XIX/1. számú melléklet.

Az 1690. évi hadjárattal kapcsolatban említettük, hogy I. Lipót császár ama szerb családokat, akik a törökök bosszújától félve Csernovics Arzén patriárcha vezetése mellett a Száva mögé menekültek, Magyarországon telepítette le.[1] A dolog ugyanis úgy történt, hogy a császári kormány annak idején, hogy a szerbeket a török ellen fölkelésre bírja, ennek fejében azoknak messzemenő kiváltságokat biztosított, kivált a vallásügyek, az adózás és a szabad vajdaválasztás terén. Az 1691 augusztus 20.-án kiadott pátens szerint a szerbek mind egyházi, mind világi ügyekben patriarchájuknak rendeltettek alá, aki után a legfőbb tisztséget az alvajda volt hivatva betölteni, akire háború esetén a fölkelt szerb nép fölött a vezéri tisztség is hárult. Csernovics patriárcha és Monaszterli alvajda elhalálozása után azonban a bécsi kormány az előbbi utódját, Diakovicsot eltiltotta a patriárchai cím viselésétől és egyben új alvajda választását sem volt hajlandó megengedni, mert nem akarta, hogy a szerbek a háborúban külön seregtestet alkotva, önállóan lépjenek fel, hanem a védköteleseket határőr csapatokba osztva, német tábornokok parancsnoksága alá helyezte. Legnagyobb sérelmük pedig az volt, hogy a bécsi kormány az összes szerbeket az ennek a tervnek előzetesen megnyert s a patriárchai címmel felruházott Jovanovics nándorfehérvári metropolita útján a katholikus egyházba akarta terelni, megfosztván őket régi vallási szabadságaiktól. Mindezek a dolgok annyira elkeserítették a szerb népet, hogy azok főbb emberei ismételten megüzenték Rákóczynak, hogy ha az országban új felkelést sikerülne támasztania, úgy ők is szívesen sorakoznak zászlói alá.

Az új patriárcha a maga híveit nemzetgyűlésbe híván össze, azokat tőle telhetőleg ösztönözni igyekezett az unio elfogadására, de a szándék mind a papság, mind a bácskai és marosvidéki határőrző szerb katonaság részéről oly nagy ellenzésre talált, hogy a patriárcha maga is török földön volt kénytelen a felbőszült szerb nép elől menedéket keresni.

Ugyanekkor a magyar jobbágy nép is, melyet kivált a katonatartás költségei, a porciók nyomtak, nem kisebb mértékben volt elégedetlen s így nem nagyon csodálkozhatunk azon, ha a két elégedetlen elem, bár más tekintetben ellenséges indulattal viseltetett egymás iránt, egymással szövetkezve igyekezett a neki szánt jármot nyakáról lerázni.[2]

Miután a császári hadak ebben az időben a lengyel örökösödési kérdés körül támadt háború miatt Olaszországban és a Rajnánál távol voltak, az alföldi várak pedig jobbára a szerb határőrök védelmére voltak bízva, az alkalom a fölkelésre szinte önmagától kínálkozott.

A fölkelés élén a szerbek részéről Szegedinecz Jovanovics Péter, népszerű nevén Pero ezredes,[3] pécskai kapitány, a marosmelléki gyalog és lovas határőrség parancsnoka, Szevics György alezredes és Tököli Ranko százados aradi, Strba János őrnagy nagylaki kapitányok és Zákó János ezredes szegedi parancsnok állottak. A magyar parasztság részéről a kezdeményezők voltak: Vértesi János szentandrási bíró, Sebestyén János esküdt és Szilasi István, valamint Dobozi Pap Gáspár szentandrási parasztok, továbbá Matulay Pál, Nyulak Mihály, Pásztor András, Bartha István, Szabó, máskép Benedek István, Szántó Mihály és többen mások. A magyar parasztvezetők Rákóczy Ferencz nevének felhasználásával gyüjtötték össze az elégedetlen népet, kinek bejövetelét híresztelték; saját magukat Rákóczy kapitányainak, pártfeleiket pedig „kurucok”-nak nevezték.

A zendülők 1735 április 27.-én Békés Szent-Andráson gyűlést tartva, elhatározták, hogy mindenekelőtt néhány jelentékenyebb várat, nevezetesen Gyulát, Jenőt és Aradot kerítik hatalmukba. Gyulát a Vértesi és Sebestyén által vezetett magyar paraszthadnak, Aradot pedig Pero ezredesnek, Szevics és Tököli aradi kapitányok támogatása mellett kellett megvennie. A paraszthad már másnap megmozdult és a békésmegyei pusztákat haszonbérben tartó örményeket, elsősorban Tolnay István szentandrási bérlőt, továbbá a mezőtúri vásárra igekvő Haas és Frummer marhakereskedőket fosztották ki, az utóbbiaktól 7000 forintot elvevén. Április 29.-én a szolnoki őrség 17 emberből álló őrjáratát verték szét, kik közül négyet megöltek s azután Békés, majd május 1.-én Kőrös-Ladány alá szálltak. Itt a már ezren felül levő fölkelők 9 zászlóaljba tagozva szervezkedtek.

Május 2.-án a Sebestyén vezette zendülő had Gyulát és a várat „Rákóczy fejedelem ő felsége” nevében felkérte, de sikertelenül. Klósz Mátyás alispán ugyanis elhatározta, hogy a várat a megyei tisztiselőkkel és néhány hajdújával mindaddig megvédi, amíg a helytartótanácstól erősbítést nem kap. Ennek folytán Sebestyén május 3.-án megtámadta a várat, de kezdetleges fegyvereivel, emberei legtöbbjének csak kaszája vagy baltája lévén, annak mit sem árthatott. Ugyancsak balul ütött ki a május 4-iki támadás is s miután közben Sebestyén megtudta, hogy báró Orczy hevesi főispán, Beleznay János és Halász Péter pestmegyei ezredesek és Podhradszky György jász-kún kapitány alatt tetemes csapatok vannak közeledőben, gyenge hadával Erdőhegyre vonult, ahol a Vértesi-csoporttal egyesült. A zendülő parasztok száma ekkor már az 1300-at érte el, mindazonáltal a két parasztvezér elhatározta, hogy Erdőhegynél bevárják Pero s a többi rác vezetők hadának beérkezését.

Erre azonban hiába vártak. Közben ugyanis az történt, hogy amikor Sebestyén együgyü követei, Barta István és Kovács János, május 1.-én a pécskai várban tartózkodó Perohoz jutni igyekeztek, hogy neki Gyula küszöbén álló megszállásáról jelentést tegyenek, aradi szerb katonák elfogták és az aradi vár parancsnokához, Handtko tábornokhoz vitték őket. Kihallgatásuk alkalmával Pero bűnrészessége kiderülvén, az említett várparancsnok május 3.-án Perot ép akkor fogatta el és vetette börtönbe, amikor az Tököli Rankoval Arad német őrségének lekaszabolásáról és a vár elfoglalásának módjairól értekezett. Most aztán Szevics, Strba, Tököli és a többi szerb tisztek gyorsan köpönyeget forgattak s hogy ártatlanságukat bebizonyítsák, készségesen vállalkoztak még arra is, hogy az Erdőhegynél összegyült zendülő parasztokat megtámadják és szétverjék. Úgy is történt. Május 9.-én hajnali 4 órakor a Szevics György vezette rác had, melynek embereit az erődhegyiek segítőtársaknak vélték, körülkerítette az erdőhegyi „kuruc” tábort, mely 6 óra hosszat keményen védekezett, hanem aztán végkép leveretett. A zendülők közül 400 esett el a helyszínén, 300-at pedig üldözés közben vágtak le a rácok, 169-en pedig foglyul estek s odaveszett az összeharácsolt zsákmány nagy része is. Báró Orczy, Beleznay, Halász és Podhradszky csak május 12.-én érkeztek meg Erdőhegy alá, ahol azonban már nem akadt dolguk.

A zendülők utolsó csoportját, melynek soraiban Sebestyén, Vértesi és Matulai is jelen voltak, a bihari és váradi csapatok május 13.-án Telegdnél verték szét.

A bünösök fölött a Budán Jörger tábornok elnöklete alatt megalakult rendkívüli törvényszék ítélkezett s az ítélet rettentő szigorúságában az intéző körök félelme tükröződik vissza. Perot, Sebestyént, Pásztort és Szilasit, mint fölbujtókat kerékbe törték, tetemeiket felnégyelték és úgy tették ki az akasztófára. A többi 72 vádlott közül a 12 legbünösebbet akként ítéltek halálra, hogy a vesztőhelyen kockát vessenek s közülük négyen, kik legkisebb számot vetnek, pallos által múljanak ki. Ez a sors Matulai Pált, Barta Istvánt, Szabó Pétert és Szántó Mihályt érte; a többi 68 egy ideig várfogságban sínylődött, majd magyar gyalog ezredekbe sorozták be őket. Vértesit többedmagával bujdosása közben a telegdiek verték agyon. Pero fia, valamint Szevics és Strba rác kapitányok kegyelmet nyertek, mert bár maguk is benne voltak az összeesküvésben, később maguk ajánlkoztak a kurucok leverésére.[4]

[1] Lásd a XVII. rész 404. oldalán.

[2] Szilágyi–Marczali, Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig (Szilágyi-féle milléniumi tört. VIII. köt.), 178. szerint: Ilyenformán „a vallásos fanatizmusnak sikerült megegyeztetni a Rákóczy-kor két halálos ellenesét: a kálvinista magyart és az orthodox rácot.”

[3] Alárendeltjei „méltóságos ezeres kapitányuknak” nevezték. (Szekfű Gyula, Magyar történet, VI, 239.)

[4] Balla Gergely, Nagy-Kőrösi Krónika, 99. – Palugyai Imre, Magyarország legújabb leírása, IV, 5. – Mogyoróssy János, Gyula hajdan és most, 240. – Szilágyi Sándor, Új Magyar Múzeum, 1859. évf. V. és VI. füz. – K. Pap Miklós, Az 1735-iki zendülés története. – Horváth Mihály, Magyarország történelme, VII, 188–192. – Szilágyi–Marczali, Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig (Szilágyi-féle milléniumi tört. VIII. köt.), 178–180. – Rónai Horváth Jenő, Magyar Hadi Krónika, II, 404–406. – Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 256.