A spanyol-francia szerencsétlen háború, amelynek folyamán III. Károly Nápolyt és Sziciliát elvesztette, a Habsburg-uralkodót többek között 1726-ban arra is késztette, hogy I. Katalin orosz cárnővel is szövetségre lépjen, amelyben a két fél kötelezettséget vállalt arra, hogy bármelyikük megtámadtatása esetén a másik legalább 30.000 főnyi sereget köteles segítségül küldeni.[1]

I. Mahmud szultán 1735-ben újból nehéz háborúba keveredett Nadir perzsa sahhal. Az orosz udvar, mely egyik főcélját az oszmán hatalom gyengítésében látta, ezt az alkalmat sem akarta kihasználatlanul hagyni s így Anna orosz cárnő tulajdonképpen alapos ok és hadüzenet nélkül parancsot adott orosz csapatoknak török területre való betörésére, melyek Aszov alatt váratlanul megjelenve, a várat hamarosan hatalmukba kerítették.

III. Károly tulajdonképpen Oroszországot a fenti szerződés értelmében csak annak megtámadtatása esetén lett volna köteles megsegíteni, mindazonáltal a bécsi udvar alkalmasnak vélvén a pillanatot, hogy az Olaszországban szenvedett veszteségekért kárpótlást szerezzen, nemcsak Oroszország megsegítését, hanem Törökország megtámadását határozta el, bár eleinte színleg békeközvetítőül lépett fel a háborús felek között.[2]

Szavának nagyobb nyomatékot adandó, a bécsi udvar 1736 őszén, miután Savoyai Jenő herceg ez év április 21.-én elhalálozott, gróf Pálffy tábornagy alatt a futaki táborban 57.000 embert, közte 20.000 lovast, 80 löveggel, Horvátországban Szász-Hildburghausen József Frigyes herceg táborszernagy alatt 14.000, Erdélyben pedig gróf Wallis táborszernagy alatt mintegy 10.000 főnyi haderőt összpontosíttatott. Utóbb Pálffynak az udvari haditanácstól vett parancs folytán a maga seregcsoportjával Pozsarevácig kellett előnyomulnia s azonkívül lovasságának egy részét Palánkára és Karánsebesre előretolva, Kubinnál a Dunán hidat kellett vernie, de egyébként az összes hadaknak egyelőre csak a határokat kellett megfigyelniök s a hadműveleteket csak akkor voltak megkezdendők, ha majd az orosz sereg is közelebb jut, ami azonban az év folyamán nem következett be.[3]

[1] Rousset, Intérets présens des puissances de l'Europe, III, 442. – Rousset, Mercure historique, 99, 148. – Bonneval, Mémoires, II, 299.

[2] Fessler–Klein: Geschichte von Ungarn V, 237: „Karl war vermöge des Bündnisses, das er 1726 mit Katharina I. geschlossen hatte, blos verpflichtet, Russland bei einem Vertheidigunskrieg ein Hülfscorps von 30.000 Mann zu schicken, und da Russland im gegenwärtigen Krieg der Angreifer war, gab es für ihn diesmal, streng genommen, keine Verpflichtung zur Hülfeleistung. Aber die Erinnerung an die Siege Eugen's weckte am kaiserlichen Hofe die Hoffnung, in der Türkei Ersatz für das in Italien Verlorene zu finden und Karl entschloss sich, nicht blos Russland mit einem Hülfscorps zu unterstützen, sondern die Türken mit einem mächtigen Heere zu bekriegen. Darüber, dass die Pforte nicht den geringsten Anlass zum Friedensbruch gegeben hatte, setzte man sich hinweg.” – Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1. 258: „Obwohl die Türkei in letzter Zeit keinen Anlass zu Streitigkeiten gegeben hatte und sich gegen Karl VI. friedliebend und nachgiebig erwies, wurde in Wien dennoch der Angriffskrieg beschlossen, da man von diesen einen theilweisen Ersatz für di jüngst erlittenen schweren Verluste in Italien erwartete.”

[3] Rousset, Mercure historique, 70, 290, 402. – Schmettau, Mémoires secrets de la guerre de Hongrie pendant les campagnes de 1737, 1738 et 1739.