| « 2. Az első sziléziai háború és az osztrák örökösödési háború első időszaka. | KEZDŐLAP | b) Az 1742. évi hadjáratok. » |
A női ág trónutódlását biztosító pragmatica sanctio ellen, melyet III. Károly igen nagy áldozatok árán a külföldi hatalmakkal is elismertetett és garantáltatott, eleinte, még pedig mindjárt a császár halálakor, csak Károly Albert bajor választófejedelem tiltakozott. XV. Lajos francia király nem emelt ugyan óvást a pragmatica sanctioban foglalt megállapodások ellen, azonban alaptalan kifogásokkal élve, késedelmeskedett Mária Teréziát a Habsburg-trón jogos utódául elismerni, ellenben Szardinia, Velence, a pápa, a tengeri hatalmak (vagyis Anglia és Hollandia), Oroszország, sőt még Poroszország is elismerték Mária Terézia trónöröklésének jogosságát.
Utóbbi II. Frigyes porosz király iránt feltétlen bizalommal viseltetett, annyira, hogy őt kérte meg, segítse elő férjének római császárrá leendő megválasztását. Frigyes erre a királynőhöz és férjéhez intézett leveleiben kijelentette, hogy reá, mint leghívebb szövetségesükre számíthatnak, aki kész őket minden támadás ellen megoltalmazni, de ennek fejében jutalomra vár s mindjárt ki is jelentette, hogy ez mi volna: Sziléziának az a része, amelyhez különben is ősi joga van, mely alapon nevezetesen Jägerndorf, Liegnitz, Brieg és Wohlau hercegségek átengedését követelte. Mária Terézia felháborodással utasította vissza ezt a követelést, mire a teli kincstár és kitűnően begyakorolt hadrakész hadsereg fölött rendelkező Frigyes december 16.-án hadüzenet nélkül gyorsan mozgósított, 20 gyalog zászlóaljból és 30 lovas századból álló mintegy 10.000 főnyi seregével[1] bevonult Sziléziába, amelynek protestáns lakossága mindenütt nagy örömmel fogadta. Glogau megvétele után Frigyes a sereg zömével Boroszlóba vonult, míg Schwerin tábornagyot Schweidnitzon át Frankensteinba irányította.
Sziléziában ebben az időben a császáriak részéről gróf Browne Miksa Ulysses altábornagy alatt mindössze 7000 gyalogos és 600 lovas volt s azok legnagyobb részével az altábornagy a poroszok közeledésekor Brieg mellől Neissén, Jägerndorfon és Odraun át Leipnikre vonult vissza, ott Magyarországból további erősbítéseket bevárandó.
Mária Terézia ugyanis a folyamatban levő létszámcsökkentést melyhez 1740-ben pénzügyi okokból hozzáfogtak, nyomban beszüntette s több Magyarországon volt ezred parancsot kapott a Cseh- és Morvaország felé vonulásra s hogy vezérekben ne legyen hiány, az udvari haditanács javaslatára a fogságban levő Neipperget és Seckendorfot szabadon bocsátotta, Lotharingiai Károly herceget pedig tábornaggyá nevezte ki s végül, amire eddig eset még nem volt, magyar embert, Pálffy János tábornagyot nevezte ki Magyarország vezénylő tábornokává (commandierender General). Ennek mindjárt meglett a jó következménye, mert Pálffy a sziléziai porosz támadás első hírére 1741. január 26.-án több dunai vármegyét fegyverre szólított, minek folytán Pozsony, Komárom, Győr, Pest vármegye és a jászkún kerület ki is állított 2741 embert, akiket magyar vezérek, Beleznay, Halász Péter, Festetich, Ghilányi, Baranyay és gróf Eszterházy István alatt ki is küldtek Sziléziába, ahol azok lovasított inzurgensek, majd utóbb itt-ott mint ezredekbe is összevont magyar nemzeti huszárok (National-husaren) az év végéig derekasan meg is állták helyüket.[2]
Boroszlóból Frigyes Griegen át Neissebe vonult. Ide vonult be Schwerin tábornagy is, miután Glatzot megvennie nem sikerült.
A Roth császári ezredes által védett Neissét körülzárván, a poroszok 1741 január 22-ikéig, bár élénken, de eredmény nélkül lövették. Erre és az igen hideg időjárásra való tekintettel Frigyes a vár rendes ostromához nem is fogott hozzá, hanem csapatjait Ottmachau és Jägerdorf, Schwerin a maga csoportját Schweidnitz, Frankenstein és Grottkau között téli szállásokba helyezte el, mire a császáriak is téli laktáborokba vonultak Leipnik és Sternberg között. A tél folyamán mindkét fél gyakori portyázásokat vitt véghez, miközben kivált a magyar huszárok igen élénk tevékenységet fejtettek ki, de másrészt a poroszok egy csapata 1741 február 8.-án a Jablunkai szorost szállotta meg, hogy azon át a magyarországi csapatok bejövetelét megakadályozzák.
1741 március közepén gróf Neipperg Vilmos tábornagy vette át a mintegy 20.000 főnyi császári csapatok főparancsnokságt és az említett hó 29.-én a laktábor körletekből elindulván, Freudenthal–Würbenthalon át Neissennek vett irányt, ahova április 5.-én érkezett meg. A császáriak előnyomulásának hírére Frigyes a maga erejét Neissetől keletre, Steinaunál egyesítette. Azonban Neipperg ezzel nem törődve, az ellenség által csak gyengén megszállott Grottkaun át az odahagyott Briegbe menetelt s ennek megszállása után Mollwitz tájékán laktáborokba helyezte el seregét.
Frigyes ezáltal Ohlaunál berendezett nagy raktárától elvágatván, az ellenség megtámadását határozta el s e célból április 8.-án hadseregét Löwen és Michelaunál a Neisse balpartjára vezette át, majd április 10.-én négy oszlopban előnyomulva, Mollwitznál meglepőleg megtámadta Neipperget, akinek ennek folytán alig volt ideje hadseregét nyugodtan és rendesen csatarendbe állítani. Neippergnek mintegy 20.000, Frigyesnek 22.000 embere volt. Előbbinek gyalogsága még mindig fa-, utóbbié már vas töltővesszőkkel volt ellátva, ami lényegesen gyorsabb töltést és tüzelést tett lehetővé. Az akkor szokásos felette hosszadalmas és körülményes felvonulás és harchoz fejlődés folytán a csata csak délután 2 órakor vette kezdetét, s eleinte határozottan az ellentámadásba átment császáriak voltak előnyben, úgy hogy Frigyes már a visszavonulás gondolatával foglalkozott. Ebben az első támadásban főleg a Nádasdy- és Ghilány-huszár ezredek tüntek ki, melyek mindjárt az első rohammal visszavetették a poroszok jobbszárnyát és 9 ágyút is elfoglaltak, hanem aztán a porosz gyalogság fölényes tüzelésével felülkerekedvén, este 7 órakor Neipperg jónak látta a visszavonulást elrendelni, melyet Grottkaun át Neisse felé hajtott végre, ahova április 11.-én háborítatlanul megérkezett. A mollwitzi csatában a császáriak 208 tisztet és 4211 embert, a poroszok 196 tisztet és 4422 embert vesztettek.
A mollwitzi csata után a főseregek még sokáig ide-oda meneteléssel töltötték idejüket s bár gyakran teljesen egymás közelébe értek, komoly összeütközésbe, csatába többé nem bocsátkoztak, hanem csak az úgynevezett manövrirozásban, mesterkélt hadmozgadozásokban merültek ki, miközben csak a kisháborúnak nevezett portyázó hadviselés folyt, melyben főleg a magyar huszárok tűntek ki mozgékonyságukkal és vakmerő támadási készségükkel. Így többek között június 7.-én Festetich tábornok 1000 lovassal a Frankenstein melletti Olbersdorfot támadta és vette meg, miután a védőrség erősbítésére érkező 800 lovasból több mint 100-at levágott. Július 30.-án Trenk szabad csapatai Zobtent vették be nyolc órai erős küzdelem után. Augusztus 1.-én Festetich az Odera menti Maltschnál 400 huszárral egy egész ellenséges huszár ezredre támadt és azt teljesen szétugrasztotta s aztán az Oderán úszó hajókat elfogta és rakományukat zsákmányul ejtette. Más alkalommal a Splényi-huszárezred Baumgartennél a sokkalta erősebb ellenséges lovas tömegen keresztültörve, majdnem magát II. Frigyes porosz királyt is elfogta. A Desewffy- és a Károlyi-huszárezred kisebb osztagai kisebb-nagyobb ellenséges szállítmányok kézrekerítésében tűnnek ki stb.
A főseregek tétlensége főleg a megindított diplomáciai tárgyalásokban nyerte magyarázatát. Mária Teréziának ugyanis közben, mint alább látni fogjuk, a bajorokkal és franciákkal is meggyűlt a baja, miért is Frigyessel minden áron a kibékülést kereste, hogy teljes erejével az új ellenség ellen fordulhasson. Ehhez képest az október 9.-én Klein-Schnellendorfban kötött fegyverszünet értelmében Frigyes jogot nyert a Sziléziában való megmaradásra, melynek birtoka neki kilátásba is helyeztetett.
Közben az osztrák örökösödési háború már javában folyt, 1741 május havában ugyanis Károly Albert bajor választófejedelem Franciaországgal, Spanyolországgal és a kölni és pfalzi választófejedelmekkel Ausztria ellen támadó szövetséget kötött, melyhez titokban Poroszország és Szászország is csatlakozott. Franciaország két hadsereg felállítására ajánlkozott, melyek egyike Maillebois tábornagy alatt Westfáliába vonult, hogy Hannovert, ahova az angolok Mária Terézia segítségére 12.000 főnyi sereget küldtek, semlegességre kényszerítse, a másik pedig Belle-Isle tábornagy alatt, az Ausztriába bevonuló bajorokhoz volt csatlakozandó. A szövetségesek mindenekelőtt Felső-Ausztriát akarták hatalmukba ejteni, hogy aztán offenzívájukat Bécs felé folytassák.
E nagyszámú ellenséggel szemben Felső-Ausztriában ez időtájt mindössze 2 dragonyos ezred állott gróf Pálffy altábornagy parancsnoksága alatt.
A fentieken kívül egy-egy 8–10.000 főnyi francia hadtest az osztrák Németalföldre és Olaszországba rendeltetett, ahol csak egy-egy kisebb osztrák erőcsoport állott.
Csehországban az osztrák örökösödési háború kitörésekor mindössze 4 császári zászlóalj volt és csak 1741 július végén, amikor gróf Minuzzi tábornok Károly Albert bajor választófejedelem meghagyásából Passaut megszállotta, határozta el a bécsi udvari haditanács, hogy Pilsennél Lobkowitz György herceg parancsnoksága alatt egy hadtestet összpontosít, de ehhez a csapatokat előbb Magyarországból oda kellett irányítani. E csapatok között volt többek között a Pálffy-, Kökényesdy-, Gyulay- és a Bethlen-gyalog ezred. Az újonnan felállított ezredek közül az Ujváry-, Forgách- és az Andrássy-gyalog ezredeket pedig részenként egyes várak védelmére alkalmazták.
Károly Albert csak szeptember elején nyomult be Bajorországból Felső-Ausztriába, ahol az osztrák rendek nagy örömmel fogadták és nyomban melléje állottak. Linzbe érve, a választófejedelem mindenekelőtt a franciák beérkezését akarta bevárni, hogy aztán egyenesen Bécs megvételére induljon.
A Belle-Isle tábornagy parancsnoksága alatt 40.000 főből álló 1. francia hadsereg egyik 18 zászlóaljából és 51 lovas századból álló 25.000 főnyi hadteste De Lenville altábornagy parancsnoksága alatt szeptember 10-ike táján érte el az Inn folyót és szeptember 14. és 16-ika között Linznél egyesült a bajor választófejedelem mintegy 20.000 főnyi hadával, mely túlerő elől Pálffy altábornagy fokozatosan az Enns, majd a Traisen mögé vonult vissza gyenge hadával. Linznél az egyesült bajor-francia sereg szeptember 22-ikéig tétlenül állott, mivel a szövetségesek sehogy sem tudtak megállapodásra jutni, vajjon Bécs avagy Csehország felé folytassák-e előnyomulásukat. Hosszas tárgyalások után az említett napon a sereg megkezdte előnyomulását Ybbs felé, de oly lassan haladt előre, hogy oda csak október 10.-én érkezett meg s ott ismét 5 napig tétlenül vesztegelt.
Közben a Gassion tábornok vezette 24 zászlóaljból és 36 lovas századból álló és Ambergbe érkezett második francia hadtest a Csehorszába való bevonulásra utasíttatott, miután Károly Albert időközben feladta Bécs megvételének gondolatát és ehelyett Csehország elfoglalását tűzte ki legközelebbi céljául. E tervváltoztatásnak kettős oka volt. Egyrészt attól tartott, hogy az észak felől Csehországba benyomuló szászok azt esetleg maguknak foglalják el, de még nyomósabb ok talán az volt, hogy közben a magyarok a legnagyobb lelkesedéssel királynőjük mellé állottak s így Magyarországból hamarosan tetemes erők fellépésével kellett számolni. Az örökké emlékezetes szeptember 11-iki pozsonyi országgyűlés ugyanis azt a határozatot hozta, hogy a nemesség a porták alapján 30.000 gyalogost és 15.000 lovast állítson. Ezenkívül Horvát- és Tótországból, valamint a katonai határőrvidékből 14.000, Erdélyből 6000 emberre számítottak; ezekhez a nemesség, a jászok, a kúnok s a hajdúk fölkelő katonaságát, mint nemkülönben a Tiszavidék és a temesi bánság szerb csapatjait is hozzáadva, hozzávetőleg mintegy 80.000 emberre lehetett a Magyarország által kiállítandó hadak erejét taksálni. S habár ezek a számok az első fellobbanás nyomában járó szalmaláng szülöttei voltak, Magyarország hadiszolgáltatása utóbb nemcsak ezt a számot érte el, hanem azt jóval túl is haladta. A további tárgyalások folyamán maga a diéta is soknak találta a portális gyalogságnak 30.000 főben megállapított fenti létszámát és azt 21.621 főre szállította le[3] s habár az országgyűlés a nemesség fölkelését és a portális lovasság kiállítását is elrendelte, sem ez, sem amaz nem jelent meg teljes létszámban a hadiszínhelyen. Mindazonáltal maga Magyarország körülbelül 35.000 embert állított ki egy év alatt, mely szám a szlavoniai, horvát és erdélyi csapatokkal együtt mintegy 60.000-re emelkedett.[4]
A portális gyalogságból 6 új ezredet alakítottak, melyekkel az ország rendes gyalogsága a régibb Pálffy-, Vetésy- és Gyulay-féle ezredeket hozzászámítva, 9 háromzászlóaljas ezredre emelkedett. Katonai szempontból nevezetesek még az országgyűlés következő határozatai: hogy Kraszna, Közép-Szolnok, Kővár és Zaránd megyék, nemkülönben a bács-bodrogi, csongrádi, aradi, csanádi katonai helyek, valamint a temesi, szerémségi s alsó-tótországi kerületek, mihelyt békésebb idő lesz, az ország testébe vissza s alkotmányos hatóságok alá fognak helyeztetni; hogy a várak parancsnokai a polgári személyek fölött semminemű fenhatóságot bitorolni, adót, vámot szedni, halálozások esetén hagyatékot lefoglalni ne merészeljenek; hogy a hadi adó, mely 1715 óta német hadi biztosok által szedetett, mihelyt a háború megszűnik, nemzeti kezelés alá adassék, de addig is hadi biztosokká s adószedőkké magyarok neveztessenek ki s ezeket kell megbizni zsoldosok fogadásával is; a telekkatonaság a hadi adóból szereltessék fel és díjaztassék; törzstisztjeit őfelsége, a többieket, a kapitányoktól lefelé, az illető vármegyék nevezzék ki; kimondja továbbá a törvény, hogy, megismervén az országnak magas háza iránt tett hűséges szolgálatait, fogadja ő felsége, hogy sürgető szükség eseteit kivéve, az országot idegen zsoldosok szállásolásával nem fogja terhelni.[5]
„Az országgyűlést – írja Horváth Mihály [6] – nagyszerű fegyverkezés követte országszerte. Néhány hét alatt a három régivel együtt 9 gyalog és 11 huszárezred teljesen felszerelve s lehetőleg begyakorolva is készen álla, amazok mindenike 3000, emezeké 1200 főnyi állománnyal. Az új gyalogság ezredeseivé Bethlen Farkas és Forgách Ignác grófok, Andrássy, Újváry s Haller Samu bárók és Szirmay Tamás-, a lovasság tábornokaivá gróf Eszterházy Ferenc és herceg Eszterházy Antal, ezredeseivé Eszterházy Miklós és ifj. József, Forgách Ferenc, Benyovszky Pál és Petrás Erneszt neveztettek ki. Egyes urak, mint Eszterházy Antal herceg, Batthyány Károly, Patacics Gábor kalocsai érsek, Beleznay János, Kálnoky Antal stb. saját költségeiken állítottak fel szép lovas csapatokat. A nemesi fölkelést, melyből 16.000 vitéz gyült a zászlók alá, a két dunai kerületben Eszterházy Ferenc és József, a két tiszaiban Károlyi Sándor és Csáky György grófok szervezték. Ezekhez járult Erdélyből 6000, Horvát- és Tótországból összesen 13.000 ember, úgyhogy a tavasszal, a magyar korona területéről összesen mintegy 80.000 fegyveres állott a zászlók alatt, teli harcvággyal, a királyné jogainak, örökségének védelmére.”
Elvitázhatatlan tehát, hogy a magyar nemzet ezúttal tanusított áldozatkészsége minden várakozást, minden képzeletet felülmúlt, és igaza van Marczalinak,[7] mondván: „Szembeötlő újabb időben az osztrák katonai körök igyekezete, sok adat és még több elfogultság alapján, lehető kevésre redukálni a híres magyar felkelés jelentőségét, és azt inkább legendának nyilvánítani. Szerintük a döntő fordulat csaknem kizárólag a rendes „osztrák” hadsereg műve. – Katonailag véve is helytelen ez okoskodás. – Bizonyos, hogy a rendes sereg hadikészültség és fegyelem dolgában messze felülmúlta a felkelő nemességet. De hiszen a magyar királynő rendes seregének igen jelentékeny része magyarokból állott. Azt pedig még a kétkedők sem vonják kétségbe, hogy az örökösödési háborúban éppen a huszárság szerzett legtöbb érdemet és dicsőséget. Az tette nagyrészt jóvá azt, mit a methodikus hadvezérek szabályos csatákban elvesztettek.”
Közben Károly Albert bajor választófejedelem a bajor sereggel St. Pöltenen át előnyomulva, október 23.-án Mauternbe érkezett, ahol a Dunán átkelve, Budweis felé vett irányt. A francia hadtest Ybbsből újból az Ennshez vonult vissza, majd Mauthausennél a Dunán átkelve, szintén Budweisra menetelt, ahol november 13.-án, ismét egyesült a néhány nappal előbb odaérkezett bajor sereggel. Felső-Ausztria biztosítására az Enns mentén gróf Ségur altábornagy alatt egy 11 zászlóaljból és 7 lovas századból álló mintegy 10.000 főnyi hadtest maradt vissza.
Közben a klein-schnellendorfi egyezmény folytán a Sziléziában Neipperg tábornagy alatt álló császári hadsereg felszabadulván, parancsot kapott a Csehországba való bevonulásra, az itt levő Lobkowitz herceget pedig utasították, hogy Prágában csak gyenge védőrséget visszahagyva, erejének zömével a Neipperggel való egyesülésre törekedjék.
Ezalatt a bajor választófejedelem november 11.-én, tehát még a francia Belle-Isle, illetve De Lenville hadtest odaérkezése előtt tovább folytatta útját Budweisból, hogy Piseken át előnyomulva, a Gassion-féle francia hadtesttel egyesüljön, ami november 21.-én Horelitznél, Prágától délnyugatra tényleg meg is történt. Az elvonuló bajorokat a Belle-Isle hadtest is követte, csupán Weselinél és Budweisnál maradt Törring tábornagy, illetve De Lenville altábornagy parancsnoksága alatt egy-egy erősebb csoport vissza.
A Szilézia felől közeledő mintegy 20.000 főnyi császári sereg, melynek parancsnokságát utóbb Ferenc toscanai nagyherceg vette át, november 7.-én Znaim, Fratting, Zlabings körletébe ért. Ennek gróf Nádasdy Ferenc parancsnoksága alatt 4 huszár ezredből álló elővéde november 11.-én Neuhaus előtt megjelenve, annak védőrségét megadásra kényszerítette, mi mellett 400 embert foglyul ejtett. A főerő 5 oszlopban követte Nádasdyt és november 17.-én ért Neuhausba, mely napon Lobkowitz herceg is bevonulván, az itt összpontosult haderők létszáma mintegy 40.000 főre, köztük 13.600 lovas és 70 lövegre emelkedett. Törring és De Lenville tábornokok a túlerő elől Prága felé húzódtak vissza, amelynek környékére időközben a Rutowsky tábornagy vezette mintegy 20.000 főnyi szász sereg is beérkezett. A bajor-francia-szász sereg november 26.-án Prágát minden oldalról körülfogván, a mintegy 200 emberrel benne levő gróf Ogilvy Károly táborszernagyot megadásra kényszerítette. Erre a cseh rendek Károly Albertet cseh királlyá kiáltották ki és ilyen minőségében meg is koronázták.
A Neuhausnál egyesült császári sereg, hogy Prágát felmentse, november 19.-én elindult ugyan Taboron át arra felé, de 27.-én Beneschauba érve, megtudta Prága elestét, mire Ferenc toscanai nagyherceg seregét december 2.-án Csehország déli és keleti részeibe téli szállásokba indította el.
Prága megvétele alkalmul szolgált II. Frigyes porosz királynak, hogy a maga részéről is ismét megkezdje az ellenségeskedéseket Mária Terézia ellen s a Prágánál álló szövetségesekkel összeköttetésbe lépve, velük egyetértőleg megállapította a további hadműveletek tervét, melyeknek céljául a császáriaknak Csehországból való teljes kiszorítását tűzték ki. Ehhez képest Törring tábornagy és d'Aubigné tábornok parancsnoksága alatt egy 21 zászlóaljból és 33 lovas századból álló seregcsoportnak Piseken át Budweisra, a bajor-francia sereg többi részének, valamint a Dessaui Lipót herceg parancsnoksága alatt Glatzon át Csehországba irányított porosz hadtestnek Böhmisch-Brodon és Caslaun át Iglau felé, míg a porosz sereg többi részének Schwerin tábornagy alatt Troppaun át Olmütz felé kellett előretörnie.
Ezek a hadműveletek azonban oly lassan folytak, hogy a már a téli laktáborokba elhelyezve volt császáriaknak még elég idejük volt a fölkészülésre. Mindazonáltal, már december közepe felé járván az idő, komolyabb összeütközésekre már nem került a dolog s most már mindkét fél tartósabb téli szállásokba helyezte el csapatjait;[8] még pedig a Ferenc toscanai nagyherceg erejének zömét a Tabor–Prachatitz–Krumau–Budweis–Wittingau által jelölt területen, egy hadtestet Lobkowitz György herceg alatt Iglaunál. Egyben a bécsi udvari haditanács Alsó-Ausztria biztosítása és Felső-Ausztria visszahódítása céljából december folyamán gróf Khevenhüller tábornagy parancsnoksága alatt az Ybbs folyó mentén részben az olasz hadszíntérről felrendelt, főleg pedig a magyarok által kiállított csapatokból egy 20 zászlóaljból, 13 gránátos századból és 6 lovas ezredből, valamint jelentékeny számú szabadcsapatokból, pandúrokból stb. álló, mintegy 30.000 főnyi sereget gyülekeztetett, mely előcsapatjait az Enns folyóig tolta előre, minek hírére a szövetségesek gróf Ségur altábornagy hadtestét 15 zászlóaljra és 12 lovas századra egészítették ki.
A szövetségesek jobb szárnya Broglio tábornagy alatt a Wottawa mögött, a Pollastron-hadtest, a szászok Rutkowsky alatt és a Dessaui herceg vezette poroszok a Deutsch-Brod–Saar–Polna által jelölt területen helyezkedtek el. December közepén Schwerin tábornagy 15.000 emberrel Troppaun át a Terzy tábornok által 1200 emberrel védelmezett Olmütz felé nyomult előre s azt az említett hónap 25.-én körülzárta, majd két nappal utóbb kapituláció útján meg is vette.[9] Erre a porosz csapatok is téli szállásokba vonultak az Olmütz–Littau–Prossnitz által jelölt területen.
Ezzel az 1741. évi hadjárat véget ért.
Károly Albert a kivívott eredmények után Frankfurtba ment, ahol őt a Franciaország által megnyert választófejedelmekkel 1742 január 24.-én mint VII. Károlyt német császárrá választották és február 12.-én meg is koronázták.
[1] A Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, I, 46. old. bizonyára túlozva 22.000 gyalogost és 5000 lovast mond.
[2] Szekfű, Magyar történet, VI, 245. – Szilágyi–Marczali, Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig (Szilágyi-féle milléniumi tört. VIII. köt.), 238.
[3] Lásd az 1741. évi 63. törvénycikket.
[4] Szilágyi–Marczali, Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig (Szilágyi-féle milléniumi tört. VIII. köt.), 243: „Leginkább azok a megyék tettek ki magukért, melyekben a főpapok és főurak befolyása túlnyomó: Szatmár, Sopron, Ung, Trencsén, Vas megyék. Ugyanazok a megyék szolgáltattak legtöbb gabonát és zabot a magyar hadsereg eltartására. A köznép lelkéhez ellenben nem igen fért az, ami Pozsonyban történt… De még így is körülbelül 35.000 embert állított ki Magyarország maga egy év alatt, a rendetlen-szlavoniai pandúrcsapatokkal, az erdélyi és horvát dandárokkal együtt körülbelül 60.000-et. Számba kell azonban venni, hogy már előbb is igen jelentékeny része a magyar hadi erőnek szállott táborba… Hozzá kell még venni, hogy a magyar gyalog ezredek és a huszárok egy része Olaszországban állott, honnét szeptemberben indultak a bajorok ellen. (Oesterreichischer Erbfolge-Krieg, II, 464.). Ily módon a százezernyi szám nemcsak el volt érve, hanem jóval túlhaladva. – Szekfű, Magyar történet, VI, 247: „A valóságban a magyar korona összes országaiból 60.000 főre tehetjük a királynőnek adott segítség számát, melyben az országgyűlés felajánlásától függően 20.000 portális gyalogos és 10–15.000 nemesi fölkeléshez tartozó katona harcolhatott. E két utóbbi kategóriát azonban az országgyűlés csak egy esztendőre adta meg. 1742 októberében az új katonai esztendő kezdetén lejárt szolgálatuk, a hazatérő inszurgensek közt azonban verbuválást tartottak s közülök csakugyan sokan beléptek a császári sereg magyar ezredeibe, úgy hogy ezek létszámát egész új kompániákkal lehetett kiegészíteni, melyek eltartására egyes urak sajátjukból vállalkoztak.”
[5] Corpus Juris Hungarici, II, 189. – Kolinovich, Nova Hungariae Periodus. – Torkos, Diarium Comitorum 1741, Schwandtnernál, Scriptores rerum Hungaricarum, II, 533. – Podhradszky, Hungarorum de aug. domo Austriaca Benemerita. – Kovács, Magyar Krónika, 148. – Arneth, Maria Theresia, I, 253–317.
[6] Magyarország történelme, VII, 253.
[7] Szilágyi–Marczali, Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig (Szilágyi-féle milléniumi tört. VIII. köt.), 243.
[8] Lásd a XIX/7. számú mellékletet.
[9] Fischer, Geschichte der königlichen Hauptstadt Olmütz. – Müller, Geschichte der königlichen Hauptstadt Olmütz.
| « 2. Az első sziléziai háború és az osztrák örökösödési háború első időszaka. | KEZDŐLAP | b) Az 1742. évi hadjáratok. » |