| « k) A leutheni csata 1757 december 5.-én. | KEZDŐLAP | d) Az 1758. évi hadjárat. » |
Miután az 1756. évi hadjárat mindkét félre úgyszólván teljesen eredmény nélkül végződött, a következő hadjárati évre mindketten az eddigieket jóval fölülmúló előkészületeket tettek, ami mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy mindegyikük mintegy 200.000 embert igyekezett talpra állítani.
A hadászati felvonulás a poroszok részén nagyban véve a tavalyi csoportosítás képét mutatja, de azzal a lényeges különbséggel, hogy most már a felvonulás egészen közel a határhoz történt. A császáriak 5 csoportban vonultak fel, melyek a poroszokhoz viszonyítva, jó nagy távolságra állottak fel egymástól, úgy hogy azoknak közös, illetve együttes hadműködésre való egyesítése jó hosszú időt vett volna igénybe.
Eleinte mindkét félnek támadólagos volt a hadjárati terve, de a most is agilisabbnak bizonyult Frigyes ellenfelét csakhamar a defenzívába szorította vissza. Frigyes gondolatmenete hadjárati tervének megállapításánál ugyanaz maradt, mint a múlt évben és az helyesnek is mondható. Ugyanez áll a császáriak első, támadólagos alapgondolatú hadjárati tervére nézve is, míg az utólag kieszelt védőleges terv, mely az egyes seregcsoportoknak a szemben levő határok megvédését tette kötelességükké, semmiféle magasabbszárnyalású és igazi ügyes hadvezetési képességre valló eszmét sem tartalmaz s a belőle kiolvasható nagyfokú passzivitás úgyszólván máris fél vereséget jelentett, kivált, ha mindvégig a nehézkes és tehetetlen Browne maradt volna meg a császári seregvezetés élén. A nagyképzettségű, gyorsan gondolkozó és cselekvő, vasakaratú Frigyessel szemben ugyan Lotharingiai Károly, az új fővezér is elég gyenge legénynek bizonyult, de azért az ő kinevezése mégis a helyzetnek lényeges javulását helyezte kilátásba.
A hadműveleteket ezúttal valamennyi porosz csoport egyidejűleg és a múlt évinél jóval nagyobb eréllyel és lendülettel kezdte meg és nevezetes, hogy a kiadott parancs ellenére a császári seregcsoportok, az egy Königsegget kivéve, a határok mentén egyáltalában nem fejtettek ki ellenállást, pedig Browne, ha az Ahremberg-csoportot idejekorán magához vonta volna, úgyszólván ép annyi ember fölött rendelkezhetett, mint amennyivel Frigyes a Dessaui Móriccal való egyesülés után támadását megindította. De a legkülönösebb színben tűnik fel Serbelloninak valóban érthetetlen teljesen passzív és tétlen magatartása, holott, ha oldalba fogta volna az előtte nyugodtan elsétáló Schwerint, úgy annak bizonyára elég nagy és kellemetlen galibát okozhatott volna, dacára annak, hogy a porosz tábornagy kettős túlerő fölött rendelkezett. A Serbelloni-csoportnak teljes tétlensége folytán vált csak lehetségessé, hogy Frigyes Prága előtt a döntő összecsapás idején oly nagyszámú, a császáriakét mintegy 3000 emberrel felülmúló sereg felett rendelkezett.
Nevezetes és figyelemreméltó, hogy épúgy, mint a múlt évben Lobosiztnál, ezúttal Reichenbergnél megint csak a gyalogság tüzén akad meg a porosz lovasság kétségkívül nagy elszántsággal végrehajtott erőteljes rohama. Félreismerhetetlen jele volt ez annak, hogy most már a csaták eldöntésében a gyalogságnak legelsőrendű szerep jutott. Hogy a reichenbergi ütközetben a lovasságot mindkét fél a középen, a gyalogságot pedig a szárnyakon alkalmazta, ami tulajdonképen ellenkezett az akkoriban vallott harcászati elvekkel, azt a terep alakulata hozta magával, miután lovasság alkalmazására csakis az aránylag elég szűk völgy talpa jöhetett számításba, miután a két oldali elég meredek lejtű magaslatok nagyobbára még erdővel is voltak födve.
A legutóbbi napokban lejátszódott események után a két sereg között Prágánál a döntő összeütközés nemcsak előrelátható volt, hanem szinte kikerülhetetlenné vált. Ezért épúgy, ahogyan azt Frigyes tette, Lotharingiai Károly hercegnek is mindent el kellett volna követnie, hogy a csata napján minden ereje, tehát a május 1-je óta Böhmisch-Brodnál álló Daun-seregcsoport is, Prágánál rendelkezésére álljon. Itt a herceg május első napjaiban, a Moldva mindkét partján fekvő és épúgy előnyös állást, mint kedvező támadási terepet nyujtó magaslatok birtokában igen kedvező helyzetben volt, amennyiben központias állásából hatalmas túlerővel akár a Moldva balpartján álló Frigyesre, akár a jobbparton levő Schwerinre vethette volna rá magát, kilátást nyervén ezáltal arra, hogy egyiket a másika után megverhesse. De ha előbb nem, legalább a csata napján Daunnak okvetlenül Prága alatt kellett volna teremnie hadseregcsoportjával, melynek a porosz sereg balszárnya és háta ellen való beavatkozása esetén, utóbbinak helyzete csakhamar tarthatatlanná, sőt határozottan katasztrófálissá válhatott volna s ez esetben a prágai csatát egészen biztosan nem Frigyes, hanem Lotharingiai Károly herceg nyeri meg. De a legkevesebb, amit a hercegnek meg lehetett, sőt okvetlenül meg kellett volna tennie, az volt, hogy egész erejével a Moldván átkelőfélben levő porosz királyi seregcsoportra vesse magát, amelyet ilyenformán könnyen katasztrófális helyzetbe sodorhatott volna. De a herceg, s bizonyos tekintetben Daun is, ezúttal – képletesen szólva – úgynevezett struccpolitikát űzött, mert fejét a homokba dugva, majdnem fatalista egykedvűséggel és nembánomsággal hagyta a közeledő fergeteget feje fölé tornyosulni.
Hogy Lotharingiai Károly herceg seregét, bár a porosz király hada a Moldva balpartján nyomult előre, mégis a folyó jobbpartjára vezette át, az abban leli magyarázatát és bizonyos mértékben indokolását is, hogy ezáltal a herceg könnyebben és gyorsabban, még a döntő csata lángralobbanása előtt vélt a Daun-csoporttal egyesülhetni, ami azonban, bár mint fentebb láttuk, könnyen megtörténhetett volna, minden valószínűség szerint Daunnak és tanácsadóinak hibájából nem történt meg.
Nem hagyhatjuk megjegyzés nélkül Lotharingiai Károly hercegnek ama, teljes tétlenségben megnyilvánult, majdnem egészen apathikusnak mondható magatartását, amellyel a cselekvés szabadságát teljes mértékben ellenfelének engedte át. Ez a nembánomság és nemtörődömség annyira ment, hogy az ellenséges sereg rendkívüli közelsége dacára a hírszerzéssel és földerítéssel úgylátszik senki sem törődött; csakis így magyarázható meg, hogy a herceg május 6-ikán még egyáltalában nem számított komolyabb összeütközésre. Mennyivel másképpen fest az ellentábornak és elsősorban a fáradhatatlan, mindenre gondoló porosz királynak szinte lázasnak mondható tevékenysége ebben a döntő összeütközést közvetlenül megelőző időben! A személyes szemrevételezése nyomán szerzett benyomások szolgáltatták neki az alapot ama feltétlenül helyes elhatározáshoz, hogy az ellenséget a leghelyesebb irányban, annak jobbszárnya, és oldala ellen intézendő erőteljes lökemmel fogja megtámadni. Ámde ez az elhatározás egy csak kissé szemfüles és tettrekész ellenféllel szemben igen könnyen nagyon is balul üthetett volna ki. A balra eltolódás mindenekelőtt úgyszólván az ellenség szemeláttára végrehajtandó s így elég veszélyesnek mondható oldalmenetet tett szükségessé. Azonkívül a döntő támadás végrehajtására kijelölt Schwerin-csoportnak, mint már föntebb jeleztük, ép e támadás végrehajtása közben hátában és baloldalában nagymérvű veszélyeztetéssel kellett számolnia, feltéve hogy a Daun-csoport legelemibb feladatának eleget tesz és tőle telhetőleg a fősereggel való mielőbbi egyesülésre törekszik. Miután az akkori úgynevezett vonalharcászat elvei szerint a rendelkezésre áló összes erők, számottevő tartalékok kikülönítése nélkül, hosszú, sekély vonalakban fejlődtek harchoz, amelybe úgyszólván valamennyi osztag egyidejűleg és egyszerre sodródott bele, a döntő küzdelem folyamán hátban és oldalban friss, új ellenséges csapatok által megtámadott Schwerin-csoportnak nem igen lett volna módjában egy ily veszedelmes ellenséges behatás ellen kellőképpen védekezni. Frigyes nem mulasztotta el ugyan általános tartalék kikülönítését, de az újabb harccsoportosítás elrendelése alkalmával ezt az általános tartalékot a Schwerin-csoport háta, vagy inkább balszárnya mögé kellett volna rendelnie. A későbbi napoleoni fejlettebb hadművészet szemüvegén át nézve, az ilyen, a kellő tartalékokat nélkülöző harcsoportosítás természetesen nyomban egész valójában szemünkbe ötlik. Épígy szembetűnő a vonalharcászat időszakában dívó szokások és elvek egy másik nagy hátránya is, mely a harcfelállításba rendelt sereg- és csapattesteknek és az egész csatavonalnak nagyfokú merevségében jutott kifejezésre. Nagyrészt ennek a hibás, maradi felfogásnak volt tulajdonítható, hogy a Frigyes balraelvonulása és balrakanyarodása folytán ellenség nélkül maradt császári balszárny mindvégig észak felé néző arccal maradt meg eredeti felállításában és szinte nyugodtan és tétlenül tűrte, hogy a saját jobbszárnyat legázolt ellenség most már elementáris erővel az ő jobb oldalába és hátába kérlelhetetlenül döfje bele biztos halált okozó gyilkos tőrét. Hogy az így megtörténhetett, az elsősorban a császári fővezérnek a tehetetlenségig menő merev harcvezetésének rovására irandó. Hogy Daun e tekintetben a kolini csatában mennyivel ügyesebbnek mutatkozott, azt alább lesz alkalmunk megbeszélés és dícsérő elismerés tárgyává tenni. Vajjon mit szólt volna hozzá Frigyes, ha Lotharingiai Károly herceg faképnél hagyobb balszárnyhadával a kellő pillanatban északkelet felé felkanyarodva, a poroszok jobb oldalába és hátába tört volna be? Csakhogy a hadvezetés művészetének sokkal magasabb fokán álló Frigyes, aki nagyon jól ismerte ellenfelét, emiatt egészen nyugodt lehetett, de mindjárt itt jegyezhetjük meg, hogy a porosz királynak ehhez hasonló főlényes nyugodtságát Kolinnál a harcvezetésben Lotharingiai Károlynál sokkal ügyesebbnek bizonyult Daun alaposan megcsúfolta. Lotharingiai Károly herceg, miután a porosz sereg oldalmozdulatáról jelentést vett, intézkedett ugyan veszélyeztetett jobbszárnyának megerősítése iránt, de ez az üdvösségre nagyon kevésnek bizonyult.
Kíválóan kedvező alkalom nyilt kedvező döntés előidézésére, amikor Schwerin első támadása megfeneklett. A közelben levő derék császári csapatok igen helyes érzés sugallatára hallgatva, át is mentek ellentámadásba, azonban döntő fordulat, döntő siker előidézésére gyenge erejüknél fogva ők egymagukban képesek nem lehettek. Ha ekkor a felsőbb vezetés elegendő számú friss csapatok harcbadobása által támadólag közbelép, a győzelem pálmája e napon alighanem a császári zászlókhoz szegődött volna. Csakhogy a magasabb harcvezetés terén sem Browne, sem Károly herceg nem állott a helyzet magaslatán s így a prágai csatát nem annyira a poroszok vitézsége és ügyessége nyerte meg, mint inkább a császári fővezérek ügyefogyottsága vesztette el.
Porosz részen igen szépen jutott kifejezésre a két testvérfegyvernem, a gyalogság és lovasság együttműködése; amikor Schöneich herceg észrevette, hogy a gyalogság bajba jutott, elszántan, még pedig nemcsak egyszer, hanem háromszor is közbevág lovasságával, de a császári lovasság és a saját kezdeményezésből segítségül jövő Hadik vezette magyar huszárok szintén a legnagyobb elismerésre méltó módon közbevetik magukat és mindhárom összecsapás alkalmával rájuk mosolyog a szerencse istenasszonya, mert a rövidebbet a porosz lovasság húzza. Ismételten látjuk tehát, hogy az alsóbb vezetés és a csapatok a császáriak részén is remekeltek, de magasabb helyről jövő hathatós támogatás hiányában ők terészetesen csakis ideig-óráig tartó részletsikereket érhettek el. S miután a poroszoknak általános tartalékjuk is volt és annak jó részét Frigyes a szükség beálltakor habozás nélkül a balszárnyhad-lovasság támogatására rendelte, végeredményben mégis csak a porosz lovasság kerekedett fölül, ellenfelét végérvényesen és döntőleg megvervén.
Egy másik, kézzelfogható jele volt Frigyes kíváló hadvezetői képességének, hogy az ellenséges állás gyöngéjét felismervén, gyalogságával döntő lökemét ez ellen, a csapatokkal leggyengébben dotált közép ellen intézte, miáltal a császáriak hadállását a szó legteljesebb értelmében át, illetve ketté törte, ami aztán a végső döntést is előidézte.
A prágai döntő csatában mindkét fél részéről körülbelül egyenlő nagyságú erők vettek tevékenyen részt. És épúgy, ahogyan a Daun-csoport távolmaradását hibáztattuk, nem érthetünk azzal sem egyet, hogy Frigyes a Keith-féle 24.000 embert teljesen tétlenül hagyta a Morva tulsó partján. Ha ezt a kellő időben szintén átvonta és Liebenen át a császáriak balszárnya, majd oldala és háta ellen irányította volna, úgy azokat alighanem el is lehetett volna vágni Prágától, ami hatványozott mértékben emelte volna a május 6-iki győzelem értékét és jelentőségét. Ennek és a közvetlen üldözésnek elmaradása folytán a császáriak veresége nem volt tökéletesnek mondható s a végleges döntés egy újabb, mindenesetre kétes kimenetelű nagy és döntő csatára hárult, aminek ódiumát, kellemetlen mellékkörülményeit és következményeit Frigyes erejének és fölényes képességének egyidejű latbavetése által igen könnyen elkerülhette, illetve elháríthatta volna.
A prágai csatában szerepelt magyar csapat- és seregtestek vezetői és csapatjai, bár döntő szerep egyiküknek sem jutott osztályrészül, derekasan megállották helyüket és Hadikkal és hetyke huszárjaival az élen, általában véve elismerésre méltó dicséretes tevékenységet fejtettek ki.
A prágai nyilt csata után Frigyes két eshetőség előtt állott: vagy a tetemes erőkkel Prágába szorult Lotharingiai Károly herceget ostromolhatta, vagy – ami mindenesetre célszerűbb lett volna – Daun seregcsoportja ellen fordulhatott, hogy mindenekelőtt ezt is nyilt csatában legyőzze, még mielőtt seregcsoportját tetemesen megerősítenie sikerülne. Frigyes előbb az első, majd az utóbb említett alternatívát tette elhatározása tárgyává és az egyszer két szék között valóban a földre pottyant.
Prága körülzárása és ostroma meglehetős lanyhasággal folyt, főleg azért, mert egyrészt Frigyes egyik szemével mindig a Daun-csoport felé kandikált, másrészt mivel arra is számított, hogy Lotharingiai Károly nagyszámú seregét nemsokára az éhség fogja megadásra kényszeríteni. Ez a föltevés azonban hiú ábrándnak bizonyulván, a Daunnal való leszámolást határozta el, ami azonban most már, miután az időközben tetemes erősbítéseket vont magához, hasonlíthatatlanul nehezebb feladatnak bizonyult, mint a prágai csatát közvetlenül követő időben.
Érdekes az a menőver, melyet a döntő összeütközés előtt mindkét fővezér hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra meneteléssel és ide-oda rokírozással napokon át folytatott, míg végül mégis csak egymásba haraptak. És emellett nevezetes és a földerítő és biztosító szolgálat elég lanyha kezelésére vall, hogy Frigyes és serege június 17.-én teljesen meglepetésszerűen ébredt annak tudatára, hogy Daun serege tőle csak egy jó hajításnyira csatarendbe fejlődve teljesen harcra készen áll. És az sem mindennapi dolog, hogy Daun, bár vele szemben az egész porosz hadsereg állott, csupán serege egy kis részének hátrahagyása mellett csapatjainak zömével arccal északnak, vagyis oly irányban vesz felállítást, ahol egyelőre az ellenségnek még nyoma sem volt. Azonban Frigyes engedelmes bárány módjára körsétaszerűen addig kerülgette mint macska a forró kását a császári sereget, míg végre a csapatok észak-déli irányban kerültek egymással szembe. Érdekes, hogy Daun ezt a serege közvetlen közelében és annak szemeláttára végrehajtott manövrírozást nyugodtan tűrte, alkalmat adván ezáltal ellenfelének, hogy csapatjait kénye-kedve és legjobb belátása szerint fejlődtesse fel a küszöbön álló döntő csatához. De ne mondjunk erről rosszaló kritikát, mert hiába, ez akkoriban úgy volt szokásban. Daun nagyban véve csak annyiban reagált a porosz sereg tekergős mozdulataira, hogy elvégre a maga seregét is annyira jobbra tolta el, hogy végeredményben a két ellenfél éppen egymással szembekerült.[1] Egyébként Frigyes taktikájában a közvetlenül a csata előtt az ellenséges sereg szemeláttára véghezvitt oldalmenet, az utána következő felkanyarodás és végre a ferde arcvonallal való támadás olyanformán, hogy míg az egyik szárny a döntő támadás végrehajtására erélyesen előretört, a szándékosan visszatartott másik szárny egyelőre csak a néző szerepét játszotta, már-már megszokott sablonná kezdett válni. Ezt látjuk Prágánál; ugyanez történt Kolinnál is. Ez a meglehetősen komplikált és igen sok időt igénybe vevő manövrírozás és annak zavartalan végrehajtása csakis oly hihetetlenül türelmes ellenfelekkel szemben vált lehetővé, mint aminőknek Prágánál Lotharingiai Károly, Kolinnál pedig Daun mutatkoztak. De míg Károly herceg alig tett valamit, hogy ellenfele szokásos trükkjét megzavarja, Daun idejében megtette intézkedéseit arra nézve, hogy az ellenség főtámadásának kitett jobbszárnya kellőképpen megerősíttessék.
A harc ezúttal is, a porosz király sajátságos intézkedése folytán, nem az egész vonal mentén egyszerre, hanem csak fokozatosan lobbant lángra. S miután a támadást csak kisebb porosz csoportok indították meg, a megtámadott császári jobb szárny ez ellen aránylag könnyen védekezhetett. Ennél a bevezető harcnál a császári gyalogság és tüzérség felette hatásos tűztevékenysége és Nádasdynak saját elhatározásából történt közbevágása a szorongatott gyalogság megsegítése céljából, érdemel különösebb figyelmet. A Ziethen- és Hülsen-csoportok támadásának fennakadása, valamint a porosz sereg zömének éle ellen irányított hatásos gyalogsági és lövegtűz messzemenő következményekkel járt. Ez indította ugyanis a porosz királyt arra, hogy serege zömének az átkaroló támadás végrehajtása céljából eredetileg szándékolt további előnyomulását beszüntesse és tulajdonképpen tiszta arctámadást hajtson végre az erős állásban levő ellenség ellen. Ámde a császáriak jobb szárnyának és középhadának érintkezési pontján, Krehor és Chocenitz között Daun által egyesített nagy csapattömegek, főleg hatásos gyalogsági és tüzérségi tűzük által hamarosan felülkerekedtek az itt harcoló jóval kisebbszámú poroszokon, akiknek vonala e tájon áttöretvén, a csata sorsa rövidesen végérvényesen a császáriak javára dőlt el. Ki kell emelnünk, hogy ezúttal a császáriak részén mindhárom fegyvernem, a gyalogság, lovasság és tüzérség együttműködése szinte ideális módon jutott kifejezésre. A tüzérség által elért kíváló eredményeket a források ismételten hangsúlyozzák. A magyar csapatok közül főleg a Haller-ezred tüntette ki magát.[2]
A porosz király kolini vereségét főleg annak köszönhette, hogy serege nem egyszerre, egyöntetűen, hanem részenként, csoportonként elegyedett bele a küzdelembe, sőt a Beverni herceg vezette jobbszárny csak már bekövetkezett döntés után jutott szerephez. A poroszoknak eme csoportonkénti harcbavegyülése alkalmat adott a császáriaknak, hogy mindannyiszor, illetve minden porosz csoporttal szemben viszonylagos túlerővel fellépve, azokat egymás után leküzdjék. Egyébként a harcba jutott csapatok mindkét részről nagy elszántsággal és kitartással verekedtek és maga Daun is, alárendeltjeinek jó példát adandó, rendszerint odasietett, ahol leghevesebben tombolt a harc és megsebesülése ellenére mindvégig megtartotta és híven teljesítette a legfőbb vezetés nehéz munkáját,[3] csak az a kár, hogy kivívott győzelmét hathatós üldözés által nem aknázta ki. De a kolini győzelemnek még így is óriási jelentősége volt, mert ha Frigyes ezúttal is győz, Mária Terézia helyzete alighanem tarthatatlanná vált volna.[4]
Miután Keith tábornagy elvonulásával Prága ismét felszabadult, az itt egyesült császári sereg oly hatalmas erőt képviselt, hogy azzal bátran meg lehetett, sőt kellett is volna a legerélyesebb offenzívát Frigyesnek jóval gyengébb és erősen megtépázott serege ellen megkezdeni, de a császári fővezérnek megint csak inkább megkerülő mozdulatokon s ehhez hasonló kétes értékű hadműveleteken járt az esze, amelyek révén azonban nemcsak döntő, hanem még valamire való kézzelfogható eredményeket sem lehetett elérni. Pedig, miután most már végre Mária Terézia szövetségesei is sorompóba léptek, a Lotharingiai Károly herceg által tanusított kása-kerülő lagymatag viselkedés szinte bűnszámba ment. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha ezt látva, a szövetségesek hadvezérei is csak úgy tessék-lássék folytatták a végre megkezdett háborúskodást és ha értek is el a sokkal gyengébb porosz seregcsoportokkal szemben némi sikert, a császári fővezérek példáját követve, egyáltalában nem igyekeztek azt előnyükre kihasználni, hanem ellenkezőleg, fennen fitogtatván, hogy a mór megtette kötelességét, gyorsan újból visszahúzódtak. Tipikus példája ennek az Apraxin–Lehwaldt-féle eset, amelynek hallatára Frigyes bizonyára nagyon nevetett a markába.
Nem sokkal nagyobb, sőt talán még ennél is kisebb erélyt fejtettek ki a svédek és hastenbecki győzelem után a D'Estrées vezette francia szövetséges seregcsoport sem. Ellenben a Soubise és Hildburghausen hercegek vezette seregcsoport legalább annyira agilis módon tevékenykedett, hogy ezáltal Frigyes energiájának javarésze jó hosszú ideig a hadiszínhely e részén volt lekötve. Mindenesetre elég jellemző, hogy az éleseszű porosz király hamar tisztába jött azzal, hogy Lotharingiai Károly tetemes túlereje ellenére távolról sem oly veszedelmes ellenség, mint aminőnek a kolini vereség hatása alatt eleinte gondolta s miután látta, hogy a császári fővezér semmikép sem kapható újabb döntő csata megvívására, elhatározásából világosan kiérezhető lekicsinyléssel, ő maga hátat fordított a hercegnek, akinek foglalkoztatását és lekötvetartását a nálánál sokkalta gyengébb Beverni herceg gondjaira bízván, ő maga serege nagyobb részével a nyugati hadiszíntérre sietett, hogy az ottani ellenséges seregcsoportok legerélyesebbikével leszámoljon. Ámde itt is csalódás érte, mert eleinte ezek sem akartak vele döntő csatába bocsátkozni. Közben még azt a kellemetlen hírt is vette, hogy a Beverni herceg a moysi alárendelt jelentőségű esemény után tulajdonképpen kényszerítő szükség nélkül hagyta oda Görlitz tájékát és mindjárt Boroszló környékéig húzódott vissza. De még ennél is fájdalmasabban érintette, sőt határozottan megtorló dühre gerjesztette fővárosának az odafelé útba indult Hadik-csoport által történt veszélyeztetése. Ezt semmikép sem akarta bosszúlatlanul hagyni s ezért a mindössze néhány ezer embernyi Hadik-csoportnak minden oldalról leendő körülkerítése céljából egész seregeket, a magáét, Dessaui Móricét és Ferdinánd hercegét indítja el Berlin felé, de a feladatát pompásan megoldott Hadiknak ügyes angolna módjára sikerül a rá leselkedő kezekből és a neki szánt kelepcékből kisiklania.
Hadik berlini vállalata mind tervezés, mind kivitel tekintetében még világtörténelmi vonatkozásban is legelsőrendű teljesítménynek mondható.[5] Én a magam részéről legfeljebb azt jegyezhetném meg, hogy a Kleefeld tábornok alatt mellékcélokra visszahagyott erőt kissé soknak tartom, annál is inkább, mivel a Bautzen tájékán megmaradt Marschall-csoport szükség esetén elég kiadós hátvédelmül szolgálhatott. Mindazonáltal jogosan feltehetjük, hogy Hadiknak biztosan meg volt az oka arra, hogy elég veszélyes vállalatra induló csapatát ily aránylag nagyszámú résznek visszahagyása által annyira meggyöngítse s így erre vonatkozó megjegyzésem egy szemernyit sem von le a kíváló magyar vezér általánosan elismert nagyarányú, bokros érdemeiből.
Hadikékat elcsipni nem sikerülvén, Frigyesnek az a helyes gondolata támadt, hogy ismét a legfontosabb és leghatalmasabb ellenféllel, a császári haderővel keresi a döntő s lehetőleg végleges leszámolást s nekem az a nézetem, hogy a nyugati hadiszíntéren aratott rossbachi szép siker ellenére jobb lett volna az eredeti elhatározásnál megmaradnia, mert egy az Odera tájékán aratott hasonló győzelem sokkal többet nyomott volna a latban a folyamatban levő háború szerencsés befejezése szempontjából.
Az egyébként igen érdekes rossbachi csatával, miután abban a magyar csapatok közül Loudon tábornok alatt mindössze 3 huszár század,[6] a magasabbrangú magyar parancsnokok közül pedig senki sem vett részt, ehelyütt bővebben nem foglalkozom.
Sokkal fontosabb és érdekesebb magyar szempontból Schweidnitz várának Nádasdy által vezetett ostroma. Hogy az igazi körülzárás csak három héttel a jaueri határozat után vehette kezdetét, annak nem Nádasdy, hanem Lotharingiai Károly herceg késedelmeskedése a kiutalt csapatok rendelkezésrebocsátása körül volt az oka.
Nádasdy csapatjait eredetileg a vártól északkeletre, Schweidnitz és Boroszló között helyezte készenlétbe s hogy mindennek dacára a tulajdonképpeni ostromot délnyugat felől intéztette a vár ellen, ez valószínűleg azért történt, mert a helyi viszonyok szóltak emellett.
Az első körülzárás meglehetősen gyengének volt mondható, de a vár védőrségének nagyfokú passzivitása mellett ez is elégségesnek bizonyult. Az október 23.-án végrehajtott szorosabb körülzárás már szinte tökéletesnek mondható, csak az a feltűnő, hogy az ostromló sereg parancsnoka általános tartalékot egyáltalában nem tartott vissza magának, amellyel az ellenség esetleges nagyobbszabású kitöréseit sikerrel ellensúlyozhatta volna. Ez valószínűleg abban leli magyarázatát, hogy a meglehetősen nagykiterjedésű körülzáró vonal még elég gyér megszállás mellett is az összes rendelkezésre álló csapatokat fölemésztette.
A hadtörténelem ritkán mutat fel az ittenihez hasonló példát, hogy valamely vár építője egyúttal annak védelmezője is legyen, ami mindenesetre elég nagy előnyt jelent. Ámde Seers tábornok ezt nem tudta a maga és csapatjainak javára kiaknázni; az általa, az október 17-iki és 30-iki kirohanásoktól eltekintve, elejétől végig tanusított passzív magatartás méltán szemére vethető. Ezzel szemben igen előnyös színben tünik fel Nádasdynak nagyfokú agilitása és a végcélt előnyösen elősegítő és biztosító számos intézkedése. A célszerűen elrendelt ostrommunkálatok elég serényen folytak és a császári tüzérség is igen jól működött. Főleg ez tette indokolttá, hogy Nádasdy már jó nagy távolságról rászánhatta magát a döntő roham végrehajtására,[7] melynek, miután a védő nem valami szívós ellenállást fejtett ki, sőt az egyik erődművet teljesen meglepni is sikerült, feltétlenül sikerülnie kellett.
Érdekes az a meglehetősen nagy különbség, mely az egyes kútfők és írók előadásában a Rhédey alezredes vezette roham végrehajtása és méltatása tekintetében a közölt idézetekben megnyilvánul. Nekem az a benyomásom, hogy a magyar írók Rhédey magatartását kissé túlságbamenően kiszínezve és kidicsérve adják elő, ami mindenesetre az igazság és tárgyilagosság rovására megy. A mi tisztjeink, vezetőink és csapatjaink az idők folyamán oly remek példáit szolgáltatták a szebbnélszebb és hősiesnél hősiesebb viselkedésnek, hogy ehhez hasonló szépítgetésekre nekünk egyáltalában szükségünk nincsen.
Schweidnitz eleste után a felszabadult Nádasdy-hadtestnek a fősereghez való minél gyorsabb csatlakozása annál kívánatosabbnak látszott, hogy a Beverni herceggel való leszámolást még Frigyes beérkezte előtt lehessen elvégezni, bár a császári fősereg Nádasdyék nélkül is elég erős volt ahhoz, hogy a jelentékenyen gyengébb porosz sereggel a döntő összeütközést majdnem biztos sikerre való kilátással megkísérelje.
A Nádasdy-hadtest számára Bettlern és Opperau között kijelölt táborozási hely igen célszerűnek mondható, miután az ezen előretolt oldalozó állásból egyidejűleg Boroszlót és a porosz állás balszárnyát, illetve oldalát is a legnagyobb mértékben veszélyeztette. Teljes tudatában volt ennek a Beverni herceg is, aki a Nádasdy-hadtest beérkezésének időpontjától kezdve, úgyszólván a Lotharingiai Károly vezette, eddig a legnagyobbfokú lanyhaságot és tétlenséget tanusító császári fősereg lekicsinylése mellett minden gondját, minden igyekezetét arra fordítja, hogy a Nádasdyék megjelenése folytán keletkezett nagyfokú veszélyeztetést ellensúlyozza és a főtámadást is mindvégig Nádasdyék részéről várván, ő maga is álláspontját a csata vezetése céljából a déli szárnyra, a Ziethen-csoport körletébe tette át. Mindenesetre Nádasdynak, mint kíválóan tevékeny seregvezetőnek eddigi jó hírneve is sokban hozzájárult, hogy a Beverni herceg immár őt és nem a császári sereg főparancsnokát, Lotharingiai Károlyt tartotta veszedelmesebb ellenfelének. És úgy látszik, hogy a Nádasdy kíváló hadvezetési képességéről általánosan elterjedt igen jó vélemény volt az oka annak is, hogy Ziethen, a híres porosz lovas generális a boroszlói csata napján a hadsereg főparancsnok ismételt parancsa ellenére oly tartózkodóan viselkedett és holmi álürügy alatt, meg nem levő terepnehézségekre hivatkozva, a Beverni herceg rendelkezéseit semmibe se vette. Pedig valljuk meg őszintén, Nádasdynak ez egyszer nem valami jó napja volt. Tulajdonképpeni tevékenységet a boroszlói csatában csak két alárendelt tábornoka, Draskóczy és Wolfersdorf fejtett ki, míg ő maga hadtestének zömével megelégedett a jóakaró biztonsági statiszták és az eseményeket meglehetősen közömbösen néző szemlélők nem éppen dicsőségteljes és irigylésreméltó szerepével. Ha ő most is, rendes szokása szerint igazi huszár módra idejekorán közbevágott volna, akkor a boroszlói csata kétségkívül a császáriak fényes győzelmével, illetve a poroszok döntő vereségével végződött volna. Nádasdy némi mentségéül szolgálhat, hogy a rendelkezésére álló lovas csapatok ereje aránylag gyenge volt, de viszont tudjuk, hogy Lotharingiai Károly herceg az alvezére által szükségesnek vélt lovas erőtöbblet rendelkezésre bocsátását felkínálta, de Nádasdy, nem tudni mi okból, annak átengedésére nem reflektált.
A Nádasdy-hadtest helyes alkalmazása mellett a boroszlói csata az átkaroló támadás jellegét öltötte volna magára. E helyett Lotharingiai Károly fentebb szószerint közölt intézkedésével a porosz arcvonal áttörését, illetve a Ziethen-csoportnak a porosz sereg zömétől való elkülönítését vette tervbe. Csakhogy az intézkedésben erre nézve semmi néven nevezendő célszerű rendelkezést nem találunk. Ez az intézkedés egy Klein-Mochbernen át intézendő főtámadási irány helyett egyszerre hármat jelöl meg és a szándékolt áttörési pont, Klein-Mochbern irányában sem alkalmaz több erőt, mint a két szárnytámadó csoportnál és ha a Beverni herceg a Ziethen-csoport ismételt balraeltolásával nem teszi meg ellenfelének azt a nagy szívességet, hogy hadállásának közepén egy nagy űrt, illetve felette gyenge ellenállási vonalat létesít, úgy majdnem biztosra vehető, hogy a szándékolt áttörésből semmi se lett volna. Teljesen egyenletes erőelosztással az egész vonal mentén, általános tartalék kikülönítése és alkalmazása nélkül, ahogyan a jelen esetben történt, harcászati áttörést normális viszonyok között eredményesen végrehajtani nem lehet s hogy ez itt mégis sikerült, az nem az osztrák hadvezetés érdemének, hanem a szerencsés véletlen veszélyes játékának tudható be. Egyébként nevezetes és figyelemre méltó, hogy a császári főcsoport első, november 20-iki felvonulásánál még megvan a Goldschmieden és Stabelwitz között a kikülönített általános tartalék, de a következő, november 22-iki, tulajdonképpeni harccsoportosításnál általános tartalékot már sem Lotharingiai Károly, sem Nádasdy csoportjánál nem találunk. De hozzá kell tennünk, hogy ily általános tartaléknak kikülönítése az akkori vonalharcászat időszakában nem is igen volt szokásos. Annak célszerű és kíválóan fontos voltára csak a következő, vagyis a napoleoni időszakban jöttek rá.
Egységes, helyes és céltudatos csatavezetést egyébként sem a császáriak, sem a poroszok részén nem látunk. Lotharingiai Károly a csataintézkedés kiadásával fővezéri tevékenységét befejezettnek látja és a csata folyamán az események menetére többé sehol sem érvényesíti befolyását. Nem így a Beverni herceg, aki kétszer is személyesen áll egy-egy kisebb csoport élére, hogy a helyileg keletkezett krízist megszüntetve, a csata menetében kedvező fordulatot idézzen elő, de ez egyszer sem sikerül neki. Ama rendelkezése sem mondható szerencsésnek, mely az alárendelt seregcsoport-parancsnokok kezét megkötötte, meghagyván nekik, hogy csak akkor menjenek át ellentámadásba, amikor a velük szemben álló ellenségnek már tetemes része kelt át a Lohe folyón. Miután a császáriak támadó csoportja nem egyszerre, hanem a jobbszárnyról a balfelé csak fokozatosan, nem is teljes erővel és elég jelentékeny időbeli különbséggel kezdték meg a Lohe folyón való átkelést, a harc ennek megfelelően szintén nem egyszerre, hanem csak fokozatosan lobbant fel a csatatér különböző pontjain s így a csata lefolyása sem mutat fel egységes, hanem ellenkezőleg meglehetősen szakadozott, kisebb-nagyobb harccsoportonként teljesen különálló, a kölcsönös támogatást teljesen nélkülöző képet és harctevékenységet. Kivételt ez alól a császáriak részén csak a Wied-csoport képezett, mely a szemben álló ellenséges csoport visszavetése után saját elhatározásából öntevékenyen vetette rá magát a porosz Leswitz-csoport baloldalára, ezáltal nem kis mértékben járulván hozzá a végső kedvező döntés előidézéséhez. A porosz alparancsnokok még azt a hibát is elkövették, hogy az elrendelt ellentámadást nem egyszerre egész erejükkel, hanem annak csak egy részével hajtották végre, ezáltal alkalmat adván az ellenségnek, hogy az minden, amúgy is izoláltan előretörő csoportjukkal szemben viszonylagos túlerővel lépjen fel.
Bár a császáriak a csatát megnyerték, Lotharingiai Károly semmit se tett a győzelem kiaknázása érdekében, pedig csak hathatós üldözés tette volna a császáriak részére a boroszlói napot igazi nagyarányú győzelemmé, a poroszok számára pedig döntő vereséggé, amelyen Frigyes közeli beérkezése sem változtathatott volna túlsokat.[8] Ez a semmikép sem helyeselhető lagymatagság bátorította fel a Beverni herceget, hogy éjjeli rajtaütéssel kapcsolatos ellentámadás révén a már elvesztett csatát győzelemmé átváltoztatni igyekezzék. Ez az elhatározás elvben kétségkívül igen jó volt, de a csapatok renitenciája és a rájuk bízott harcterületekről történt önkényű eltávozása a jó gondolat végrehajtását lehetetlenné tette.
Élénk ellentétben áll a császáriak e nagyarányú nehézkességével Frigyes gyors és célirányos elhatározási és cselekvési képessége. Valóban nagy volt ő mint seregszervező, kiképző és mint a hadműveletek és csaták vezetője egyaránt. Ennek legfényesebb bizonyítékát a leutheni hadjárat és a leutheni csata szolgáltatta. Hogy mily ügyesen és helyesen tudott alárendelt hadvezéreivel és csapatjaival bánni, akik mindig a legnagyobb bizalommal és ragaszkodással lesték és teljesítették minden szavát, minden parancsát, az valóban legjobban az igazán klasszikus színezetű parchwitzi fogadtatásból tűnik ki. E napi magatartásával és viselkedésével ismét a legnagyobb fokban megnyerte és magához láncolta minden egyes harcosának szívét, szeretetét és bizalmát. Ennek a szeretetnek és bizalomnak spontán megnyilatkozása tette könnyűvé ama elhatározását, hogy sikerre és győzelemre való kilátással bátran menjen neki és támadja meg a több mint kétszeres túlerő fölött rendelkező és azonfelül boroszlói győzelme által el is kapatott ellenfelét. Ezért eleinte a császári fővezér is magas lóra szállt és hetykén ment eléje a közeledő poroszoknak, csakhogy a kíváló hadvezéri tulajdonságokkal és képességekkel rendelkező porosz királlyal szemben hamarosan és fokozatosan mindjobban hátrányosabb helyzetbe került, akitől végre oly szégyenletes vereséget szenvedett, mely az összes eddigi sikereket semmisekké tette.
Kivált december 4-ikétől kezdve a porosz király minden elhatározása és rendelkezése valóban mintaszerűnek mondható. Neumarkttól kezdve a több oszlopban való előnyomulás, a Kadlaunál állást foglalt ellenséges elővéd-csoport főlényes visszaverése, a további előnyomulás Borneig és az ottani színlelt felvonulás, hogy az ellenség azt higyje, miszerint a támadás annak közép- és jobbszárnyhada felé irányul, majd a hirtelen jobbra lekanyarodás és a ferde arcvonal gyors és mesteri megalakítása a támadásra kiszemelt Nádasdy-csoport ellen, a Bevern-gyalog dandár beosztása a Ziethen-lovas hadtesthez, a megvert ellenség erélyes üldözése a Weistritz folyóig és e folyó lissai átkelésének haladéktalan kézrekerítése stb., stb. mindmegannyi ékes és értékes gyöngye Frigyes leutheni nagy mesterművének.
Milyen szegényesek, elhibázottak és sajnálatraméltóak ezzel szemben a császári fővezér elhatározásai és rendelkezései attól a pillanattól kezdve, mihelyt a nagy királlyal szembekerült. A legnagyobb hibát Lotharingiai Károly herceg azzal követte el, hogy Nádasdynak a valóságnak megfelelő jelentéseit semmibe se véve, nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a porosz király egész erejével ráfeküdjön a Nádasdy-hadtestre és azt az eddig teljesen tétlenül álló főerő szemeláttára pozdorjává szétzúzza. Ezt könnyen el is lehetett volna kerülni, ha Lotharingiai Károly jóval előbb elrendeli serege zömének a délfelé, vagy még inkább Leuthennel, mint sarkponttal a délnyugat felé való lekanyarodást, ami az ellenség balszárnyának hathatós átkarolásához s annak révén esetleg a végső győzelemhez vezetett volna. Mindenesetre feltűnő, hogy a herceg, bár a Breslauer Bergről kivált a csatatér északi részét teljes egészében áttekinthette, Frigyes ügyes taktikázása által félrevezetve, eleinte, sőt jó sokáig azt hitte, hogy az ellenség az ő jobbszárnyát szándékozik megtámadni. Ennek legközelebbi s elég súlyos és kellemetlen következménye az volt, hogy a tartalék-hadtestet a jobb szárny meghosszabbítására s részben az elé rendelte, bár abban az irányban egyetlen porosz katona sem nyomult előre. A porosz seregnek a Borne-tól délre elterülő magaslatok mögött történt eltűnése mindenesetre gyanut ébresztett, hogy az ellenség esetleg a császári sereg balszárnyát akarja átkarolólag megtámadni, aminek további következménye a Nádasdy-hadtestnek a balszárnyra történt kirendelése volt, minek folytán most már, még mielőtt a csata egyáltalában megkezdődött volna, a császári sereg egy túlhosszú vonalba széjjelhúzva, teljesen tartalék nélkül maradt. Ha a császári seregnek eredeti felállítását ezzel az újabb helyzettel összehasonlítjuk, az előbbinek sokkal előnyösebb volta minden kétséget kizárólag szembeötlik. Igaz ugyan, hogy mindjárt kezdetben, amíg az ellenséges helyzet és szándék jobban nem tisztázódik, célszerűbb lett volna az általános tartalékot nem a jobbszárny, hanem a közép mögé helyezni, de a fődolog mégis az volt, hogy az eredeti felállításnak megvolt a kellő mélységi tagozása, míg a tulajdonképpeni harctagozás egy túlhosszú, sekély, erőtlen vonal képét mutatja, mely tartalékok hiányában szívós ellenállás kifejtésére egyik helyen sem alkalmas. Igaz, hogy az akkori vonalharcászat elvei még nem nagyon kívánták meg nagyobberejű általános tartalék kikülönítését; ilyet Frigyes ferde harcvonal-alakzatánál is hiába keresünk, mert tartalékul ő a jelen esetben is mindössze némi lovasságot tartott vissza s ezért a Lotharingiai Károly által elrendelt első felállítást célszerűség szempontjából méltán a kor színvonalán jóval felülállónak és kíválóan helyesnek minősíthetjük, csak az a kár, hogy mire kenyértörésre került a dolog, ennek a célszerű harctagozásnak már nyomát se látjuk. Hogy Lotharingiai Károly herceg Daunnal együtt a poroszok jobbra lekanyarodását és a magaslatok mögött történt eltűnését arra magyarázták, hogy Frigyes talán nem is meri a harcot velük felvenni, ez az ellenség szándékos és veszélyes lekicsinylésének oly eklatáns példája, mely a hadtörténelem tanusága szerint ritkán szokott megtorlatlanul maradni.
Mindent összefoglalva, Lotharingiai Károly herceg e napi csatavezetési tevékenységét felette gyengének minősíthetjük. Erősen kimagaslott fölötte e tekintetben is a porosz király, aki mindenütt a legelsők sorában ott van, ahol és amikor a felsőbb irányításnak és vezetésnek szüksége fenforog s aki még a csata befejezése után is legelől levő osztagainak élére áll, hogy a kíválóan fontos lissai Weistritz-átjárót minél előbb hatalmába kerítse. Az ily példaadás mindenesetre gyujtóhatással volt a sereg minden egyes emberére, mindazonáltal nem mondhatnók, hogy elvileg helyes volna, ha a legfelsőbb vezető, sőt maga az uralkodó, ily, az egész művelet szempontjából mégis csak másodrendű vállalatok személyes végrehajtására vállalkozik, ezáltal személyét és életét könnyen kockára tevén, eltekintve attól, hogy az ily virtuskodás tartama alatt az egésznek legfőbb vezetése csorbát szenved, ami esetleg igen messzemenő kellemetlen következményeket vonhat maga után.
Bennünket magyarokat kíválóan érdekelhet Nádasdynak e napi szerepköre és magatartása. A véletlen úgy hozta magával, hogy a sors őt aránylag csekélyke hadtestével az egész porosz haderővel állította szembe, aminek tudatára ő maga is csak bizonyos idő mulva, előljáró főparancsnoka pedig teljesen elkésve ébredt, főleg azért, mert nem akart Nádasdynak, s az ő, a komoly helyzetet lelkiismeretesen feltáró ismételt jelentéseinek hitelt adni. Ez okból a Nádasdy-hadtestet ért felette sajnálatos kudarcért elsősorban Lotharingiai Károly felelős, nem gondoskodván idejekorán annak megfelelő támogatásáról. Nádasdynak eredetileg az volt az utasítása, hogy a hadsereg baloldalának biztosítása céljából hadtestével a sagschützi magaslatokat szállja meg. A vett parancsnak a Nádasdy által elrendelt felállítás, legalább ami a gyalogságot illeti, kamóalakban hátrahúzott balszárnnyal, a helyzetnek minden tekintetben megfelelt. Amikor Nádasdy ezt a parancsot vette, a porosz sereg elővédével még csak Borne tájékát érte volt el s így legfeljebb arra az eshetőségre lehetett és kellett számítani, hogy Frigyes nem a császáriak jobbszárnyát és középhadát, amint azt Lotharingiai Károly herceg még mindig hitte, hanem esetleg a Leuthennél álló balszárnyat fogja megtámadni. Ezért helyezte eleinte Nádasdy is a fősúlyt saját jobbszárnyára, ahol gyalogságának zömét, még pedig két harcvonalban állította fel; e mögé állította rendelkezésre álló összes lovasságát általános tartalékul, tüzérségét pedig ugyancsak a jobbszárny elé rendelte állásba. E csoportosítás ellen legfeljebb azt lehetne felhozni, hogy talán jobb lett volna a lovasságot már kezdettől fogva, a Kaul-Busch által fedve, a külső, vagyis a balszárny mögé állítani. Azon időponttól kezdve azonban, amikor nyilvánvalóvá, sőt hovatovább teljesen biztossá vált, hogy úgyszólván az egész porosz sereg az ő hadtestét választotta támadása célpontjául, ez a csoportosítás már nem felelt meg a kölcsönös helyzet követelményeinek; ezen időponttól kezdve a helyzet súlypontja a Nádasdy-hadtestnél is annak balszárnyára, illetve baloldalára helyeződött át, s ennek megfelelően Nádasdynak most már hadtestét gyorsan át kellett volna csoportosítania olyanformán, hogy nemcsak a lovasságot, hanem legalább is a jobbszárny második harcvonalában álló gyalogságot és a tüzérség java részét is a balszárnyra kellett volna áttolnia. Az akkorinál modernebb felfogás szerint ennek az áttolandó gyalogságnak a Wein Bergen lett volna a helye. Ezt, vagy ehhez hasonló átcsoportosítást Nádasdy nem rendelt el és ezért méltán szemrehányás illeti. Ennek volt a következménye, hogy az aránylag nem is nagyon erős porosz gyalogsági jobbszárny oly könnyen és gyorsan jutott a Kiefern Berg birtokába, főleg mivel a Kaul-Buschban állásban levő s a porosz Wedel-dandárt átkaroló császári csapattestek nem hogy előnyösen fekvő állásukból erőteljes oldaltámadást intéztek volna az arcvonaluk előtt veszélyes oldalmenetet végrehajtó ellenség ellen, hanem anélkül, hogy az ellen még egy lövést is leadtak volna, a Kiefern-Bergen folyton erősbödő harc hallatára egyszerűen kereket oldottak. Ezáltal a hadtest baloldala teljesen fedetlenné vált, ami a poroszoknak alkalmat adott, hogy a hadtestnek Sagschütztől északra, csodálatosképpen még mindig arccal nyugatnak álló jobbszárnyhadának oldalába és hátába kerüljenek és így annak ellenállását aránylag igen rövid idő alatt megtörjék.
Nádasdy a veszedelem elhárítására lovasságát dobta a mérleg serpenyőjébe és ennek alighanem sikerült is volna, ha mást nem, legalább az ottani nehézkes tereppel küzdő Ziethen-lovascsoportot halomra dönteni, ami alighanem a porosz gyalogsági jobbszárnyra is megtette volna hatását, de a porosz király előrelátó gondoskodása folytán ennek a részleges sikernek a kivívása is illuzóriussá vált s így, főleg miután a fővezértől kért támogatás idejében meg nem érkezett, hamarosan az egész hadtest megvertnek kellett hogy tekintse magát. Hogy az annak kebelén belül támadt zürzavar, rendetlenség, fejvesztettség mily nagyarányú lehetett, illetve fokozatosan mennyire elharapódzhatott, annak legjobb bizonyítéka, hogy habár Nádasdy a Gohlauer Graben és az attól északra fekvő patak mentén újabb ellenállást próbált ugyan kifejteni, de csapatjai egyszerűen felmondták a szolgálatot s hanyatt-homlok rohantak vissza s csak a Weistritz folyó mögött voltak ismét némileg rendbe szedhetők, ahol azokat Nádasdy igen helyesen a közelben levő hidak és egyéb átkelők megszállására használta fel.
„A leutheni vereség – amint azt Rónai Horváth többször említett értekezése végén[9] helyesen jegyzi meg – borzasztó csapás volt Mária Teréziára, mert ez egyetlen csatavesztés az eddigi győzelmek összes eredményeit megsemmisítette. Oda volt a kolini fényes győzelem, a moysi, schweidnitzi, berlini sikerek, a boroszlói csata eredménye, oda volt az annyi vérrel szerzett Szilézia, s a császári sereg sietve húzódott vissza Csehországba, elvesztvén a visszavonulás alatt létszámának majdnem felét… A leutheni csata vesztését Mária Terézia sem szeretett sógorának: Lotharingiai Károly hercegnek, sem Nádasdynak soha meg nem bocsátotta. Mindkettő kegyvesztett lőn s míg a herceg ismét Németalföld kormányzását vette át, Nádasdy horvátországba ment, s haláláig, mi 1783 május 15.-én következett be, a báni ügyekkel foglalkozott. A csatatéren sem Lothringen, sem Nádasdy többé meg nem jelentek. Nádasdy egyébiránt… a Horvátországba való visszatérhetést maga kérelmezte, de bizonyára nem hitte, hogy a poroszokkal Leuthen mellett utolszor verekedett… A császárné és királynőnek igaza volt, amidőn nemcsak derék, de szerencsés tábornokokat kívánt: de Nádasdy távozása mégis pótolhatatlan veszteség volt a hadseregre; nagytehetségű lovas vezérek ritkán születnek, s míg a poroszoknál Ziethen után Seydlitz következett, nálunk Nádasdy után nem következett senki. Daun pótolhatta Lothringent, szerencséje nagyobb volt; de a magyar huszárok, a lovas vezérek ez eszményképét, gróf Nádasdy Ferencet, nem pótolhatta s nem is pótolta senki.”
[1] Hasonlítsd össze egymással a feleknek a XIX/15. a) és b) számú mellékleteken feltüntetett hadállásait.
[2] Erről a Pilch szerkesztette A Magyar Katona, II. köt. 66. oldalán a következőket olvassuk: „Amikor II. Frigyes hatalmas tömeg által intézett lökésével el akarta dönteni a csata sorsát, a porosz gyalogság szuronnyal rátámadt a Wied osztrák hadosztály jobb szárnyára, hogy áttörje. A hadosztály három osztrák ezrede megfutott, mire a porosz dragonyosok üldözőbe vették őket. Ekkor azonban a hadosztály második harcvonalában álló Haller-hadosztály útját állta az ellenségnek. És mivel a puskákat már nem lehetett megtölteni, az ezred parancsnoka, Deseő Ferenc ezredes, így kiáltott oda katonáinak: „Magyarok! Akasszátok a puskákat a hátatokra és rántsatok kardot!“ A katonák szót fogadtak és rövid kardjukkal, igen véres küzdelemben, feltartóztatták az ellenséget és így megakadályozták, hogy a császári hadsereg arcvonalát áttörje.“ - Az Öst. Milit. Zeitschrift, 1824. évf. a 170. oldalon némileg másképpen adja elő a dolgot, mondván: "…frische preussische Bataillons, von Reiterei unterstützt, erneuerten dem Angriff und rückten mit gefälltem Bajonnet gegen den rechten Flügel der Division Wied an. Dieser Angriff geschah mit so vielem Ungestüm, dass die östreichische Linie wirklich durchbrochen wurde. Die Bataillons von Rios, Salm und Platz geriethen in Unordnung, und ergriffen die Flucht. Das preussische Dragoner-Regiment Normann hieb in das Bataillon Platz ein, welches übel zugerichtet wurde, und seine Fahnen verlor. Das in der zweiten Linie stehende ungarische Infanterie-Regiment Haller, auf welcher sich nun der Andrang der feindlichen Stürmer wälzte, wollte, statt zu feuern, mit dem Säbel in der Faust ihrem Vordringen wehren. Allein dieser Versuch bekam den wackern Ungern sehr übel; auch sie mussten weichen. Der F. M. L. Wied, bemüht, sein weichendes Fussvolk wieder zum Stehen zu bringen, sah sich zu dem Aeussersten genöthigt, und befahl der eigenen Reiterei, in die Fliehenden einzuhauen.“ Hogy melyik előadás áll közelebb a valósághoz, nem sikerült megállapítanom, de az igazságot alighanem ezúttal is valahol a középen kell keresnünk.
A kolini csatában részt vett másik magyar csapattest magatartására nézve a Pilch-féle A Magyar Katona u. o. a következőket tartalmazza: „A császáriak első harcvonalának szélső jobbszárnyán álló Károly József főherceg magyar gyalogezred kénytelen volt elülről és hátulról egyszerre védekezni, még pedig úgy, hogy az akkori szabályok szerint négy zárkózott sorba alakított századok két hátulsó sora a hátbatámadó ellenséggel fordult szembe. A poroszok, négy sikertelen rohamuk után, ágyúból is lőtték a derék csapatot, majd újabb rohamot próbáltak meg, de a magyar bakák rendületlenül tartották magukat és szuronnyal verték vissza ezt a rohamot is. Ez a fegyvertény, az akkori idők felfogása szerint, a legszebbek egyike volt. Daun az ezred mindegyik századát külön-külön meg is dicsérte.”[3] Öst. Milit. Zeitschrift, 1824. évf. 177. old.: „In persönlicher Tapferkeit und Kaltblütigkeit leuchtete der Feldmarschall Daun seinem Heere als Muster voran. Er hatte sich an diesem Tage, wo er für seine hochverehrte Kaiserinn und sein hart bedrängtes Vaterland kämpfte, mehr, als ein Heerführer sollte, dem feindlichen Feuer ausgesetzt, – hatte auch wirklich zwei leichte Wundeh erhalten, zwei Prerde unter dem Leibe verloren, und demungeachtet das Schlachtfeld keinen Augenblick verlassen. Zwei seiner Adjutanten wurden verwundet.”
[4] Öst. Milit. Zeitschrift, 1824. évf. 177. old.: „Diess war der Hergang einer Schlacht, welche, nach der allgemeinen Anerkennung, die östreichische Monarchie rettete, und für die Preussen von unabsehbaren unglücklichen Folgen hätte werden können, wenn sie auf dem Rückzuge nach Nimburg mit Kraft und Schnelligkeit verfolgt worden wären.”
[5] Hadtörténeti írónik közül többen foglalkoztak és írták le több-kevesebb részletességgel Hadik berlini vállalatát s természetesen valamennyien a legszebb elismerés hangján szólnak róla. Fülek Henrik idézett értekezésében (Hadt. Közl. 1896. évf. 11. old.) többek között ekképpen ír: „Hadik legkíválóbb hőstette berlini portyázó menete volt, mely bőséges haditapasztalatok alapján terveztetett, nagy figyelemmel készíttetett elő és oly elővigyázattal, oly bátorsággal és merészséggel lőn végrehajtva, hogy általa úgy a vezér, mint a csapatok is a legnagyobb dicsőséget vívták ki.” – Sárói Szabó a Hadtört. Közl. 1910. évf. 332. oldalán ezeket írja: „Különösen teljes elismerést és bámulatot érdemel egy magyar lovastábornoknak: Futaki Hadik András altábornagynak az a világhírű haditette, hogy maroknyi hadával az ellenség egész országán keresztül annak székvárosáig kalandozott, megszalasztotta onnan a királynét, a megrémült egész királyi udvartartást, a várost elfoglalta, erősen megsarcolta és vakmerő kis csapatát a gazdag zsákmánnyal együtt sértetlenül vezette vissza főseregéhez.” Majd a 245. oldalon: „…Hadik vakmerő, valóban huszáros vállalata nemcsak bámulatba ejtette, de valósággal megrémítette Berlin, sőt egész Poroszország lakosságát és különösen a porosz hadsereg fővezérét: a királyt, aki ijedtében elhagyva a vele szemben álló ellenséget, csüggedt hangú leveleket ír, kedvezőtlen fegyverszünetet köttet Richelieuvel és az elutasítás ellenére, szinte megalázkodva újból békét könyörög tőle; láttuk, hogy a fővárosból hanyatt-homlok menekült Hadik elől a királyi család, kormány, sőt a helyőrség is… Erre a gyönyörű haditettre fegyveres erőnk minden tagja és minden magyar ember örökre méltán büszke lehet.” – Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, I, 94: „Hadik unternahm am 11. October… seinen kühnen und viel bewunderten Zug… nach Berlin… Am 23. traf Hadik wieder bei Hoyerswerda ein. Dieser Rückmarsch war ein Meisterstück in Bezug auf Anlage und Durchführung.” – Grosser Generalstab, Der siebenjährige Krieg. V, 182: „Hadik hat sein Unternehmen mit Geschick, Umsicht und Entschlossenheit ausgeführt. Es war nicht leicht, auf so grosse Entfernung bis in die Hauptstadt des Gegners vorzudringen. Die Marschleistungen seiner Truppen waren bedeutend. Trotzdem blieb der Erfolg gering. Von Einfluss auf di grosse Kriegführung war Hadiks Zug nur insofern, als er den König bewog, seiner bedrohten Hauptstadt zur Hülfe zu eilen, und als dessen Abmarsch Hildburghausen zum Vorgehen ermuthigte. Die rechtzeitigen Massnahmen des Königs zum Entsatz seiner Hauptstadt… verhinderten Hadik, seinen Vortheil besser auszunützen.” – Igaz, hogy Hadik vállalata az egész hadjárat sorsát el nem dönthette, de azért annak becsét és értékét annyira lebecsülni, ahogyan azt a német nagy vezérkar munkája teszi, még sem volna szabad. De mi lett volna vajjon, ha Hadik vállalatával egyidejűleg a szövetségesek többi seregcsoportjai is csak a Hadikéhoz megközelítőleg hasonló elszántsággal egyidejűleg hatalmas offenzivába csaptak volna át? Akkor nemcsak a hadjárat, hanem esetleg magának a porosz királynak sorsa is végérvényesen meg lett volna pecsételve.
[6] Grosser Generalstab, Der siebenjährige Krieg. V, Anlage 17.
[7] A szembenálló két legfőbb parancsnok magatartásának elbírálásánál a német nagy vezérkar a teljes pártatlan igazság alapján áll, a többször idézett munka V, 190. oldalán a következőket mondván: „Wenn auch zuzugeben ist, dass die vorhandene Bresche nach den allgemeinen Anschauungen jener Zeit, die auch der König selbst vertrat, den Kommandanten berechtigte, den Abschluss einer günstigen Kapitulation zu versuchen, so hätte Seers, wenn er eine solche nicht erreichen konnte, den Widerstand bis zum Aeussersten fortsetzen müssen… Dagegen muss dem Angreifer volle Anerkennung gezollt werden. Vor Allem ist es der feste starke Wille Nádasdys, der die Belagerung abkürzt. Der Thatenlustige Husarengeneral wartet die völlige Durchführung des methodischen Angriffsverfahrens gar nicht ab, sobald er sich überzeugt hat, dass der Widerstand frühzeitig erlahmt. Zweifellos spornten die Nachricht von des Königs Sieg bei Rossbach und die naheliegende Vermuthung, dass Friedrich nun nach Schlesien eilen werde, Nádasdys Willen, mit Schweidnitz rasch zu Ende zu kommen, noch mehr an. War es doch möglich, dass auch Bevern sich nun zu einem entscheidenden Schlage gegen die Hauptarmee aufraffte! So entschloss Nádasdy sich zum Sturm aus der zweiten Paralelle heraus. Dieser frische Wagemuth hat weiteren Zeitverlust erspart, denn während der völligen Durchführung des förmlichen Angriffs, wäre der König zum Entsatzte herangekommen.” Mi magyarok a némt nagy vezérkarnak a magyar vezér ténykedését ily elismerő hangon méltató szavaira méltán büszkék lehetünk.
[8] Ezt a német vezérkari munka is elismeri, a IV. köt. 220. oldalán ezeket mondván: „Eine kräftige Verfolgung hätte die Preussische Armee auf ihrem Marsch nach Glogau zur Auflösung geführt.”
[9] Hadtört. Közl. 1890. évf. 702.
| « k) A leutheni csata 1757 december 5.-én. | KEZDŐLAP | d) Az 1758. évi hadjárat. » |