A leutheni nagy csattanóval végződött 1757. évi szerencsétlen kimenetelű hadjárat Mária Teréziát még az eddiginél is nagyobb erőfeszítésre ösztökélte és sikerült is neki 1758 tavaszán részben saját, részben szövetségeseinek hadai által északkelet és dél felől oly hatalmas gyűrűvel vétetni körül Poroszországot, hogyha ezek a haderők egységes terv és a kívánt energiával központiasan nyomultak volna az ellenséges ország szíve, Berlin felé előre, akkor Frigyes alighanem rövidesen teljesen térdre lett volna kényszeríthető. Ámde a koaliciós seregek átka, az örökös egyenetlenség és féltékenység most sem maradt el s így az ügyes Frigyesnek ezúttal is sikerült a neki szánt kelepcét elkerülni és csak a hadjárat végén, saját vigyázatlansága és elbizakodottsága folytán érte Hochkirchnél oly nagyarányú baleset, mely ellenfelének, Daunnak, csak valamivel nagyobb energiakifejtése mellett, könnyen nemcsak a jeles hadvezérnek és királynak, hanem egész Poroszországnak is úgyszólván a sírját is megáshatta volna. Ámde a sors, mely ezúttal is az ügyesebbnek, derekasabbnak fogta pártját, másként záratta le az ezévi hadjárat végleges mérlegét is.

Mária Terézia és szövetségesei számára, mint már fentebb is jeleztük, a legegyszerűbb és legtermészetesebb hadjárati terv az lett volna, ha, az angolok és hannoveriek foglalkoztatása, illetve lekötve tartása mellett valamennyien egyidejűleg és központiasan előretörve, egyszerre vetették volna rá magukat rendelkezésre álló túlerejükkel a Pomerániában, Poroszországban, Sziléziában és Szászországban egymástól elég messzefekvő különálló csoportokban felvonult porosz seregcsoportokra, csakhogy úgylátszik, hogy úgy a franciák, mint az oroszok már előre kikötötték maguknak, hogy hadműveleteik megkezdése előtt egy-egy császári seregcsoport részéről támogatásban részesüljenek, holott rendelkezésre álló túlerejükre való tekintettel nekik erre legkevésbbé sem volt szükségük. Ilyenformán egységes, erőteljes hadjárati tervről a szövetségesek részén egyáltalában nem beszélhetünk.

Sokkal egyszerűbb és természetesebb volt Frigyes hadjárati terve. Ő már kezdettől fogva a fősúlyt a császári, mint legfontosabb és legveszedelmesebb seregcsoportokra fektette. Hogy ezt célzó hadműveleteit, nemkülönben hátát és oldalát kellően biztosítsa, gondoskodnia kellett az oroszok, svédek és franciák sakkbantartásáról. Az oroszok az Oderától majdnem 500 kmnyi távolságban vonulván fel, eleinte nem jelentettek számára valami nagy veszélyt s így nem is tartotta szükségesnek, hogy velük szembe közvetlen seregcsoportot állítson. Nagyobb figyelmet érdemeltek a bár csak csekély erő felett rendelkező, de a király hátát közvetlenül fenyegető svédek, akikkel szembe majdnem háromszoros túlerőt állított, Dohna tábornokot egyúttal az oroszok szemmel- és távoltartásával is megbízván. De még nagyobb gondot okozhattak neki a túlerőben és aránylag elég közel felvonult franciák, akik a német birodalmi csapatoknak kezet nyujtva, valóban oly gyorsan és oly főlényes túlerővel vethették rá magukat a Szászországban és Sziléziában felvonult porosz erőkre, hogy azok alig hajthatták végre nyugodtan a Csehországban felvonult császári seregcsoportok ellen tervezett döntő hadműveleteiket. A franciák egyszerű lekötése és foglalkoztatása nem sok eredményt igért s ez adta a királynak azt a feltétlenül helyes ötletet, hogy a még nem is felényi erő fölött rendelkező angol-hannoveri seregcsoporttal megtámadtatja a különben is előnytelen állásban, hosszú, erőtlen kordonfelállításban levő franciákat. És ez a szerencsés ötlet várakozáson felül jól sikerült, mert a jóval gyöngébb Braunschweigi herceg egy-kettőre halomra döntötte s végleg el is intézte a franciák ügyét.

A kíválóan sikerült bevezető hadművelet dacára Frigyes hűtlen lett eredeti, a Csehországban és Morvaországban álló császári hadak megtámadását célzó, feltétlenül helyesnek mindősíthető gondolatához s ehelyett ő, a döntést rendszerint nyilt csatákban kereső, rutin és ügyesség tekintetében kortársait messze fölülmúló kíváló hadvezér, menövrírozásokra és várostromokra adja a fejét, amit jónak, célszerűnek, hasznosnak a legjobb akarat mellett sem mondhatunk. Az ő igazi érdeke nem a sziléziai várak felszabadítása, hanem a Cseh- és Morvaországban álló ellenséges erők döntő megverése volt, mert igazi eredményre és előnyös békére csak ezen a réven számíthatott. Miután ő, az Európaszerte a legkíválóbb hadvezérnek elismert uralkodó ezt a nagy hibát elkövette, szinte megérdemelte, hogy a sors és a hadiszerencse már Olmütz ostrománál cserbenhagyta, majd végkép ellene fordult és a hockhirchi csata napján oly megalázó megleckéztetésben részesítse, mely egész élete végéig égő parázsként süthette, kínozhatta szívét-lelkét.

Annyit azonban a porosz király mégis elért, hogy ellenfelét, Daunt is eltérítette eredeti szándékától. A császári hadvezér követte ugyan az elvonuló királyt, de nem azzal a szándékkal, hogy őt, túlerejére támaszkodva, nyilt csatában Olmütz falai alatt legyőzze, mert ezt Daun úgylátszik túlságosan merész és kockázatos vállalatnak tartotta, hanem az a, végeredményben kitűnően bevált eszméje támadt, hogy apró, de folytonos csipkedésekkel vérig és addig kínozza királyi ellenfelét, amíg az a sereg fentartására nélkülözhetetlen szükségletek hiányában döntő harc nélkül is kénytelen lesz a küzdőteret odahagyni. És a császári hadvezérnek ez a számítása és szándéka fényesen be is vált, bár előre tudhatta volna, hogy ily módon végleges döntő siker el nem érhető.

Daunnak Olmütz körül tett intézkedései és hadműveletei, mint nemkülönben az egyes vállalatokkal megbízott alparancsnokok és csapatok ügyes és céltudatos munkássága valóban a legszebb elismerésre méltók. Ebben a kisháborúskodásban az osztrák és magyar könnyű csapatok s azok minden rendű és rangú parancsnokai egyébként is mindenütt és majdnem mindig utolérhetetlen mestereknek bizonyultak.

Frigyest rém módon bosszanthatta, hogy a császári hadsereggel a kellő időben le nem számolhatott. De ennek nagyrészt ő volt az oka; neki, ha előbb nem, Olmütz előtt igyekezni kellett volna Daunt a döntő csata elfogadására kényszeríteni. A hosszú ideig elhúzódó sziléziai és morvaországi mellékes és kicsinyes hadműveletek alkalmat adtak az oroszoknak, hogy a maguk ráklassúsága mellett is a döntő hadiszíntér közelébe érjenek. Ez mindenesetre kellemetlenül érintette a porosz királyt, mert most egy helyett immár két ellenséges hadsereg lógott a nyakán, vagy legalább is közel volt ahhoz, hogy egymással egyesülve, mindent letipró túlerővel vessék rá magukat a hadműveleteiben eddig sem szerencsésnek bizonyult porosz seregre. Hogy ezt a nagy veszélyt elkerülje, ép oly gyors, mint helyes elhatározással még idejekorán a még izoláltan álló oroszok megtámadását határozta el. És nagy szerencse volt rá nézve, hogy ezt a közvetlen közelben álló Daun, ahelyett, hogy az elvonuló porosz király nyomába az oroszokkal való mielőbbi egyesülésre törekedett volna, nyugodtan nézte és tűrte, hogy Zorndorfnál a felbőszült porosz király szövetségesén alaposan elverje a port. A zorndorfi győzelem legalább némi kárpótlást nyujtott Frigyesnek és seregének az eddigi szégyenletes kudarcért. Most már emelkedettebb hangulatban siethetett Szászország felé kalandozó volt ellenfele után, hogy még melegében azzal is összemérje kardját, de bezzeg Daun nem volt hajlandó kötélnek állni, hanem a különben is szegényes szászországi hadművelet eszméjét ismét feladva, meghátrált a haragos oroszlán tekintete elől, még pedig elég kicsinyes okot hozván fel indokul; hogy egy teljes hadsereggel a zittaui raktárakat jobban fedezze. Sajnos, ilyen volt az akkori hadvezérek legtöbbjének mentalitása és gondolkodásmódja.

Daunnak ez az újabb meghátrálása túlmerésszé és bizonyos fokig elbizakodottá tette a porosz királyt. Ennek volt tulajdonítható, hogy seregét, a visszavonuló császáriakat követve, azoktól ágyú-, sőt helyenként puskalövésnyire a nem valami előnyös hochkirchi állásban helyezte el, bár alvezérei kérve-kérték, hogy azt ne tegye. Ezzel Frigyes alkalmat adott Daunnak, hogy a tulajdonképpen már nem is szándékolt döntő összeütközést megkísérelje, bár alighanem Frigyes volt az, aki annak elkövetkezésére legkevésbbé számított. A poroszok által a hochkirchi állás megszállásában megnyilvánult gondatlanság oly nagyfokú volt, hogy az október 12-iki haditanács valamennyi tagja egyhangúan a támadás mellett szavazott. És ez helyes és indokolt is volt. Ezek után már csak arról volt szó, hogy ez a támadás hogyan, miképpen hajtassék végre. S e tekintetben Daunnak és tanácsadó vezérkai főnökének, Lacy altábornagynak, legteljesebb elismerésünket fejezhetjük ki.[1] A már évek hosszú sora óta uralgó vonalharcászati elvek sutbadobása mellett, – mely elveket a ferdevonalharcászat alkalmazásával főleg Frigyes emelte naggyá, s amely elvek az egész aránytalanul hosszú harcvonal mentén az erők egyenletes alkalmazását követelték meg, s így igazi döntő súllyal bíró erőkifejtést a csatavonal egyik részén sem lehetett kifejteni, – Daun és vezérkari főnöke immár egyszerre már szinte napoleoni tökélyt kisugárzó, eddig, vagy legalább is már régóta, nagyobb viszonyok között nem igen alkalmazott, új támadási formát, az ellenség egyik szárnyának, illetve oldalának nagy túlerővel leendő, lehetőle meglepő megtámadását tűzze ki megvalósítandó feladat gyanánt, bár annak gyakorlati kivitelében sem a magasabb, sem az alsóbb rangú tisztek s természetesen maga a csapat sem volt kellőleg begyakorolva. És mindazonáltal az eszme kivitele, legalább az erőknek és harccsoportoknak a támadáshoz való készenlétbe helyezése időpontjáig a lehető legremekebbül sikerült. És ez kizárólag Daun és vezérkari főnökének érdeme, akik felette praktikus, az ellenséget megtévesztő intézkedéseik és rendszabályaik által tényleg lehetővé tették, hogy október 14-én az egész porosz serg még hajnali szürkület előtt a szó legteljesebb értelmében meglepettessék. Ez oly váratlanul, szinte bombamódra hatott a porosz királyra és seregére, hogy az az ekként támadt szokatlan viszonyok közepette már nem volt képes a harcot úgy felvenni, hogy azt sikerre való kilátással végig vezesse és kiküzködje. Frigyes csatavezetési tevékenysége elejétől végig a vészes helyzet ellensúlyozását célzó ellenrendszabályok megtételéből áll, melyek azonban alapjában véve sikerteleneknek bizonyultak arra nézve, hogy a csata menete és sorsa a poroszok előnyére változzék át, pedig lehet mondani, hogy a porosz király minden emberileg lehetőt megtett, hogy ezt a célját elérje.

Élénk ellentétben ezzel a császáriak részén a legfőbb vezetés, az erőknek támadáshoz való valóban remek módon történt készenlétbe helyezésének pillanatától kezdve, meglehetősen gyenge lábon áll. Már a támadó intézkedés ama parancsa, hogy a főtámadó csoport csapatjai Hochkirchen túl előretörni ne merészkedjenek, erősen bénítólag hatott e csapatok támadási kedvére és előretörési készségére, de ez részben indokolva volt a legfőbb vezetés ama aggálya által, hogy a teljesen szabadjára eresztett csapatok Hochkirchben fosztogatásra vetemedvén, annyira rendetlenségbe juthatnának, hogy a poroszok várható ellenlökeme az elért első sikereket hamarosan kockára tehetné. Sokkal nagyobb baj volt ennél, hogy a közép- és jobbszárnyhadat alkotó csoportok a Kotitz–Lauske–Zschorna–Plotzen vonal elérése után mindaddig teljes tétlenségre, vagy legalább is passzív magatartásra utasíttattak, amíg a főcsoport támadása Hochkirchnél teljes sikert nem aratott. Ez a legnagyobb mértékben célszerűtlen rendelkezés nagyon megnehezítette elsősorban magának a főtámadó csoportnak feladatát, mert ezáltal Frigyes alkalmat nyert, hogy eleinte meg nem támadott közép- és balszárnyhadából az erők legnagyobb részét az erősen veszélyeztetett jobbszárnyra rendelje. A legnagyobb hiba pedig az volt, hogy a Baden-Durlachi herceg, ahelyett hogy reichenbachi kitűnő oldalozó állásából a legrövidebb irányban és a legerélyesebben Weissenbergen át az ellenséges balszárny, illetve oldal megtámadására kapott volna parancsot, miáltal a porosz sereg helyzete már kezdettől fogva nemcsak tarthatatlanná, hanem a legnagyobb mértékben veszélyessé is vált volna, a kiadott intézkedéssel a jobb szárny mögé a Strohmberg tájékára rendeltetvén, ott szintén teljesen védőleges magatartásra utasíttatott s ehhez képest a Weissenbergnél álló Retzow-csoporttal szemben arccal északnak állásba helyezkedvén, mindössze annyiban vett részt a csatában, hogy az Ahremberg vezette jobbszárnycsoportot némi csapatokkal megerősítette, amire annak tulajdonképpen szüksége sem volt.

Ezzel az e szerint részben nem valami szerencsés csataintézkedéssel Daun csatavezetési tevékenysége úgyszólván véget is ért. Úgy ő, mint vezérkari főnöke október 14-ikének reggelétől kezdve a főtámadócsoport körletében tartózkodván, úgyszólván kizárólag annak tevékenységére gyakorolnak befolyást, pedig a közép és jobbszárnyhadnak meglehetősen önállótlan parancsnokai a fővezér parancsa nélkül nem igen mertek semmihez se hozzáfogni, pedig öntevékeny, flott támadólagos közbelépésük mellett a poroszokra nézve a helyzet csakhamar katasztrófálissá válhatott volna.

A császáriak részén ekként elkövetett tömeges hibák lehetővé tették, hogy a poroszok aránylag elég hosszú ideig tartsák hochkirchi állásaikat, majd amidőn Frigyes a véres küzdelem folytatásának céltalanságát belátván, a visszavonulást elrendelte, ez is várakozáson felül könnyen volt végrehajtható. Egyébként a porosz királynak a visszavonulás mikénti végrehajtására és fedezésére vonatkozó rendelkezései szintén minden tekintetben megfelelőeknek és célszerűeknek mondhatók.

Daunt és vezérkari főnökét a Hochkirch tájékán kifejlődött hosszantartó küzdelem, – amelyből ők maguk egyénileg is kivették részüket, holott ez, mint már többször hangsúlyoztuk, nem tartozik a legfőbb parancsnokok kötelességei közé, sőt ezek igazi feladatát és tevékenységét nagy mértékben hátráltatja, – alighanem testileg és kedélyileg igen nagy mértékben igénybe vette és kifárasztotta. Ez is volt bizonyára egyik legfőbb oka annak, hogy a távozó megsebbzett oroszlánt nyugodtan visszavonulni engedték. Egyébként a methodikus, nagyhasú[2] Daun különben sem volt valami nagyon agilis és merész tevékenységre és vállalatokra könnyen kapható ember.

Így aztán a hochkirchi bátran fényesnek mondható győzelem a hadjárat sorsára nemcsak hogy döntő, de úgyszólván egyáltalában nem gyakorolt befolyást, mert Frigyesnek, aki hamarosan ismét rendbeszedte és kiegészítette seregét, teljesen szabad keze maradt a továbbiakra nézve.[3] Ezt a csata után a hadjárat végéig lefolyt események kétségbevonhatatlanul igazolják. Az eldöntetlenül maradt küzdelmet a jövő évben újra folytatni kellett, mintha eddig mi sem történt volna.

A hochkirchi csatában a magyar vezetők és csapatok közül a következők vettek tevékenyen részt: A főtámadó csoportnak D'Aynse márki vezette jobboldali oszlopában elővédül az Eszterházy József és Eszterházy Miklós gyalogezredek 2–2 zászlóalja alkotta az elővédet, az oszlop főcsapatjához pedig a Batthyány-ezred 2 zászlóalja volt beosztva. A középső oszlopot gróf Forgách altábornagy vezette s ennek elővédjét a Károly főherceg magyar gyalogezred 2 zászlóalja képezte. Ezt követte báró Siskovich József tábornok parancsnoksága alatt 4 gránátos zászlóalj. Loudon oszlopának harcaiban a Haller-magyar gyalogezred 2 zászlóalja és 2 gránátos százada, továbbá a Nádasdy-, Károlyi- és Dessewffy-huszár ezredek 6–6 százada vett részt. Végül a Baden-Durlach Kristóf herceg csoportjában a Bethlen-gyalog ezred 1 és a Pállfy Lipót-gyalog ezred 3 zászlóalja volt beosztva. A kivétel nélkül derekasan harcoló magyar csapatok összege tehát 7 gyalog és 3 huszár ezredet tett ki. Az Eszterházy Miklós-ezred elszánt szuronyrohamáért külön dicséretet kapott.

[1] Grosser Generalstab, Der siebenjährige Krieg. VIII, 299: „Die vorzügliche Vorbereitung des Angriffs ist das Verdienst des Generalquartiermeisters Feldmarschalleutnants Grafen Lacy.”

[2] Szeptember 7.-én írja Frigyes szintén hadban álló Henrik herceg fivérének: „In sieben Tagen haben wir 24 deutsche Meilen zurückgelegt und wir sind, das versichere ich Ihnen, imstande zu schlagen, vorausgesetzt, dass die dicke Excellenz von Kolin ihren Kragen dazu hergeben will.” (Grosser Generalstab, Der siebenjährige Krieg. VIII, 257.). – Cerini de Monte Varchi, Die Belagerung und der Entsatz von Olmütz 1758 című értekezésében az Oesterrichische Militärische Zeitschrift 1843. évfolyamában, 303. és 305. oldalán Daun itteni magatartását ekként aposztrofálja: „Als Daun den so musterhaft geordneten Rückzug (der Preussen) gewahrte, begnügte er sich mit den errungenen Vortheilen. Er war zufrieden, den Feind geschlagen, sein Lager erobert zu haben. Er wollte durch ein weiteres Verfolgen des Sieges des Errungene nicht wieder aufs Spiel setzen… Dauns methodische Kriegfürung, sein kluges und abgemessenes Benehmen in Erwägung aller möglichen Fälle, erlaubte ihm nicht, einen Entschluss zu fassen, der nur dann Vortheile versprach, wenn dem schnellen Entschlusse auch die rasche Ausführung folgte… Daun begnügte sich demnach, dem zurückziehenden Feinde den F. M. L. Loudon mit 3 Kavallerie-Regimentern nachzusenden. Doch diese konnten natürlich gegen die überlegene preussische Kavallerie nicht ausrichten, da Daun sie nicht unterstützte… Der mit so vielen Opfern erkaufte Sieg trug nicht die Folgen, die man davon hätte erwarten können. So klug und entscheidend die Einleitungen zum Siege getroffen waren, und so tapfer auch derselbe erkämpft worden war, so wenig thätig bewies sich Daun nach errungenem Siege. – Der König dagegen bewies sich nie thätiger und grösser als nach dieser Niederlage.”

[3] Grosser Generalstab, Der siebenjährige Krieg. VIII, 338: „Die Schlacht bei Hochkirch hatte einen Wendepunkt im Laufe der kriegerischen Ereignisse nicht gebildet. Schon an dem auf die nächtlichen Kämpfe folgenden Tage war die geschlangene Armee wieder fest in der Hand ihres königlichen Führers und dieser wieder völlig Herr seiner Entschliessungen, zumal da der Feind auf eine Ausnutzung des Sieges verzichtete.