A harmadik sziléziai vagy hétéves háborút Mária Terézia idézte fel, illetve kezdeményezte és azt diplomáciailag hatalmas szövetségesek szerzése által kétségkívül a lehető legelőnyösebben alapozta meg. Az ebből származó nagy előny azonban csak úgy érvényesülhetett volna, ha hatalmas ellenfele, a porosz király, időt enged a koaliciós seregek felkészülésére és lehetőleg egyidejű támadólagos fellépésére. Ámde II. Frigyest a történelem nem hiába keresztelte el Nagy-nak; szellem, akaraterő és képesség tekintetében ez a hatalmas uralkodó, kivált katonai dolgokban és a hadvezetés terén valóban messze túlszárnyalta összes kortársait. Mihelyt Frigyes neszét vette, hogy mi készül ellene, nyomban a leghelyesebb elhatározás fogamzott meg elméjében, mely abból állott, hogy túlerővel támadja meg az ellene létrejött koalició kezdeményezőjét és legfontosabb faktorát, Mária Teréziát, még mielőtt segítőtársai a küdőtéren megjelenhetnének. Ez volt a legegyszerűbb, legbiztosabb és leghelyesebb módja annak, hogy Poroszország az összes égtájak felől feléje irányuló bekerítési szándék felette nagy veszedelmét magától elhárítsa és lehetőleg jó sokáig távol tartsa. Ilyenformán a megtámadandóból legalább a főhadműveleti irányban egyszerre hatalmas támadó lett, aki a morva–cseh–szász határ mentén felvonult seregcsoportjainak koncentrikus előnyomulása révén a legszebb sikerre való kilátással kezdhette meg a reákényszerített hadjáratot. Ez a támadás oly gyorsan és oly főlényes módon történt, hogy Mária Terézia egyik szövetségesének, a szászoknak hadereje szinte kardcsapás nélkül esett ki a küzdők sorából, ami a Csehországban és Morvaországban felvonult császári haderőre mindenesetre elég fájdalmas és kínos hatást gyakorolt, miután ilyenformán a már eredetileg is kedvezőtlennek látszó erőviszony most már még jobban a poroszok javára tolódott el. Az eredeti erőelosztást Frigyes igen helyesen úgy intézte el, hogy a svédekkel és oroszokkal szemben mindössze 31.000 embert hagyott hátra, míg a támadólagos fellépésre hivatott és két csoportban felvonultatott főerőhöz 95.000 embert osztott be. Ezzel szemben a három csoportban felvonult császári és szász haderő összes létszáma csak 71.000 emberre rúgott, mely létszám a szászok kikapcsolása folytán mindjárt kezdetben 54.000 főre zsugorodott össze s így a kezdeményezés és támadólagos fellépés révén az erkölcsi, a sokkalta nagyobb létszám révén pedig az anyagi fölényt is már kezdettől fogva a porosz király oldalán találjuk.

Frigyes meglepő gyors és céltudatos hadműködésével ellentétben a szász és a császári vezérek részén igen nagyfokú tétovázást, késedelmeskedést, kunktátoroskodást látunk, mely előbb-utóbb hiábavaló ide-oda való kapkodást, majd teljes tanácstalanságot vont maga után.

De amily gyönyörűen tudta Frigyes 1756. évi hadjáratát hadászati tekintetben előkészíteni, a lobositzi első nagyobbszabású harcászati megmérkőzés meglehetősen gyenge színben tünik fel előttünk, minek okát elsősorban abban kereshetjük, hogy a nagy fölénnyel és talán némi elbizakodottsággal támadásra, rohamra induló porosz lovasság a császári gyalogságban, illetve annak igen helyes módon, kereszttűz formájában alkalmazott tüzelésében nem várt veszedelmes ellenfélre, illetve biztosra vett győzelmét meghiúsító, leküzdhetetlennek látszó akadályra talált. A porosz lovasságnak a gyalogsági tűz folytán keletkezett meghökkenését a császári vértesek és Hadik huszárjai elismerésre méltó, felette dicséretes módon használták fel a gyors közbevágásra, mely igen előnyös formában, az ellenfél mindkét oldala ellen történvén meg, végleges kedvező döntés előidézésére is alkalmasnak mutatkozott, azonban sajnos, a császári fővezér, nemcsak hogy a váratlanul beállott kedvező fordulatot a maga előnyére kiaknázni nem tudta, hanem még azt a szívességet is megtette a sikerének reményében alaposan megingott, sőt talán már a megveretés kellemetlen érzése által is környékezett ellenfelének, hogy ő hagyta oda a csatateret, amelyen a porosz király a császáriak erős állására való tekintettel többé már nem akarta szerencséjét próbára tenni. Bátran kimondhatjuk tehát, hogy a lobositzi csatát, melynek esetleg igen messzemenő következményei lehettek volna, nem a felette derekasan viselkedő császári csapatok, hanem a legfőbb császári hadvezetés, vagyis Browne tábornagynak meglehetősen gyenge, még a közepes mértéken is alulmaradó hadvezéri képessége és rátermettsége vesztette el.

Hogy ez a hadvezéri képesség valóban mily alacsony fokon állott, annak legjobb bizonyítéka a lobositzi csatát követő valóban furcsa elhatározása, illetve a Rutowszkyval történt megállapodása, mely csudálatosképpen a legközelebbi hadműveleteknél a döntő szerepet a Pirnában körülzárt, aránylag számra nézve is igen gyenge, szerencsétlen szászoknak szánta, akiket ő, az összes császári haderők főparancsnoka, mindössze egy jelentéktelen erejű csoporttal akart megsegíteni. Sőt jellemző, hogy még ez a jelentéktelen megsegítés is mily bizonytalan, tessék-lássék módon jutott kifejezésre, hogy aztán végre semmi se váljék belőle. Nem csoda tehát, hogy a magukra maradt szászok a további küzdelemmel felhagyva, egyszerűen letették a fegyvert.

Ennek ellenére a Lobositznál kapott lecke úgylátszik elég volt ahhoz, hogy a várakozásában alaposan csalódott Frigyes király erre az évre beszüntesse hadműködési tevékenységét s példáját természetesen Browne tábornagy is ezer örömmel követte.

A főseregekéhez hasonló lagymatagságot mutatnak fel a mellékcsoportok hadműveletei is. Schwerin tábornagy eleinte ugyan tetterős támadási készséget mutatott, hanem aztán ő is nagyfokú tétlenségbe esett, majd egészen vissza is vonult a jóval gyengébb ellenség elől.