Savoyai Jenő halála, akinek személye, tudása és hadvezéri képessége mindenkinek imponált, nagy csapás volt a császárra és a császári seregre egyaránt. Amint Savoyai Jenő behúnyta a szemét, újból a régi egyenetlenség ütötte fel fejét egyrészt a császári tábornoki kar, másrészt a mindenkori fővezér és az udvari haditanács között. Az udvari haditanács átkos tevékenységét mindjárt azzal kezdte, hogy az érdemdús Pálffy tábornagynak fővezérré leendő kinevezése elé semmitmondó indokokkal akadályokat gördített, sőt azt egyáltalában meghiusította. Neki önérzetes, tetterős s ha kell, a haditanáccsal is sarkára álló ember nem kellett, ezért inkább a pipogya Seckendorf kinevezését pártolták, aki csakhamar teljes képtelenségét bizonyította be a fővezéri méltóság viselésére, de azért mégis különös, hogy végeredményben az udvari haditanács s ennek ajánlatára a császár is rendszerint mindenben elfogadta a kinevezett fővezér kapkodásszerűen minduntalan megváltoztatott javaslatait.

Hogy politikai szempontból a békebontás Károly császár részéről mennyiben nevezhető indokoltnak, annak megállapítása kívül esik e munka keretén, de annyi bizonyos, hogy az időpont az oroszokkal és perzsákkal nehéz háborúban álló Törökország megtámadására nem volt rosszul megválasztva. De ha már ez a támadás elhatároztatott, akkor annak, amennyire lehet, úgyszólván villámgyorsan, vagyis okvetlenül még 1736-ban kellett volna bekövetkeznie, mely esetben a portának nem lett volna ideje és alkalma a perzsákkal való kiegyezésre, és az ellenük alkalmazott elsőrendű tábori csapatoknak az európai hadszíntérre való áttolására. Az 1736. év őszén Horvátországban, a Duna mentén és Erdélyben rendezett tüntetőleges felvonulás, kivált katonai szemszögből tekintve a dolgot, nemcsak céltalannak, hanem határozottan károsnak mondható. Ha az akkor fegyver alá szólított mintegy 80.000 főnyi haderő nem szétforgácsolva, hanem kevés kivétellel egy kézben együttartva, vagyis a mellékhadszínhelyeken csak a legszükségesebb gyenge erőket visszahagyva, ahogyan azt Savoyai Jenő szokta volt tenni, a főhadműveleti irányban, a Morava völgyében legalább egy hónappal előbb erélyes offenzívába fogott volna, akkor ez a törökre nézve határozottan katasztrófális következményeket vonhatott volna maga után. Sőt ilyen eljárás és cselekedet mellett még 1737-ben is gyors és döntő sikerekre lehetett volna számítani, mert a török-perzsa ügy még csak likvidálás előtt állott s ezért a török hadvezetőségen a háború kitörésekor meglehetősen fejetlen kapkodás vett erőt.[1]

A török haderők lekötöttsége az orosz és perzsa hadszíntéren, valamint az 1737 elején kiállított császári hadsereg jó nagy létszáma kétségkívül indokolttá tették utóbbinak támadólagos fellépését, de ez még nem jelentette azt, mert a rendelkezésre álló erő még sem volt elegendő ahhoz, hogy egyszerre mind a három, a horvátországi, a dunamenti és az erdélyi hadseregtől egyformán nagyszabású, komoly, döntő támadó hadműveletek végrehajtását lehessen követelni, már csak azért sem, mert az ily eljárásnak feltétlenül az erők szétforgácsolásához kellett vezetnie. Sokkal helyesebb volt e tekintetben Savoyai Jenő eljárása, aki a mindenkori fősereget, természetesen a mellékcsoportok rovására, következetesen mindig minél magasabb létszámra igyekezett emelni.

A kérdésben forgó három hadszínhely egymástól teljesen elütő földrajzi adottságánál fogva az erők más és más csoportosítását és alkalmazását tette szükségessé. A Morava elég tágas és aránylag eléggé jól járható völgyében az összes erők együttartása és együttes alkalmazása volt a helyes eljárási mód. Másképpen állott a dolog a két mellékhadszínhelyen. Míg Boszniában a folyók és az azokat kísérő völgyek fekvése az erők koncentrikus alkalmazását tette lehetővé, addig az Erdélyből a Havasalföldre és Moldvába betörő támadó oszlopok az excentrikusan haladó völgyek menetét követve, egymástól mindig jobban eltávolodtak, úgy hogy azok egymást támogató együttműködésére számítani nem nagyon lehetett. Ámde a folyókat és völgyeket egymástól elválasztó járhatatlan terepalakulatnál fogva ugyanez a hátrány megvolt a Boszniába betörő és az előnyomulás folyamán egymáshoz mindig jobban közeledő támadó oszlopoknál is, minélfogva ez az egész terület az úgynevezett igazi nagy háború viselésére nem is volt alkalmas. E külön-külön operáló oszlopokkal szemben itt az ellenség az úgynevezett belső vonalon való működés nagy előnyét élvezte, amennyiben központias állásából belátása és tetszése szerint bármely támadó oszlopot viszonylagos túlerőel támadhatta meg. A jelen esetben a török ezt a nagy előnyt igen ügyesen ki is használta, amennyiben travniki központias állásából mindenekelőtt az Una, majd a Vrbász völgyében előnyomuló ellenséges oszlopra vetette rá magát s azokat egymás után megvervén, visszavonulásra kényszerítette. Ez azonban csak harcászati tekintetben jelentett a törökre nézve jelentős pozitív eredményt. De már egymagában véve ez is elég volt ahhoz, hogy a bécsi körök fogait megvacogtassa. Hátha a travniki pasa még ahhoz is értett volna, hogy aránylag erejének számbeli gyengesége dacára taktikai győzelmét a Boszna völgyébe való lekanyarodás és ottani tétlen veszteglése helyett a legrövidebb irányban erőteljes támadásba való átmenet által stratégiai téren is kiaknázza! Joggal feltételezhetjük, hogy ennek szinte beláthatatlan következményei lettek volna, ha meggondoljuk, hogy egy erősebb török csoportnak a Boszna völgyében való csupán tüntetőleges megjelenése is elég volt ahhoz, hogy a Morava völgyében működő császári fősereget a boszniai hadszíntérre elvonja s ezáltal a császáriak egész hadjárati tervét egy-kettőre halomra döntse, aminek aztán az a nagy hátránya is megvolt, hogy a csak ezután a tulajdonképpeni tettek színhelyére érkező török fősereg már alig talált maga előtt számottevő ellenséget.

A császáriak szerencséjére a travniki pasához hasonlóan a török fősereg parancsnoka nem használta ki a kedvező alkalmat, mely a Khevenhüller-csoport visszaütése után szinte önmagától kínálkozott és abból állott, hogy a török fősereg a császáriak oldalán mutatkozó általános nagy zűrzavar és fejetlenség közepette már most megkísérelhette volna a csak gyengén védett Belgrád megrohanását.

De ha ezek szerint a török fővezérek egyike sem állott ezúttal sem a helyzet magaslatán, a császáriak részén még sokkal rosszabbul állottak a viszonyok. Az udvari haditanács és a fővezér, valamint a magasabb parancsnokok egymás közötti folytonos ujjhúzása már előre lehetetlenné tette az eredményes hadviselést. Seckendorf ama eredeti terve, hogy az egész hatalmas fősereget a Morava völgyéből Majdanpeken át az ottani felette nehéz terepszakaszon keresztül vezeti Viddin tájékára, már eleve a legnagyobbfokú célszerűtlenség bélyegét viselte magán. A főseregnek Viddin tájékára való elsétáltatásának ugyanis semmi célja nem volt, mert ott a Duna és a Stara planina hegyvonulat közé beékelve mozgadozási képessége nagy mértékben korlátozva volt s hogy újból levegőhöz s a helyes és fő hadműveleti irányba jusson, Viddin mellől a Timok völgyén át ismét a Morava völgyébe kellett volna visszavezetni. Viddin felé Seckendorf alighanem csak azért gravitált, hogy közelebb legyen az Alduna mentére törekvő orosz fősereghez, mellyel ilyenformán közvetlen összeköttetésbe léphetett volna. Ámde ez nem volt elég nyomós indok arra, hogy a császári fősereg hadműveleti iránya akár egy percre is helytelen irányba tereltessék. Ezt úgy látszik csakhamar belátta úgy Seckendorf, mint a bécsi legfőbb hadvezetőség s így még idejekorán elejtették ezt a teljesen elhibázott tervet.

A boszniai hadműveleteknél az oszlopok között teljesen hiányzott az összhang. A Raunach-, Stubenberg-, Eszterházy- és Hildburghausen-csoportok között hiányozott a kellő összhang, a távolabb eső Valvasor-csoportról nem is szólva. Ehhez járult még az a nagy hiba, hogy a kíválóan fontos Boszna völgyébe egyáltalában nem irányítottak csapatokat. Ezt a szemfüles travniki pasa hamar észrevette és bár meglehetősen szerény alakban és mértékben, de mégis igyekezett egy seregcsoportnak Tesan–Doboj környékére történt előretolása által a császári fősereg és a boszniai seregcsoport közé éket verni. És már ez az áttörési kísérlettel való elég gyenge fenyegetés is elég volt ahhoz, hogy a császári hadvezetőség és a bécsi udvari körök nyugalmát és helyes ítélőképességét teljesen megzavarja. És akárki lett légyen a fősereg Boszniába való áttolása gondolatának a felelős szerkesztője, ez oly nagy bűnt követett el minden józan hadviselési rezon ellen, hogy azzal az egész ezévi hadjáratnak a sorsa a császáriak hátrányára dőlt el.

Hasonló fejetlenség, tervtelenség és az összhang teljes hiánya jellemzi különben az oláhországi és moldvai hadműveleteket is. A Wallis-csoportot hiába rendeli Seckendorf Calafatub; közte és a Khevenhüller-csoport hadműveletei között semmiféle összhangot sem tapasztalunk. Wallis táborszernagy a Duna túlsó partjáról teljes részvétlenséggel nézi a Khevenhüller-csoportnak a török fősereg fellépése nyomán bekövetkezett kínos-keserves vergődését. Majd e csoport visszaveretése után ő a maga seregcsoportjának zömét sietve visszavezeti Erdélybe, Oláhországban visszahagyott, illetve kikülönítve volt többi csoportjait a biztos megveretés esélyének téve ki. E csoportok munkálkodásai között, Quadagni teljesen izolált moldvai csoportjáról nem is szólva, sem látunk semmiféle összhangot, semmiféle összműködést.

A főhadműveleti irány, a Morva völgyének feladásával, mert hiszen a császári főseregnek Bosznia felé való eltolódása valóban ennek a legfontosabb hadműveleti iránynak a teljes feladását jelentette, a török hadvezetőség teljesen szabad kezet nyert a hadműveletek további irányítása és vezetése tekintetében. Hogy a nagyvezír nem tudta az ennek révén mutatkozó nagy előnyt kiaknázni, azt már fentebb említettük.

[1] Erről Sakir bej és Szubhi török történetírók (Karácson, III. Károly háborúja a törökökkel 1737–1739. Hadtört. Közl. 1892, 327.) a maguk virágos nyelvén a következőket mondják: „Midőn (a Nis elvesztéséről szóló) rendkívüli hírt a török hadseregben levő iszlam nép meghallotta, mindnyájan a bánkódás és szomorú síránkozás áramlatának mélységébe sülyedtek s a bú és kesergés tűzhullámainak örvényébe foglyul estek. Különösen a szerdár ekrem (a sereg fővezére) és ketkhudája (helyettese) a fölött való kétségeskedésük és izgatottságuk zavarában, hogy mely irányban tegyék mozdulataikat, folytonos habozással majd azt mondták, hogy Benderbe (vagyis az oroszok ellen) mennek, majd hogy visszafelé térnek, majd hogy megállapodnak, majd hogy elindulnak s ekkép az időt és órákat elmulasztva, nem voltak képesek arra, hogy a hadsereg számára egyetlenegy helyet kiválasszanak.” Végre abban állapodtak meg, hogy a magyar hadszíntérre küldik erejük legnagyobb részét.