A rendelkezésre álló jelentékeny túlerő és az ellenséget minden oldalról körülfogó hadászati felvonulás révén keletkezett kedvező hadászati helyzet a szövetségeseket bízvást a hadműveleteknek támadó formában való megindítására serkenthette és ha a koalició minden egyes tagját a kellő erély és megfelelő támadási szellem hatotta volna át, úgy végre a nagy és félelemetes porosz királyt hamarosan mégis csak térdre lehetett volna kényszeríteni. De a kölcsönös megértést és a kellő összhangot most is hiába keressük a sokfejű és nagyobbára önző célokat hajhászó koaleált felek között. Mindazonáltal jellemző, hogy a porosz király, mintha már sokat veszített volna eddigi rugalmasságából és szinte bámulatos támadólagos szellemtől áthatott hadvezetési képességéből, immár hadászatilag védő álláspontra helyezkedik és Daun mult évi sikereinek hatása alatt most ő akarja utóbbinak jól bevált rendszerét, a testet-lelket kifárasztó folytonos csipkedést, gyűlölt ellenfele ellen felhasználni, de ez csak részben sikerült neki.

Nagy csalódást okozott Frigyesnek az is, hogy a hadjáratot megindító s megint a franciák ellen operáló Braunschweigi herceg, bár ezidén a multévihez képest majdnem mégegyszer annyi erő felett rendelkezett, első csatáját elvesztette s így a franciák immár ellenoffenzívába mehettek át, mely amellett, hogy igen lanyhán folyt, már a Weser mentén a Braunschweigi hercegtől ott szenvedett vereség folytán végleges véget is ért.

A svédek ezidén is gyenge ellenfélnek mutatkoztak, ellenben annál nagyobb veszedelem fenyegette a porosz királyt az ezúttal valóban közös akcióra készülő császáriak és oroszok részéről, főleg miután utóbbiak vezetését a tehetetlen Fermor helyett a jóval agilisabb és tettvágyóbb Soltikov vette át. Igaz, hogy Daun késlekedése és vonakodása, miszerint az előzetesen létrejött paktum szerint egész erejével, vagy legalább is annak java részével idejekorán az oroszokkal való egyesülést keresse, majdnem illuzóriussá tette döntő eredményeket igérő hadműveletek végrehajtását, de Loudon okos és erélyes fellépése végre mégis megpuhította Soltikov jó sokáig tartó merev ellenállását. Ezt Loduonnak igen nagy érdemül tudhatjuk be.

Amikor a porosz király az oroszok és a császáriak egyesülésének szándékáról tudomást szerzett, nyomban szakított eddigi várakozási álláspontjával és Sagan tájékára előnyomulva, Henrik herceg seregcsoportját is azzal a célzattal rendelte oda, hogy az egyesülni szándékozó ellenfelek egyikét még az egyesülés megtörténte előtt megverje s aztán megkönnyebbülten a másikra vesse magát. Saganban Frigyes éppen a két egyesülni akaró ellenséges sereg között állott s így teljesen szabad keze volt arra nézve, hogy alőbb akár Daun, akár Soltikov ellen forduljon. Ő az utóbbit választotta, talán mivel azt a már megízlelt és kipróbált Daunnál könnyebb fajsúlyúnak találta. S alighanem éppen Daun jól ismert egyéniségére és értékére való tekintettel megengedhetetlennek tartotta, hogy ezt a veszedelmes ellenséget direkte a maga hátában hagyva, Crossenen át egyenes irányban az oroszokra támadjon s minden bizonnyal ez lehetett az oka a seregével Frankfurton túlig megtett körsétának, amivel másrészt szabaddá tette az útat, hogy Daun és Soltikov a döntő összeütközés előtt egyesüljenek, ami az erőviszonyokat még nagyobb és szinte elviselhetetlen mértékben Frigyes hátrányára tolta volna el. Csakhogy a porosz király úgylátszik ügyesen kiszimatolta, hogy Daunnak eszeágában sincs az oroszokkal egyesülni, amit viszont elvi okokból semmikép sem helyeselhetünk.

Mindenesetre jellemző, hogy a jelentékeny túlerő fölött rendelkező Soltikov, ahelyett hogy Loudon tanácsa szerint támadólag lépett volna fel a közeledő Frigyessel szemben, jobbnak és tanácsosabbnak tartotta, hogy jól előkészített védőállásban ő várja be a félelemetes porosz király támadását, amelyet azonban nem északról, hanem dél felől várt s kiszemelt védőállását is ennek megfelelően arccal délnek rendeztette be. Mindenesetre nagy szerencse volt a szövetségesekre, hogy a választott állás az azt környező terepviszonyokra való tekintettel egy északról és kelet felől támadó ellenséggel szemben is teljesen megfelelt a követelményeknek. Különös gondot fordított Soltikov az állás balszárnyának megerődítésére, melyet nemcsak arcban, hanem oldalt és hátul is erős védőművekkel látott el.

A mesterségesen előkészített és védelemre előnyösen berendezett egész állást orosz csapatok szállották meg. Loudon csapatjai a legkevésbbé veszélyeztetett jobb szárny mögé, a máskor fürgeségük, leleményességük és elszánt fellépésük miatt olyannyira kedvelt és nagyrabecsült magyar huszárok pedig teljesen közömbös helyre, Frankfurt északi kijáratához kerültek, azon egyszerű oknál fogva, mivel Soltikovnak Totleben kozákjaiban elegendő számú könnyű és vállalkozó szellemű lovasság állott rendelkezésére. De a földerítő szolgálatot ez a könnyű kozák lovasság még sem látta el kellőképpen, aminek legjobb bizonysága, hogy Soltikov mit sem tudott a poroszok megkerülő mozdulatáról és augusztus 12.-én reggel a köd eloszlásakor ámulva vette észre, hogy az egész porosz sereg máris az ő baloldalában áll.

De ezúttal nemcsak az oroszok, hanem a poroszok földerítő tevékenysége is csütörtököt mondott; csakis ennek tulajdonítható, hogy augusztus 11.-én délután még a szemrevételező király is teljesen téves képet nyert az ellenséges arcvonal irányáról; az ellenséges állást környező terepnek a támadó csapatok működését gátló alakulatáról és tulajdonságáról pedig egyáltalában fogalma sem volt. A kunersdorfi csata szomorú lefolyása legjobb bizonyíték amellett, hogy helyes hadászati és harcászati tevékenység a terep kellő ismerete nélkül teljes lehetetlenség. Az ellenséges állásról és a terepről szerzett felette fogyatékos és nagyrészt téves ismeretek Frigyest ismételt, végeredményben katasztrófális következményekkel járó tervváltoztatásra késztették. Az első és legnagyobb hiba az volt, hogy a Kunersdorftól délkeletre tovahúzódó tavak és mocsarak vonalának meghosszabbításába érve, legalább csapatjainak egyrészével nem folytatta tovább menetét, hogy azokkal eredeti szándékának megfelelően a Kloster Morgen Berge magaslaton át alaposan beleharapjon az ellenség arcvonalába. Ennek óriási előnye lett volna, mivel ezáltal az ellenséges arcvonal jelentékeny része, s egyben a Grosser Spitzbergen levő nagy orosz üteg is, mely hatásos tüzelésével a poroszok ezreit tette harcképtelenné, le lett volna kötve s azonkívül a csapatoknak a porosz balszárny körül úgy a mozgást, mint a harcot lehetetlenné tevő felette szűk téren való összezsúfolása el lett volna kerülhető. Hogy ez a torlódás és összezsúfolás mily nagyarányú lehetett, az legjobban abból tűnik ki, hogy a XIX/24. c) számú melléklet tanusága szerint az egész porosz sereg nem egészen 2000 lépésnyi széles területen állott, ugyanakkora orosz-osztrák arcvonallal harcban, míg a fennmaradó 6000 lépésnyi széles ellenséges arcvonalat és annak ugyanolyan hosszú hátát egyetlen porosz katona sem nyugtalanította, illetve foglalkoztatta. Szinte megfoghatatlan, hogy a hadászati és harcászati tekintetben kortársait oly nagy mértékben felülmúló porosz király ezúttal oly óriási szarvashibát követhetett el. A sekély, erőtlen, széles arcvonalkiterjedésű vonalharcászat idejében a csapatoknak ily kutyaszorítószerű szűk térre való összezsúfolása valóban megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan jelenség. És nem kellett valami nagy vezéri tehetség ahhoz, hogy az önként vesztükbe rohanó poroszokat e napon igazán pozdorjává verjék.

Nem akarjuk ugyan Soltikov csatavezetését lebecsülni és becsmérelni, sőt el kell ismernünk, hogy ő szorongatott, majd visszanyomott és nagy mértékben veszélyeztetett balszárnyának támogatása és megsegítése érdekében messzemenő és igen jó intézkedéseket tett, de ezek mindvégig passzív jellegűek maradtak. Loudon orosz vezértársánál jóval agilisabbnak és impulzívebbnek mutatkozott ugyan; ő maga állott egy-egy császári csoport élére, hogy ott, ahol baj van, az egyensúlyt helyreállítsa, de nagyvonalú ellentámadásra egyikük se gondolt, pedig még a csata befejezése idején is még igen nagyszámú intakt; a küzdelemben eddig még csak részt sem vett csapat állott rendelkezésre. Hogy ezek Kunersdorfon át az ellenség baloldala és háta ellen előrevezetve, mi mindent művelhettek volna és hogy a magaslatokról az Els-Busch posványaiba leszorított és beledobott porosz sereg ott micsoda sorsra jutott volna, arra katonaembernek még gondolni is rossz. Ehelyett Soltikov még arra sem gondolt, hogy a teljesen tönkrevert ellenséget a kedvezőtlen, szorosjellegű terepviszonyok okozta felette nehéz visszavonulása közben legalább némileg szorongassa. Mert az, amit igen rövid ideig Loudon, s azután folytatólag Totleben kozákjai tettek, az bár némileg kellemetlen, azonban teljesen veszélytelen szunyogcsípésnél egyébnek alig nevezhető. Ilyenformán a majdnem halálra sebzett oroszlán ezúttal is még elég szerencsésen kerülte ki az őt és serege minden emberét fenyegető igazi nagy katasztrófát.

Említésre méltó, hogy a Finck-hadtest által a király parancsára a csata napján reggel végzett megtévesztő mozdulatok és egyéb rendelkezések teljesen hiábavalók voltak, mivel Soltikov a köd eloszlásakor nyomban észrevette, hogy ami ott folyik, az csak tüntetés s hogy a főtámadás Kunersdorftól két oldalt várható. Azt, hogy Kunersdorftól nyugatra egyetlen porosz katona se mutatkozzék, arra valóban sem Soltikov, sem Loudon nem számíthatott s így az eredeti védelmi felállításon legcsekélyebb változtatást sem tartottak szükségesnek. Eleinte ez indokolt is volt, de 11 órától kezdve már nagyon is helyén lett volna az egyáltalában meg nem támadott közép- és jobbszárnyhadat, valamint Loudon csoportját a fentebb említett módon ellentámadásra felhasználni.

Az mindenesetre helyes volt, hogy Frigyes egy órányi időt engedett tüzérségének, hogy a gyalogság támadását kellőképpen előkészítse. Csakhogy ezt a támadást nem csupán a gyenge elővéddel, hanem lehetőleg egyidejűleg és egységesen az egész sereggel, vagy legalább is annak jelentékeny részével kellett volna megindítani. Azonban mindenesetre dicséretére válik az orosz elővéd csapatoknak, hogy azok az igen erős állásban, többszörös túlerőben levő ellenséges balszárnyat, a Galitzin-hadtestet mindjárt első rohamukkal a Mühl-Bergeről leszorították s nemsokára azután a Kuh-Grund mögé visszanyomták.

A Thile-dandár bizonytalan botorkálása és eltévedése jellegzetes, de egybe sajnálatraméltó jelenség is. A nehezen áthatolható posványos terepre való tekintettel jó lett volna a Finck-hadtestet már jóval előbb útnak indítani. Úgy ennek, mint a jobbszárnyhad csapatjainak aránylag későn történt bevetése folytán, a túlsokáig támasz nélkül maradt elővéd-csoport hamarosan úgyszólván hasznavehetetlen salakká válik. A balszárnyhadnak szokásos visszatartása szintén hamarosan megbosszulta magát. Ennek itt semmi célja és értelme nem volt, de miután a szárnyak egyikének időleges visszatartása a Frigyes-féle taktikának egyik jellegzetes tünete volt, a király itt sem tudott, vagy nem akart a már megszokott sablontól eltérni. Amikor pedig végre ennek harcbadobására került a sor, a felhasználás módja folytán, amint azt már fentebb jeleztük, abban sem volt semmi köszönet.

A porosz király az egész csata folyama alatt egyébként szinte a túlbuzgóságig menő, dicséretreméltó harcvezetési tevékenységet fejt ki, de az elkövetett, fentemlített kardinális alaphibát már nem tudta többé jóvá tenni.

A lovasság alkalmazására felette kedvezőtlen, sőt azt majdnem kizáró terepen végső ütőkártya gyanánt harcba rendelt lovasság természetesen legkevésbbé sem tudott a gyalogság válságos helyzetén segíteni és az a szerep és az a mód, amely itt a porosz lovasságnak mint harctényezőnek alkalmazásánál megnyilvánult, valóban sajnálatraméltó.

Bár a fentiek szerint a kunersdorfi csatában magyar csapatok nem igen vettek tevékenyen részt, az abban rejlő felette érdekes és tanulságos tünetekre való tekintettel mégis helyénvalónak, sőt szükségesnek tartottam, hogy azzal elég behatóan foglalkozzam.

A további hadműveletek keretéből főleg a maxeni rajtaütés érdemel figyelmet. Az ügyesen, minden oldalról körülfogott Fincknek valóban nem maradt egyéb hátra, mint hogy kegyelemre megadja magát. Ebben a vállalatban már magyar csapatok is tevékenykedtek.[1]

Miután Soltikov elmulasztotta kunersdorfi győzelmének kiaknázását, a tevékeny, szívós és tetterős Frigyes hamarosan kiheverte ezt a csorbát is, aminek aztán az lett a következménye, hogy végeredményben ez a hadjárat is, mely igen könnyen nemcsak a poroszok nagy királyának, hanem egész Poroszországnak a sírját is megáshatta volna,[2] tulajdonképpen szintén remis-vel végződött.

[1] A Pilch Jenő szerkesztette A Magyar Katona, II, 68. oldalán a következőket olvassuk: „Amikor 1759 november 20.-án (helyesen: november 21.-én) Daun Maxennél elfogta Finck porosz tábornok hadtestét, széltében-hosszában visszhangzott az eset híre és méltán dicsekedhettek a császáriak a „Finckenfang”-gal, a „Pintyőkefogás”-sal! Ebből öt magyar gyalogezred is kivette a maga részét (31., 32., 33., 37. és 51.) és a 33. gyalogezred gránátosait meg is dicsérték.”

[2] Grosser Generalstab, Der siebenjährige Krieg. X, 331: „Die schwere Niederlage bei Kunersdorf führte den König und den Staat an den Rand des Verderbens.”