Uralkodó még alig lépett oly nehéz, sőt mondhatni kétségbeejtő viszonyok között a trónra, mint Mária Terézia, és ahhoz sem férhet semmi kétség, bár az osztrák történetírók váltig tagadják, hogy ez az ifjú, támasz nélkül álló, gyönge, tapasztalatlan, de annál erősebb szívű és jellemű nő elsősorban a magyarok nagylelkű támogatásának és szívvel-lélekkel melléje állásának köszönhette, hogy az ifjú császárnő és királynő eleinte kétségbeejtőnek látszó helyzete csakhamar bizakodóvá, majd fokozatosan a legnagyobb mértékben rózsássá, a volt ellenségek szemében nemcsak irigylésre méltóvá, hanem egyúttal félelmetessé is változott át. Viszont az igazság kedvéért azt is ki kell jelentenünk a nagy királynő örök dicsőségére, hogy ő, tanácsosai ellenére, élete folytáig a legnagyobb mértékben hálásnak mutatkozott az őt a bajból kisegítő hős, gavalléros és lovagias magyar nemzet irányában.

Hogy a magyar csapatok mikor, hol és mennyien, továbbá minő súllyal és eredménnyel vettek részt Mária Terézia évtizedes harcaiban és háborúiban, azt főleg az osztrák történet- és haditörténetírás erre vonatkozó fogyatékos feljegyzései, nemkülönben sokszor irígy és nem ritkán tendenciózus beállítása folytán talán soha sem lehet még megközelítő pontossággal sem megállapítani; annál kevésbbé, mert ezekben a feljegyzésekben rendszerint csak a rendes katonaság van számon tartva és csak itt-ott fűzik hozzá, hogy ezenkívül még ennyi meg ennyi irreguláris csapat, értve alatta a magyar és horvát fölkelőket, huszárokat, pandúrokat stb., vett részt az egyes vállalatokban, csatákban.[1] Itt-ott külön dicsérőleg ki is emelik e csapatok bravúros magatartását, ami legjobb jele annak, hogy ezek a csapatok legtöbbször valóban a lehető legderekasabban viselkedtek és én következetesen örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy az egyes hadtörténeti művekben elszórtan található ilyennemű dicsérő elismeréseket nemcsak kivonatosan, hanem az eredeti szöveg szószerinti közlése által is teljtartalmúlag regisztráljam. Egyébként, miután a magyar vezérek és magyar csapatok tevékenységéről sajnos csak ritkán találunk kimerítő feljegyzéseket, az alábbiakban a hadműveletek és harcok méltatásánál a magam részéről is elég rövidre foghatom, illetve kell fognom a szót.

II. Frigyes porosz király első betörését Sziléziába a gyors és meglepő cselekvés jellemzi. E két tulajdonság rendszerint a biztos siker záloga szokott lenni. Neipperg briegi előnyomulását is nagyfokú energia jellemzi. A mollwitzi csatában a császári, de főleg a magyar lovasság fölényesnek bizonyult, ellenben a porosz gyalogság tökéletesebb és modernebb felfegyverzése folytán jóval fölülmúlta ellenfelét s a csata megnyerését a porosz király elsősorban ennek köszönhette.

A mollwitzi csatának messzemenő következményei voltak. Mária Terézia belátván, hogy csekélyszámú készületlen haderejével egyszerre több hadszínhelyen sikerrel nem folytathatja a hadműveleteket, nehéz szívvel bár, de belenyugodott a kíválóan értékes és gazdag Szilézia átengedésébe, hogy itt felszabaduló haderejét legveszedelmesebb, mert egyenesen trónra törő ellenfele, Károly Albert bajor választófejedelem ellen alkalmazhassa. Szerencsére utóbbi oly immel-ámmal fogott hozzá eltökélt szándékának kiviteléhez és részben azért, mert a francia segítőcsapatok beérkezését be akarta várni, oly csigamódra vezette Bécs megvételét célzó hadműveleteit, hogy Mária Teréziának bőséges ideje maradt az ellenintézkedések megtételére. A koaliciós seregek régi rákfenéje, a kölcsönös irígykedés, az örökös egyenetlenség és széthúzás természetesen ezúttal sem maradt el s ennek, valamint Károly Albert nagyfokú határozatlanságának köszönhette Bécs, hogy ezúttal elkerülte az őt fenyegető imminens veszedelmet. Ellenben Prágát az oda törekvő császári hadsereg már nem tudta megmenteni; a szövetségesek mindössze 2–3 napi térelőnnyel uraivá váltak a cseh fővárosnak s ebbe az annak már közvetlen közelébe jutott Ferenc toscanai nagyherceg csodálatosképpen belenyugodott, mert anélkül, hogy bármit is tett volna ellene, sarkon fordult és csapatjaival együtt téli nyugalomra vonult. Nem így, legalább elvben nem, a klein-schnellendorfi egyezményt lábbal tipró Frigyes porosz király által feltüzelt szövetségesek, de az elvileg mindenesetre helyesnek mondható felbuzdulás csakhamar szalmatűznek bizonyult. Mindazonáltal az 1741. évi hadjárat, bár annak eredeti főcélja, Bécs elfoglalása és Mária Terézia megbuktatása nem ment teljesedésbe, de azért végeredményben az annak folyamán elért eredmények a szövetségeseknek igen jelentékeny sikereket biztosítottak. Frigyes porosz király megszerezte Sziléziát, Károly Albert pedig Csehország legnagyobb részét, annak fővárosával, Prágával és a cseh koronával együtt; továbbá Felső-Ausztriának jelentékeny részét s mindezek tetejébe a német császári koronát. Az eddigi háborúskodásnak ekként megállapított mérlege lidércnyomásként nehezedett az ifjú császár-királynő lelkületére s a szerzett kép és benyomás még aggályosabb színben tűnik fel, ha tekintetbe vesszük, hogy a telelő ellenséges seregcsoportok félkörben állottak fel nem is nagyon messze Bécstől, azzal a feltett szándékkal, hogy a tavaszi időjárás beálltával központiasan Bécs felé előnyomulva, azt hamarosan csillapíthatatlan éhségük prédájává tegyék. Ehhez azonban mindenekelőtt egység kellett volna az akaratban és a kivitelben egyaránt, de miután ez nem volt meg, Isten jóvoltából a telhetetlen ellenfelek túlzott reményei hamarosan ködfátyol módjára széjjelfoszlottak és az ifjú császár-királynő csakhamar mint Európa egyik leghatalmasabb uralkodója immár nyugodtan ülhetett trónján, miközben egyidejűleg férjét a fényes német császári trónra is sikerült felemelnie. És a világnak, valamint a történetírásnak, a teljes igazság és pártatlanság álláspontjára helyezkedve, sohasem volna szabad megfeledkeznie arról, hogy ezek a mesébe illő remek végső sikerek, csakis a királynőjükhöz hű magyarok nagylelkű és önfeláldozó áldozatkészsége révén válhattak valóra.

A szövetségesek jóformán még téli álmukat aludták, amikor Khevenhüller a nagyobbára magyar csapatokból álló seregével megkezdte Felső-Ausztria felszabadítását, illetve Bajorország meghódítását célzó hatalmas offenzíváját. Khevenhüller tábornagy rendelkezéseit egytől-egyig kíválóaknak minősíthetjük. A fontosabb folyóvölgyek és azok főbb helyeinek, városainak gyors megszállására, mint nemkülönben az ellenség által erősen megszállt Linz megvételére vonatkozó rendelkezések és intézkedések valóban mintaszerűeknek mondhatók. Ezek a különben is tehetetlen, gyenge Ségurt és a támogatására küldött segítő csapatokat, valamint a bajor városok és várak védőrségeit a szó legszorosabb értelmében kishitűvé és komoly ellenállás kifejtésére alkalmatlanná tették. Csak ezáltal válik érthetővé, hogy a tábornagynak szinte hihetetlenül rövid időn belül egész Bajorországot sikerült annak megerődített fővárosával együtt hatalmába keríteni.

A Ségurnek nyújtott mit sem érő, részleges segély helyett sokkal jobb lett volna az egész vonalon, vagyis az összes seregcsoportok által a támadó hadműveleteket Bécs irányában megkezdeni, csakhogy akkoriban télvíz idején nem volt szokásos a nagyarányú, hanem csak az úgynevezett portyázó hadviselés. Khevenhüller tábornagy tehát e tekintetben is túlszárnyalta ellenfeleinek a különböző hadiszíntereken működő majdnem valamennyi hadvezéreit. Egyedül Frigyesnek, a porosz királynak volt meg a helyes érzéke arra nézve, hogy mit kell a fennforgó esetben tenni. Ő tehát, bár kissé elkésve, meg is akarja indítani a Bécs ellen szándékolt hatalmas offenzívát, de ósdi felfogású, nehézkes szövetségestársai nem értenek vele egyet és magára hagyják a tetterőtől duzzadó porosz királyt, aki egymagában szintén nem merte a végre szintén megmozdult és ellene támadólag fellépő császári fősereggel a küzdelmet felvenni. Ebből a döntést kerülő, határozott és erőteljes cél híjján levő hadműveletek egész sora fejlődött ki; míg végre Časlau–Chotusitznál a szövetségesei által cserbenhagyott porosz király serege és a császári fősereg között döntő összecsapásra kerül a dolog, melyben végül ismét a tevékeny, ügyes Frigyes kerekedik fölül és szerzi meg a csatatéren a győzelem pálmáját, de győzelmét nem meri kiaknázni s így Časlaunál állva maradva, tétlenül nézi a megvert ellenségnek délfelé történt elvonulását.

A časlaui csatában a magyar csapattestek közül a Pálffy- és a Kökényesdy-gyalog ezredek, valamint a Festetich-, Nádasdy-, továbbá a pestvármegyei- és az Eszterházy-huszár ezredek vettek részt. Ezek valamennyien derekasan viselkedtek és nem rajtuk mult, hogy a csata végeredményben elveszett.

A časlaui vesztett csata és az annak folytán létrejött boroszlói békekötés nagyban véve ugyanazt a helyzetet teremtette, mint az előtte való évben a mollwitzi csatavesztés, illetve a klein-schnellendorfi egyezmény. A temperamentumos Frigyes ugyan egyik szerződést sem tartotta meg időtlen időkig, de Mária Terézia helyzete a sziléziai hadiszíntér kikapcsolása folytán legalább időlegesen türhetőbbévált.

Lotharingiai Károly ama elhatározása, hogy szabaddá vált seregével és a Budweisnál hagyott Lobkowitz-hadtesttel Broglioval keresi a döntő leszámolást, teljes mértékben helyeslésünkre számíthat, ámde a francia tábornagy, többi társaihoz hasonlóan, inkább a mesterkélt hadmozgadozások, mint a döntő csaták vívásának híve és embere volt. És ha már mindenáron harcolni kellett, azt inkább Prága védőfalai között, mint nyilt, szabad területen tette meg. Így került a hosszadalmas, kevés energiával folytatott s így gyors eredménnyel nem nagyon kecsegtető prágai ostromműveletekre a sor.

Broglio menekülésszerű visszavonulása ismét bő alkalmat adott huszárainknak a szebbnél szebb kisebb fegyvertények végrehajtására, foglyok szerzésére és kiadós zsákmányolásra.

Prága hosszantartó és eredménytelen ostromát a toscanai nagyherceg úgylátszik megúnta s ezért a legelső plauzibilis alkalmat felhasználta arra, hogy serege zömével Prága mellől elvonuljon. Mert, hogy nem engedte magát a közeledő francia fölmentő sereg által Prága tőszomszédságában megtámadtatni, az természetes s így a Maillebois elé való menetel mindenesetre indokoltnak látszik, de hogy mindjárt majdnem a cseh határig menjen újabb ellenfele elé és Prága előtt szinte lehetetlen és veszélyes helyzetnek kitéve, csupán minimális hadakat hagyjon vissza, ezt semmiféle körmönfont okoskodással megindokolni nem lehet. Hogy a Prágába zárt elég tekintélyes számú francia sereg ennek ellenére semmiféle komolyabb kísérletet nem tett arra nézve, hogy Festetics gyenge körülzáró, vagy jobban mondva csupán megfigyelő vonalát áttörje, az szinte érthetetlen és megfejthetetlen probléma színében tűnik fel. Mert ha a körülzárást végző, nagyobbára magyar csapatok még oly ügyesen végezték is a fősereg zömének elvonulása után nehéz feladatukat, amiért a magyarosan érző és ugyanúgy gondolkozó és cselekvő parancsnokot és csapatjait egyaránt a legszebb elismerés illeti meg, lehetetlen, hogy Broglio bizonyos idő múlva meg ne tudta volna, hogy a körülzárt Prágából való kitöréshez és elvonuláshoz egyéb sem kell, mint egy kis erős akarat és annak céltudatos végrehajtása. De Broglio, mint már fentebb is jeleztük, szinte irtózott minden komolyabb összeütközéstől és vérontástól.

No de úgy látszik, hogy Maillebois tábornagy sem volt más tésztából gyúrva; ő is úgy kerülte az összeütközést, mint macska a forró kását s végül csapot-papot ott hagyva, a legkisebb eredmény kivívása nélkül takarodott ki szépszámú seregével Csehországból. Ily helytelen felfogású, hogy ne mondjuk nyúlszívű magasabb vezetők mellett még a legjobb csapatok sem képesek eredményt felmutatni. Az ekként többször megismétlődött furcsa jelenségek nyomán bátran kimondhatjuk, hogy az e hadjáratokban szerepelt magasabb francia vezetők egyike sem ütötte meg még a középszerűség mértékét sem.

Nem mulaszthatjuk el annak hangsúlyozását, hogy Kaadennél megint a magyar huszárság virtusos, elszánt közbevágása volt az, mely végkép elvette a túlerős ellenség kedvét a folyamatban levő hadműveletek és harcok folytatásától.

Hogy a már Prága előtt sem valami nagy erélyt kifejtő toscanai nagyherceg ezúttal sem tudta a tábornagyi pálcát jobban forgatni, azt kötelességszerűleg szintén ki kell jelentenünk. Előbb elkövetett hibáját jóváteendő, végre gondoskodott Festetics Prágánál visszahagyott gyenge hadának megerősítéséről, de a visszaküldött Lobkowitz a cseh főváros alá érve, nem hogy Festetics-csel vállvetve igyekezett volna a franciákat szorongató gyűrűt még szorosabbra vonni, hanem Festeticstől különválva, önálló vállalatok végrehajtásához fogott, ami alkalmat adott Belle-Isle-nek, hogy bár erősen megtépázva, de azért mégis elvezesse seregét az előbb-utóbb dicstelen megadást jelentő prágai börtönből.

Még az előbbieknél is nagyobb hibát követett el a toscanai nagyherceg azáltal, hogy Khevenhüllert nyomós ok nélkül magához rendelte, aminek Bajorország újbóli elvesztése lett hamarosan a következménye.

Az ekként elkövetett nagyarányú hibák ellenére az 1742. évi hadjárat az ellenségnek Csehországból való kiszorítása és Prága megvétele révén mégis óriási előnyt jelentett Mária Terézia javára, melyet betetőzött a császár-királynőnek cseh királlyá történt elismerése és megkoronázása.

Egyébként 1743-ban mindenekelőtt és főképpen az előző évben elkövetett nagy hibát kellett jóvátenni, vagyis Bajorországot visszafoglalni. S amit a toscanai nagyherceg a Khevenhüller-hadsereg elvonása által elrontott, azt az újból a fősereg élére lépő Lotharingiai Károly herceg célszerű intézkedései és az elrendeltek következetes, helyes és tetterős végrehajtása által hamarosan nemcsak helyrehozta, hanem a franciáknak a Rajna mögé történt visszaszorítása révén azon túlmenőleg oly pompás sikereket ért el és oly kedvező katonai és külpolitikai helyzetet, alapot teremtett, hogy a megkezdett csapáson tovább haladva, csakhamar óriási nagy előnyök kivívására nyilt kilátás. E kedvező helyzet megteremtésének lehetőségét nagy mértékben elősegítette Seckendorf és Broglio lagymatag viselkedése. Mindketten hűek maradtak eddigi, legnagyobbfokú erélytelenségről tanuskodó hadviselési módjukhoz. Minuzzi simbachi csúfos kudarca és veresége, valamint Károly herceg dunamenti pompás hadműveletei, ügyesen kieszelt és tetterősen végrehajtott hatásos hadmozgadozásai elégségeseknek bizonyultak arra, hogy a számerőre nézve elég hatalmasnak mondható bajor–francia hadsereg végkép búcsút mondjon a bajor–cseh hadiszíntérnek.

[1] Rónai Horváth Jenő, Magyar Hadi Krónika, II, 417. oldalán erre nézve kissé csipősen a következőket mondja: Az osztrák örökösödési és a sziléziai háborúkban „a magyar csapatoknak, a magyar nemesi fölkelésnek jelentékeny része volt; de hogy milyen, azt kimutatni ez idő szerint még lehetetlen. Az osztrák hadi történetírás csak a császári hadseregről tud; hogy mennyi volt abban a magyar, azt nem akarja tudni; a magyar nemesi fölkelés előtte pedig csak úgy irreguláris csapat, mint Trenk és Menzel pandúrjai; ezekről és viselt dolgaikról külön megemlékezni pedig csak nem érdemes.”