A porta nehéz helyzete és készületlensége a szultánt az 1737. évi hadjárat megindítása előtt felette hajlandóvá tette a békére és a tengeri hatalmak, valamint Svéd- és Lengyelország közbenjárására a béketárgyalások az 1737. évi hadműveletek folyamán sem szüneteltek, de a Niemirovban tartott békekongresszus az osztrák és orosz megbizottak túlhajtott követelései miatt eredményre nem vezetvén, a porta most Franciaországot, a Habsburg-háznak régi idők óta kimondott ellenfelét kérte fel a béke ügyében közbenjáróul. Ez helyt adott a kérelemnek, elfogadta a megbízást, de ebben, főleg Károly császár szempontjából, nem sok volt a köszönet, amennyiben egyrészt a francia udvar megbizottja, Villeneuve márki, másrészt a császári seregből az udvari haditanács igazságtalan ítélete folytán kivált és a szultán szolgálatába szegődött Bonneval tanácsaitól és közbenjárásától az osztrák és orosz diplomácia nem sok jót várhatott.[1] Amikor pedig a hadjárat folyamán a siker mindinkább a török fegyverek felé hajlott, ez a fegyverszerencse viszont a törököket tette oly nagy mértékben elbizakodottá, hogy Jegen Mohammed pasa, az új nagyvezír, a békét már csak a karlovici békekötés alapján akarta megkötni és a császártól nemcsak Belgrád és Temesvár visszaadását, hanem ezenfelül a Törökországba hívott Rákóczy Józsefnek, II. Rákóczy Ferenc idősebb fiának az erdélyi fejedelemségbe való beiktatását is követelte. Utóbbit Bécsben nevelték, de 1734-ben sikerült onnan megszöknie, de akkor nem atyjához, hanem előbb Rómába, majd Nápolyba ment és csak atyja halála után 1736 december havában indult Törökországba, ahol az árván maradt bujdosók eleinte nagy örömmel fogadták, hanem aztán csakhamar kiábrándultak a bár eszesnek, de haragosnak és igazságtalannak talált ifjúból.[2] Eleinte a porta nem sokat törődött vele, de 1738 elején Konstantinápolyba hívták, ahol a szultán ünnepélyesen fogadta, majd január 25.-én athnámét adott ki számára, melyben őt Magyarország hercegének és Erdély fejedelmének elismeri, feltéve, hogy a rendek választása is ő rá esik. Ennek ellenében Rákóczy hadisegítség nyújtására és nem ugyan adó, hanem ajándék címén évi 40.000 piaszter fizetésére kötelezte magát.[3] Január 28.-án Rákóczy kiáltványt bocsátott ki, amelyben kijelenti, hogy Magyarországot és Erdélyt nem akarja török uralom alá hajtani, mert azokat ősi szabadságukban fenntartani szándékozik. Ámde ennek a felhívásnak Magyarországon egyáltalában nem volt eredménye, mert ott mindössze két neves ember, báró Vécsey László és Orosz Gábor, Ungvármegye táblabírája csatlakozott hozzá, ellenben Erdélyben elég nagy mozgalom támadt, amiért az ottani katonai parancsnok, Lobkowitz herceg, többeket elfogatott, hanem aztán kiderült, hogy ott is inkább üres hű-hó volt az egész. A proklamáció kibocsátása után Rákóczy a bujdosókkal együtt Csernavodába ment, hogy ott várja be a hozzá pártolandók beérkezését, de csakhamar kiderült, hogy nem igen jön senki. Erre aztán Rákóczy Viddinbe ment, hogy ott egy török seregcsoport élére álljon, de utóbb ebből se lett semmi.[4]

Válaszul Rákóczy proklamációjára Károly császár 10.000 forintot tűzött ki fejére és felségsértőnek nyilvánította mindazokat, akik vele érintkezést tartanak fenn. Egyidejűleg XII. Kelemen pápa kiátkozta a törökkel cimboráló herceget és követőit, mire viszont a trónkövetelő tűzött ki 10.000 aranyat Lotharingiai Ferenc fejére.[5] Egyébként a fejedelem-jelölt már Törökországban léte óta folyton betegeskedett s a hadjárat végén, 1738 november 10.-én Csernavodában befejezte földi pályáját.

[1] Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn V, 239: „Sie (die Pforte) wendete sich an Frankreich, das, von jeher gegen das Haus Oesterreich feindlich gesinnt, nun unter der Maske des Vermittlers die Unterhandlungen zu dessen Nachtheil leitete.” – Bonneval pedig saját bevallása szerint „meg akarta mutatni a németeknek, hogy vagy meg kellett volna neki kegyelmezni, vagy pedig őt teljesen ártalmatlanná tenni.” (Bonneval, Mémoires, 457.)

[2] Mikes Kelemen törökországi levelei, II. 80. Lásd főleg az 1737 márc. 8.-án kelt levelet.

[3] Hammer-Purgstall, Geschichte des osmanischen Reichs IV, 341. – Laugier abbé, Histoire des négociations pour la paix conclue à Belgrade, 118.

[4] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, V, 746: „Alle diese vielverheissenden und drohenden Schritte entsprachen jodoch ihrem Zwecke nicht… Liess es auf der einen Seite die Pforte an den dem Fürsten zugesagten Unterstützungen fehlen, so war auf der andern der Eindruck, welchen die Verheissungen Rákóczy's in Ungarn und Siebenbürgen machten, doch nur gering. Niemand zeigte besondere Lust, für seine Sache Gut und Blut aufs Spiel zu setzen. Nur einige unruhige Köpfe unter dem wiederspenstigen Adel von der Partei Tököly's und seines Vaters fanden sich hie und da in geheimen Zusammenkünften zu einander, um sein Panier aufzustecken. Sie wurden aber mit leichter Mühe auseinandergetrieben und zum Theil verhaftet. Ausserdem lief ein Haufen liederliches Gesindel zusammen, welcher etwa 5–6000 M. stark. auf Rákóczy's Namen Freibeuterei trieb und, indem es überall den entsetzlichsten Unfug verübte, lange Zeit den schrecken und die Geissel des armen Landes war.”

[5] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, V, 747.