XIX/1. számú melléklet.

Az 1717. évre szóló hadjárati terv szerint III. Achmed szultán jelentékeny tatár haderők alkalmazását is vette tervbe,[1] melyekkel egyrészt Erdélyt, másrészt Felső-Magyarországot akarta ellepni, utóbbi helyen arra számítván, hogy ott Rákóczy hívei újból nagyarányú mozgalmat és felkelést fognak a császár ellen megszervezhetni.

Felső-Magyarországon az ügyek legfőbb vezetésével gróf Károlyi Sándor altábornagy volt megbízva, akinek utóbb, június végén, a bécsi udvari haditanács Nagyvárad, Munkács, Huszt, Kassa és Lőcse helyőrségeit is minden tekintetben alárendelte.[2] Károlyi erre Savoyai Jenő hercegnek azt az ajánlatot tette, hogy az alája rendelt nemességnek is a felülést megparancsolván, ekként rendelkezésre álló egész erejével a Moldvában Eszterházy Antal vezérlete alatt gyülekező kurucokra, valamint az ugyanott és Oláhországban levő tatárokra ront, de ezt a javaslatot a herceg nem fogadta el, hanem arra utasította Károlyit, miszerint általában véve csakis védőlegesen viselkedjék.[3]

Még inkább és közvetlenül veszélyeztették a Moldvában és Oláhországban gyülekező ellenséges seregcsoportok Erdélyt, ahol tudvalevően gróf Steinville tábornagy szintén csak kevésszámú csapatok felett rendelkezett.

Amikor Regeb pasa, oláhországi csoportja július második felében Orsova felé vonult el,[4] ez Steinville-re nézve minden esetre némi könnyebbülést jelentett, bár nem volt kizárva, aminthogy eredetileg tervbe is volt véve, hogy Regeb pasa Mehádia és Karánsebes elfoglalása után a Vaskapun át tör majd be Erdélybe.

A moldvai ellenséges csoport egyelőre nem mozdult. Ez a csoport állott 15–20.000 főnyi tatárból, a tatár khán fiának parancsnoksága alatt, a chotini pasa vezette néhány ezer törökből, gróf Eszterházy Antal néhány száz főnyi kuruc hadából és a moldvai csapatokból, valamennyien Rakovica Mihály moldvai vajda parancsnoksága alatt, akinek a szultán parancsából ezt a tarka-barka hadat[5] Erdélyen át Felső-Magyarországba vezetve, ott minél nagyobb felfordulást kellett volna okoznia.

A seregcsoport augusztus 22.-én a Radnai szoroson át, ugyanott, ahol az 1241. évi nagy invázió történt, Erdélybe benyomulva és a határőrcsapatokat visszanyomva, a főoszloppal a Szamos völgyén át Désnek, a mellékoszloppal Besztercén át Kolozsvárnak tartott. Maga Rakovica Mihály vajda moldvai hadával Besztercénél állapodott meg. A mindkét irányban néhány ezer főnyi csoportokban előnyomuló tatárok rendes szokásuk szerint mindjárt tűzzel-vassal fogtak hozzá az általuk ellepett vidékek pusztításához.[6]

Gróf Steinville tábornagy erről hírt véve, közelben álló csapatjait Marosvásárhelyen összpontosította s azokkal mindenekelőtt a kolozsvári csoport ellen indult, melyet sikerült is utolérnie, majd Besztercén át ismét a határon át visszavernie. A visszavert csoporttal együtt Rakovica és Eszterházy csapatjai is elhagyták az ország területét. Most aztán Steinville csapatjainak egy részét Désen át az ellenséges főoszlop hátába irányította. Ez utóbbi ellenséges csoport augusztus 25.-én Nagy- és Felső-Bányát elérvén, egy része Nagy Károlynak, a másik Szatmár-Németin át északnak tartva, a Tisza felé vett irányt, rabolva, dúlva, fosztogatva és embereket, asszonyokat, gyermekeket bőségesen rabláncra fűzve, főleg Szatmár, Ugocsa, Bereg és Mármaros megyékben.

Gróf Károlyi Sándor augusztus 27.-én a vad áradat elől Szatmár-Németiről a Tisza mögé Tokajba vonult, honnan a bihari, szatmári és szabolcsi nemességet gyors felülésre szólította fel, aminek hamarosan meg is lett az eredménye. Egyrészt a mindenünnen gyülekező és központiasan előnyomuló keresztény csoportok, másrészt a belgrádi csatavesztés híre augusztus 30.-án a Tiszáig előrejutott tatárokat a visszavonulás megkezdésére késztette. Miután a Lengyelországba vezető utak a munkácsi és huszti várak által el voltak zárva, nem maradt egyéb hátra, mint hogy a Tisza mentén fölfelé haladva, ismét a Radnai szoroson át igyekezzenek Moldvába kijutni. Ámde közben a föld népe is fegyvert fogott s így a menekülés fokozatosan mindig nehezebbé vált. Az első meglepetés szeptember 1.-én Visknél érte a visszavonuló hordát, ahol Sztojka Zsigmond fölkelt hada, támogatva a huszti őrség által, érzékeny csapást mért a zsákmányuk egy részének visszahagyásával elmenekülő szilaj lovasokra, akiknek egy része a rövidebb utat jelző Iza völgyet igyekezett elérni. Ám itt Barcánfalvánál Bagosy László, Nagy Zsigmond főszolgabíró és Szaplonczai Simon állották el fölkelt hadaikkal a rablók útját és újabb érzékeny veszteséget okoztak nekik. A másik, erősebb oszlop szeptember 3.-án Borsát érte el s amikor másnap a Visó völgyéből az Aranyos Beszterce völgyébe vezető Sztrimtura szorosan akart átkelni, azt erősen eltorlaszolva és a mármarosi fölkelők által Borsának lelkes, erélyes papjának, Sándor Lupu-nak vezetése alatt jól megszállva találta.[7] Az elszánt had mindent elkövetett, hogy magát a szoroson keresztül vágja, de ez létszáma felének elvesztését vonta maga után s a többi is csak nagy bajjal, említésre méltó zsákmány és foglyok nélkül, menekülhetett át a határon.[8]

A vad horda garázdálkodásáról és az általa okozott kár nagyságáról bő fogalmat nyerünk, ha felemlítjük, hogy a csoportonként párhuzamosan előnyomuló istentelen népség Szatmár megyében 84, Ugocsában 41 falut, 38 nemesi kúriát és 21 templomot és plébániát, Bereg megyében sok falut és 3 templomot, Nagybánya környékén 18 falut, Kővár vidékén pedig 88 falut és 5 nemesi kúriát tett tönkre. Az elcipelt foglyok száma a 4000-et is meghaladta, de ezekből 3000-et visszavonulás közben vissza kellett hagyniok.[9] Ámde vakmerőségüket ezúttal maguk a tatárok is drágán fizették meg, mert embereik és lovaik létszámának több mint fele nem tért többé vissza hazájába.

[1] Lásd a 39. oldalon.

[2] A bécsi Hofkriegsrath 1717. évi június 22-iki előterjesztése.

[3] Savoyai Jenő herceg 1717 július 12.-én kelt levele a bécsi udvari haditanácshoz (Kriegs-Archiv Türkenkrieg 1717., Fasc. VII, 85.): „Der Herr F. M. L. Graf Károlyi hat sich eben bei mir auch angefragt, ob er einige excursiones gegen den Feind in die Moldau und Walachei vornehmen dürfe, worüber ich ihm zur Gegenantwort ertheilt, er solle jederzeit auf guter Hut sein, den Feind auf der Grenze beobachten und sich um verlässliche Kundschaften bewerben, nicht aber dem Feind durch derlei Streitereien den Weg weisen und in das Land zu gehen Anlass geben, besonders da dermalen die zulänglichen Truppen dortiger Enden nicht vorhanden sind.“
Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn V, 197. old. erre nézve a következőket írja: „Károlyi, dem die Hut des nordöstlichen Ungarns anvertraut war, hatte durch Kundschafter erfahren, dass der Khan der Krim einen neuen Einfall bereite, und deshalb den Hofkriegsrath um Ermächtigung ersucht, die Mannschaften der ihm untergebenen Gespanschaften zusammenzuziehen. Sie wurde ihm verweigert, wahrscheinlich, weil man dem Gerücht glaubte, dass Anton Eszterházy und andere Exulanten mit den Tataren ins Land kämen, und befürchtete, dass jene Manschaften zu ihnen übergehen könnten.”

[4] Lásd a 44. oldalon.

[5] Hogy az egész had úgyszólván szedett-vedett nép volt, az kitűnik abból is, hogy az erdélyi gubernium „inermes et vagabundi infideles”-nek mondja őket. (Erd. Kanc. 1717. aug. 30. 80. sz.). – Marczali Henrik pedig Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig (Szilágyi-féle milléniumi tört. VIII. köt.) című munkája 162. oldalán találóan azt mondja róluk: „Csak számukkal és gyorsaságukkal okoztak bajt, – mind lovas volt – de rendes seregnek alig állhattak volna ellen.”

[6] Szilágyi–Marczali, Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig (Szilágyi-féle milléniumi tört. VIII. köt.), 162: „A tatárokat szokásukon kívül a bosszú is késztette kegyetlenségre, mert 1717 februárjában egy Erdélyből kitörő rác csapat Jászvásár (Jassy) megrohanásával megverte hadukat. Még nagyobb oka volt a bosszúvételre Rakovicának, kinek hugát ugyanazon alkalommal elrabolták és meggyalázottan küldték vissza Erdélyből.” (Szilágyi István, Az utolsó tatárjárás. Szigeti Album, 1860, 296.)

[7] Várady Gábor, Savoyai Jenő és a Nándorfehérvár elleni hadjárat, 1716–17. – Versuch einer Lebensbeschreibung des Feldmarschalls Grafen von Seckendorf. 207: „A völgynek Bukovina felé vezető kijárását úgy torlaszolta el, hogy minden átjárás – még gyalog is – lehetetlenné vált. A szűk völgy fölött emelkedő meredek helyeken a 20–30 öl magas fenyőfák derekát átfűrészeltette, ezenkívül a közeli hegyoldalakon számtalan ponton rendkívül sok követ halmozott össze. Így várta a pap-vezér a tatárokat.”

[8] Várady Gábor, Savoyai Jenő és a Nándorfehérvár elleni hadjárat, 1716–17. – Versuch einer Lebensbeschreibung des Feldmarschalls Grafen von Seckendorf, 210: „Amint a hosszú, kígyózó vonalban haladó sereg éle… a Sztimtura szorosain behaladt, éles füttyentések süvöltöttek végig az ős fenyveseken. És alig pár perccel ezután, – mintha ezer ágyú bömbölt volna, – olyan fülhasogató, rémítő moraj, zúgás töltötte be a levegőt. A félig keresztül vágott szálas fenyőfák mellé állított fejszések a füttyentésre ledöntötték azokat az élő, vastag kolosszusokat, az asszonyok és leányok pedig eltávolították a domboldalakon felhalmozott kőrakások előtt álló gátakat s a lezuhanó fák és a gyorsan alágördülő kövek megölték, eltemették mindazokat, akik útjokban állottak. És futottak előre, kétségbeesésükben azok, akiket a fa és kő nem talált s midőn az áthághatatlanul eltorlaszolt szorosra bukkantak… rémületes ordítás között visszafordultak… de ott a mieink golyó-záporával találkoztak… A 12.000-nyi tatárhadnak csak mintegy fele menekült el a gyilkoló szorosból, az óriási magas torlaszok kikerülésével, a hegyoldalakon át.”

[9] Bécsi hadilevéltár, Türkenkrieg 1717, Fasc. X. 57. b. és c. – Ezzel ellentétben gróf Károlyi Sándor a Sztojka Lászlótól vett jelentés nyomán 8–10 ezerre teszi a tatárok által elhurcolt rabok számát. Lásd Szilágyi István. Az utolsó tatárjárás című értekezését a Szilágyi István és P. Szathmáry Károly által 1860-ban kiadott „Szigeti Album”-ban.