba volt, hogy az eddig mellőzött, tetterős Laudont a császár nem az egész sereg, hanem csak a horvát hadtest parancsnokságával bízta meg. A horvát-boszniai hadiszíntér nehézségei, mint már fentebb említettük, szinte kizárták, hogy itt hamarosan az egész hadjárat sorsát befolyásoló események játszódjanak le s így az újonnan odaérkező, tettvágytól fűtött Laudon is nem valami nagyobbarányú hadművelettel, hanem hosszantartó és idegőrlő várvívásokkal kezdte meg és fejezte is be egyébként erős tettvágyról és sok akaraterőről tanúskodó tevékenységét.

Az erdélyi hadtest ezévi hadműveletei semmi különös megjegyzésre nem szolgáltatnak okot; a csapatok és parancsnokok derekasan oldották meg a rájuk bízott feladatokat.

A galiciai hadtestnél Coburg herceg ama elhatározása, hogy alapjában véve védőleges feladatát támadólagos szellemben igyekezett megoldani, feltétlen elismerést érdemel és nincs kizárva, hogy azon esetben, ha tekintet nélkül az oroszok magatartására, egyidejűleg hadteste bal szárnyát is támadólag rendelte volna előre Chotim teljes körülzárására, úgy az általa elért eredmény még sokkal nagyobb lett volna s jóval gyorsabban is következett volna be. Itt újból kiderült, hogy szövetséges csapatok helyes és gyors együttműködésére számítani nem igen lehet. Ezért húzódott oly soká Chotim ostroma, pedig az ellenség sem itt, sem tovább délre Jászvásárnál nem fejtett ki valami túlságosan szívós ellenállást. A török vezetés az egész vonalon lethargikusnak, fáradtnak s nagyobb, sorsdöntő eredmények kivívására alkalmatlannak mutatkozott.

Szinte megfoghatatlan, hogy a császár, ahelyett hogy az oly szép sikereket elért galiciai hadtestet győzelmes útján tovább engedte volna az oroszokkal együtt Moldván át Oláhországba bevonulni, ahogyan azt a közösen megállapított hadjárati terv is megkövetelte volna, hamarosan ezt az elég szép előretörekvési ösztönt mutató seregtestet is az erdélyi határhegység alkotta spanyolfal mögé rendeli, amely minden további nagyobbszabású támadólagos fellépést kizárt. Ámde Splényi altábornagy, talán nem is egészen indokolatlanul, nem nagyon sietett a parancsnak eleget tenni, aminek aztán az elég érdekes Trotusu menti harcok lettek a következményei. Ezekben a harcokban a császári csapatoknak s főleg a tüzérségnek és a huszároknak alkalmuk nyilt az ellenséggel szemben harcban való főlényüket minden kétséget kizáró módon kimutatni.

Az 1788. évi hadjáratnak eredménye mindkét félre nézve majdnem a semmivel volt egyenlő. Egyedül Szabács megvétele billenti a hadjárat eredményének mérlegét némiképpen a császáriak javára. És ez valóban sovány koncnak mondható oly két hatalmas hadsereg számára, aminőnek az orosz és a császári armádia s háború kezdetén legalább elvben mutatkozott. Még szomorúbb és silányabb színben tűnik fel a kép, ha ezt és az egész háromévi háború folyamán a szisztovói békekötéssel elért teljesen negatív eredményt, a szövetségesek nagyhangú és fennhéjázó hadjárati tervében foglalt célkitűzésekkel hasonlítjuk össze.

Az 1788. évi hadjárat kudarcaiból talán legtöbbet tanult s legjobban okult maga József császár, aki felismerte, hogy apró vállalatokkal, de egyébként a multévihez hasonló passzív magatartással és nagyfokú tétlenséggel igazi döntő sikereket elérni nem lehet s ezért az egész vonalon friss előretörési ösztöntől áthatott támadólagos fellépést követelt. Hogy azonban ez valóban érvényesülhessen, annak két lényeges, de teljesen figyelmen kívül hagyott előfeltétele volt. Először is nem lett volna szabad a sereget ezúttal is a tavalyi rengeteg hosszú kordonszerű felállításban az új hadjárathoz készenlétbe helyezni s másodszor oly férfiút kellett volna annak élére állítani, aki nem a tehetetlen Lacy-féle, hanem a császár által inaugurált új friss szellem értelmében fogott volna hozzá feladata megoldásához. Az öreg, beteges Hadikkal való kísérletezés teljesen elhibázott dolognak volt mondható. A helyébe kinevezett Laudon valóban rögtön egészségesebb és szép kilátásokkal kecsegtető mederbe terelte a császáriak hadviselését, csak az volt a kár, hogy az ő főparancsnoki kinevezése aránylag későn következett be s hogy az elhibázott hadászati felvonulás hátrányait ő sem tudta elég gyorsan és a kellő mértékben jóvátenni.

Még nagy szerencse volt, hogy az új szultán tettvágytól pezsgő akaratereje gyengének bizonyult ahhoz, hogy a már régen rothadó török hadművészetbe és hadvezetésbe máról holnapra új, friss szellemet öntsön, s így az ő felbuzdulása is csakhamar gyorsan és a kívánt eredmény nélkül elmúló szalmalángnak bizonyult. Legjobb bizonyíték volt erre nézve az orsovai eset, ahol Vécsey tábornok valóban ügyes és az általa elhatározott ellentámadásban megnyilvánult akaraterős magatartásával hamarosan határt szabott a nagy garral és elbizakodottsággal megindult török támadólagos fellépésnek. A kivívott szép eredmény a parancsnok e szép és helyes elhatározásán kívül elsősorban a császári tüzérség sikeres működésének és a magyar huszárság ép oly ügyes, mint bravúros magatartásának volt köszönhető. Vécseyék kíválóan derék és ügyes magatartásának, illetve annak a törökökre gyakorolt erkölcsi hatásának bizonyára nagy része volt abban is, hogy a Dsargadsi Mehemed pasa által jelentékeny túlerővel megindított támadás sem tudott eredményt elérni.

A Cserna völgyében ily szép sikerrel megindult hadműveleteket kár volt abbahagyni és Loudon bizonyára helyesebben cselekedett volna, ha, ahelyett hogy Clerfayt hadteste zömével magához Belgrád alá rendelte, inkább ő is, Belgrád nehéznek és hosszantartónak igérkező ostromának gondolatát félretéve, a rendelkezésre álló összes csapatokat Orsova alá rendelte volna, ahol a már megindult hógörgeteget hamarosan hatalmas, mindent eltipró lavinává lehetett volna felduzzasztani.

Még szerencse volt, hogy Belgrád aránylag oly gyorsan, mindössze 28 napi ostrom után megadta magát, mert különben Laudon főparancsnoki hadműködése is csakhamar teljesen megfeneklett volna. Egyébként Laudon további haditevékenységét épenséggel nem nevezhetjük valami nagyon nagyvonalúnak és szerencsésnek. Ahelyett, hogy a Belgrád nem remélt gyors eleste által keletkezett felette kedvező helyzetet egy a Morava völgyében megindítandó erőteljes offenzívára használta volna ki, aminek még a vak híre is eszeveszett futásra bírta az ott levő török csapatokat, erejének egy részét semmitmondó mellékcélokra, a Drina mellékének az ellenségtől való megtisztítására fordítja, ő maga pedig serege zömét Orsovára rokíroztatja át, hogy azt a minden esetre fontos erődített helyet, amelyet a Vécsey-féle sikerek kiaknázása révén egy-kettőre birtokba lehetett volna venni, rendszeres ostrom alá fogja, ami aztán a hadműveletekre és hadakozásra alkalmas időnek még hátralevő részét előreláthatólag teljesen felemésztette. Úgyis történt, és ha ennek ellenére a Dunától délre a Morava és a Timok között elterülő vidék szinte hihetetlenül könnyen a császáriak kezére jutott, az nem a császári seregek fővezetőségének róható fel érdemül, hanem főkép a törökök ügyefogyottságának, lagymatag viselkedésének és fejvesztettségének tudható be.

Ugyanezt mondhatjuk a Moldvában Juszuf pasa nagyvezír vezérlete alatt operáló török fősereg magatartásáról is, ahol a császáriak által nem támogatott Derfelden-hadosztály is elég volt ahhoz, hogy a török főcsoporttal rövidesen elbánjon, a Buzeu felől támadó mellékcsoportot pedig főleg Karacsay ezredes kisded csapatának ügyes viselkedése és határozott fellépése fosztotta meg az eredményes működés és érvényesülés lehetőségétől. Az itt működő huszárok újabb hervadhatatlan babérokkal öregbítették a magyar lovasság eddig is igen magas fokon álló jó hírnevét.

Nevezetes, hogy a moldvai hadiszíntéren eleinte a császári fővezér hibájából ismét a széthúzás és egyenetlenség átka tette lehetetlenné a megértő, egységes működést, de Potemkin herceg túltette magát ezen az okvetetlenkedésen és Coburg herceg nagy ámulatára készségesen tett eleget szomszédos vezértársa segélynyújtás iránti kérelmének, aminek aztán a Foksaninál kivívott remek győzelem volt az eredménye. És miután a jó egyetértés a szövetségesek között továbbra is fenmaradt, azok munkálkodását a szerencse istenasszonya egy újabb és még szebb sikerrel, a Martinesti mellett kivívott fényes győzelemmel tüntette ki. De ezt a négyszeres túlerő fölött aratott remek diadalt nemcsak a császáriak és az oroszok, elsősorban pedig a jeles Suvarov ellenállhatatlan győzniakarása, hanem époly, vagy talán még nagyobb mértékben a török vezetés gyámoltalansága és a török csapatok nem valami túlságos lelkesedése, de annál nagyobbfokú nembánomsága, közönye és kvalitásbeli inferioritása tette lehetővé. Ezek után valóban nem lehetett többé kétséges, hogy a török hadvezetés és az összes hadiintézmények már oly nagyon mélyre sülyedtek, hogy azokat egyhamar feltámasztani és újból egészséges alapra fektetni nem nagyon lehet. Ezek a szánalomraméltó állapotok tették lehetővé, hogy Coburg herceg immár békemenetek módjára Bukarestig nyomulhatott előre, sőt bizonyára azon túl sem tartóztatta volna őt fel senki sem.

A Hohenlohe herceg által az erdélyi déli határ biztosítására és megvédésére tett intézkedések teljesen megfeleltek a célnak. A törökök teljes passzívitása november elején az erdélyi hadtestnek is lehetővé tette, hogy sétálva bevonulhasson Kis-Oláhországba. Ha a bánsági, erdélyi és galiciai három csoport jóval előbb, már a nyár folyamán, egyszerre, egymással összhangzásban nyomult volna a fentebb említett s általuk oly könnyen elért területek felé támadólag előre, úgy már most nemcsak az ezévi hadjáratot, hanem az egész háborút bizonyára nem a következő évi szilisztriai szánalmas békefeltételekkel, hanem fényes erkölcsi és anyagi sikerekkel fejezhették volna be.

Az 1790. évi hadműveletek már csak a mindig jobban előrehaladó béketárgyalások alátámasztására időről időre megindított kisebb vállalatok elősegítői gyanánt jöhetnek figyelembe. Nagy dolgot művelni, döntő csatákat vívni már egyik félnek sem jutott eszébe. Ezért azok katonai szempontból valami különös érdeklődésre nem tarthatnak számot s így minden további megjegyzés nélkül napirendre térhetünk fölöttük.

[1] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa. VI, 650: „(Die Einzelheiten des Feldzuges) beweisen nur, dass Kaiser Joseph kein Feldherr, und Marschall Lascy ein ziemlich schlechter Taktiker war.” Bátran kiegészíthetjük ezt azzal, hogy mindketten egyformán rossz stratégák és taktikusok voltak.